A Running Latte Club története egy egyszerű ötlettel kezdődött: fussanak együtt, aztán üljenek be egy kávéra. Azóta több ezren fordultak meg a közösségben, de Környei Viki és Nyári Attila szerint a lényeg nem változott: a legfontosabb dolgok sokszor nem futás közben, hanem utána történnek.
Honnan indult a Running Latte Club története? Ki volt közületek a „futóbolond”?
Viki: A futóbolond én vagyok. Körülbelül 17 éves korom óta futok, elsősorban anyukám hatására. A futás nekem sosem csak a sportról szólt, hanem mentális kapaszkodó is volt. Rengeteget adott a személyiségfejlődésemhez, és azóta is az életem része. Voltak időszakok, amikor hónapokra kimaradt, de mindig visszatértem hozzá. Futottam félmaratont is, de ez mindig személyes cél volt, nem azért csináltam, hogy másoknak bizonyítsak. Tudtam, hogy egyszer majd a maraton is eljön.
A másik fontos szál az életemben a közösségépítés volt. Az egyetemen egy barátnőmmel létrehoztunk egy alapítványt sajátos nevelési igényű gyerekek számára, ahol közösségeket szerveztünk és programokat hoztunk létre. Akkor kezdtem igazán megérteni, milyen ereje van annak, ha az emberek tartozhatnak valahová. Rengeteget olvastunk erről, kutattuk, hogyan működik egy jól működő közösség, és azt hiszem, ott tanultam meg az alapjait annak, hogyan lehet embereket hosszú távon összetartani.
A Running Latte Club ötlete pedig teljesen váratlanul jött. Egy amszterdami utazáson láttam egy futóklubot. Nem is futottam velük, egyszerűen csak megláttam őket. Az fogott meg, hogy ez nem egy sportszergyártó vagy egy hagyományos futóegyesület szervezése volt, hanem valami egészen más. Egy közösség. Volt egy nagyon erős megérzésem, hogy ezt Budapesten is meg lehetne csinálni. Az az érzés, amikor egyszerűen nem tudsz szabadulni egy ötlettől. Tudtam, hogy ebből valami lehet.
Az első ember, akinek elmondtam, Attila volt.
Attila, te rögtön láttad benne a lehetőséget?
Attila: Inkább úgy mondanám, hogy először Viki lelkesedését láttam. (Nevet.) Aztán szépen lassan én is belekerültem. Én grafikus vagyok, akkoriban napi nyolc-tíz órát dolgoztam designerként. Viki már az elején pontos elképzeléssel érkezett: tudta, milyen hangulatot szeretne, milyen Instagram-oldalt képzel el, milyen vizuális világot akar. A Running Latte Club nevet ő találta ki, én pedig elkezdtem felépíteni hozzá az arculatot. Megterveztem az első logót, megszületett a kabalafigura is, ami akkor még nagyon fontos része volt a márkának. Aztán jött az első futás. Literálisan ketten voltak rajta. Meg egy kutya. Még megvan róla a fotó. Akkor még heti egy alkalmat szerveztünk hétvégén. Az alapötlet nagyon egyszerű volt: ne körözzünk egy atlétikapályán, hanem fussunk el valahová. Egy kávézóhoz. Igyunk meg együtt egy kávét, beszélgessünk, aztán mindenki mehet a dolgára. Ma ez teljesen természetesnek hangzik, de akkor Magyarországon még senki nem csinálta így.
Mikor jött az a pont, amikor azt éreztétek: ebből tényleg valami nagyobb lesz?
Attila: Elég hamar. A harmadik hónap környékén már száz ember jött el egy futásra, ami minket is meglepett. Akkor keresett meg minket az Oatly is. Nem mi kopogtattunk náluk, hanem ők találtak ránk, és felajánlották, hogy hozzanak termékeket a futás utáni közös reggelihez. Ez volt az első olyan pillanat, amikor kívülről is visszaigazolást kaptunk arra, hogy amit csinálunk, arra mások is felfigyeltek. Érdekes egyébként, hogy ez azóta is így működik. Mi soha nem kerestünk meg márkákat együttműködési szándékkal. Mindig ők kerestek meg minket.
Közben olyan dolgokat is menet közben tanultunk meg, amikről korábban semmit sem tudtunk. Például hogyan készül egy technikai futópóló, hogyan működik egy nyomda, honnan szerezzünk alapanyagokat, hogyan épül fel egy webshop vagy egy logisztikai rendszer. Ezeket senki nem tanította meg nekünk. Egyszerűen beleálltunk, és megtanultuk. Ma már több mint 6700-an regisztráltak a klubba, és a résztvevők közel fele külföldi. Ez óriási visszajelzés számunkra.
Sokan mondják, hogy a futóklubok lettek az új közösségi terek. Ti mit láttok: valójában mit keresnek az emberek nálatok?
Viki: Mindenki mást. Ez az egyik legizgalmasabb része az egésznek. Hetente kétszer futok együtt húsz-, harmincéves emberekkel, és rengeteget beszélgetünk. Olyan, mintha folyamatosan egy élő társadalomkutatásban vennék részt. Van, aki azért érkezik, mert szeretne rendszeresen sportolni, de egyedül sosem tudta rávenni magát. Más egészségügyi okokból kezd futni. Olyan is van, aki korábban dohányzott, életmódot szeretne váltani, és ehhez keres kapaszkodót. A külföldieknél nagyon gyakori, hogy egyszerűen kapcsolatokat keresnek. Budapestre költöztek, nem ismernek senkit, és szeretnének valahová tartozni. Nagyon sok barátság született nálunk, néha egészen elképesztő gyorsasággal. Olyan emberek ülnek be együtt futás után kávézni, akik három hete még nem is ismerték egymást, ma pedig úgy beszélgetnek, mintha évek óta barátok lennének. Van, aki a mentális egészsége miatt jön. Többen meséltek arról, hogy szorongással vagy magánnyal küzdöttek, és a közösség segített nekik. Persze olyan is akad, aki viccesen bevallja, hogy hátha itt talál párt. Mások szakmai kapcsolatokat keresnek. Volt olyan startupalapító, aki azt mondta, kiszállt a cégéből, és most egyszerűen emberek között szeretne lenni. Ugyanarra a futásra érkeznek, de mindenki egészen más okból.
Miért van ekkora igény ezekre a közösségekre?
Viki: Szerintem közösségi deficitben élünk. Nemcsak Magyarországon, hanem világszerte. A Covid alatt hozzászoktunk ahhoz, hogy otthonról dolgozunk, online találkozunk, telefonon beszélünk. A személyes kapcsolódás háttérbe szorult, és szerintem ez egy olyan készség, amit újra kellett tanulnunk. Én ezt saját magamon is éreztem. Miután újra emberek közé kerültem, rájöttem, hogy a szocializáció is olyan, mint egy izom: ha nem használod, berozsdásodik.
Ezért látunk most ennyi közösséget minden területen. Nemcsak futóklubokat, hanem főzőklubokat, könyvklubokat, kreatív workshopokat. Az emberek egyszerűen szeretnének újra kapcsolódni egymáshoz. Persze ma már divatos lett azt mondani, hogy "közösséget építünk". De szerintem ezt sokszor túl könnyen használjuk. Egy valódi közösség felépítése rengeteg munkát jelent. Nem elég meghirdetni egy eseményt.
Attila: A közösséget nem az útvonal építi fel, hanem az, hogy ott vagy velük. Mi minden futáson ott vagyunk. Elindítjuk, együtt futunk, megvárjuk az utolsó embert is, utána még ott maradunk beszélgetni. Ha kell, szervezünk közös balatoni hétvégét, karácsonyi bulit vagy egyszerűen csak beülünk valahová egy sörre. A futás valójában csak az apropó, az emberek egymás miatt jönnek vissza.
A vizuális világotok nagyon tudatosnak tűnik – a futóútvonalaktól kezdve a közösségi médiás megjelenésig. Mennyire fontos számotokra az esztétika és a történetmesélés?
Viki: Egy brandépítő csapatnál dolgozom, így számomra természetes, hogy ha valamit létrehozunk, akkor azt már az elejétől úgy építjük fel, hogy akár nemzetközi szinten is megállja a helyét. Sokszor mondják nekünk, hogy azt hitték, a Running Latte Club valamilyen külföldi franchise vagy licenc. Ez mindig mosolyt csal az arcunkra, mert valójában két budapesti ember kezdte el az egészet, de közben örülünk is neki, mert azt jelenti, hogy sikerült olyan minőséget teremtenünk, ami túlmutat a hazai léptéken. Nekünk fontos volt, hogy ne úgy nézzünk ki, mint egy hobbiprojekt. Inkább azt szerettük volna, hogy ha valaki először találkozik velünk, azt gondolja: ezt akár Párizsban, Koppenhágában vagy Londonban is simán el tudná képzelni. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden elsőre tökéletes volt. Ha ma visszanézem az első grafikákat vagy posztokat, rengeteg dolgot másképp csinálnék. De szerintem ez természetes. Egy márka soha nincs kész, folyamatosan fejlődik.
Attila: Dizájnerként ezt különösen érzem. Egy grafikusnak szinte semmi sincs igazán befejezve. Amit két éve készítettél, ma már biztosan máshogy csinálnád. A Running Latte Club első arculata is sokat változott. Az elején volt egy kabalafiguránk, amit nagyon szerettünk, mert karaktert adott a márkának. Ma már jóval letisztultabb vizuális világot használunk. Ugyanez igaz a közösségi médiára is. Folyamatosan figyeljük, hogyan reagálnak az emberek, melyik tartalom működik, mi mesél valóban a közösségről. Egy idő után rájöttünk például, hogy nem grafikai elemeket akarnak látni, hanem saját magukat. Azóta szinte kizárólag olyan képeket használunk, amelyeket a futásokon készítünk. Valódi emberek, valódi pillanatok.
Ahogy egyre nagyobb lett a közösség, nem féltetek attól, hogy elveszik az a családias hangulat, ami miatt az emberek megszerették a klubot?
Viki: De, ez volt talán a legnagyobb félelmünk. Amikor elkezdtünk gyorsabban növekedni, meg is kérdeztük a tagokat, hogy szerintük mit kellene mindenáron megőriznünk. Szinte mindenki ugyanazt mondta: a közvetlenséget. Ez azóta is egyfajta iránytű számunkra. Az elején például minden új résztvevőnek személyesen bemutatkoztam, pacsit adtam, beszélgettem vele pár percet. Ma ezt már fizikailag nem tudom minden alkalommal megtenni, de próbáljuk ugyanazt a szemléletet továbbadni a csapatnak.
Szerintem egy közösség kultúráját mindig azok alakítják, akik vezetik. Ha te nyitott vagy, kíváncsi vagy másokra, akkor előbb-utóbb olyan embereket fogsz bevonzani, akik hasonlóan működnek. Nagyon büszke vagyok arra, hogy nálunk szinte magától alakult ki ez a befogadó légkör. Ha valaki először jön, perceken belül lesz valaki, aki odamegy hozzá beszélgetni. Ha valaki elesik futás közben, többen egyszerre segítenek neki. Ezeket nem lehet szabályzatba írni, ez már maga a közösség.
Attila: És szerintem ezért sem akarunk mindenáron országos hálózatot építeni. Rengetegen kérdezik, mikor indul Running Latte Club Debrecenben, Pécsen vagy Szegeden. Persze jól hangzik, de mi pontosan tudjuk, hogy nem az útvonalat kell lemásolni. A hangulatot kellene, azt pedig nem lehet egyszerűen franchise-ba csomagolni. Nem szeretnénk úgy növekedni, hogy közben elveszítjük azt, amiért az emberek eredetileg megszerettek minket.
Mégis úgy tűnik, hogy ennél nagyobbat álmodtok.
Viki: Igen. A Running Latte Club önmagában nem a végcél, hanem a kiindulópont. A fejünkben már régóta nem egy futóklub, hanem egy teljes ökoszisztéma körvonalazódik.
Célotok-e a közösségépítésen és a futáson túl egy lifestyle branddé válni? Ha igen, mivel egészítenétek ki a futóklubot?
Viki: Abszolút. Már az elején volt egy víziónk arról, hogy a Running Latte Club több lehet, mint heti két közös futás. Ma már egy olyan ökoszisztémában gondolkodunk, amelynek a futóklub továbbra is a szíve marad, de mellette más területek is megjelennek. Az egyik nagy álmunk például egy saját futóverseny. Olyan eseményt szeretnénk létrehozni, amely új színvonalat képvisel Budapesten, és nemcsak a hazai futókat szólítja meg, hanem külföldről is vonzza az embereket. Hiszek abban, hogy egy jól szervezett futóeseménynek óriási turisztikai ereje van. Egy maraton nemcsak sportesemény, hanem városmarketing is. A világ számos nagyvárosában emberek tízezrei utaznak egy-egy verseny miatt – miért ne lehetne egyszer Budapest is ilyen célpont? Emellett gondolkodunk recovery- és wellness-szolgáltatásokban, közösségi terekben, hosszabb távon akár olyan helyekben is, ahol a sport, a regeneráció és a találkozások természetesen kapcsolódnak össze. Nem kizárólag a futás érdekel bennünket, hanem általában az aktív életmód és a közösségi sport.
Egy ekkora közösség mellett egyre több márka szeretne megjelenni körülöttetek. Hogyan lehet megőrizni az organikus működést úgy, hogy közben szponzorok is érkeznek?
Viki: Talán azzal, hogy nagyon sokszor mondunk nemet. Már az elején eldöntöttük, hogy nem szeretnénk hirdetőfelületté válni. Nem akarjuk, hogy minden futás arról szóljon, melyik cég logója szerepel a háttérben. Számomra mindig az a kérdés, hogy egy márka valóban hozzá tud-e adni a közösséghez. Ugyanabból a szemléletből indulok ki, ahogy a munkám során is márkákkal foglalkozom: nem elég, hogy valaki ismert vagy nagy. Fontos, hogy értékrendben is passzoljon hozzánk. Ez hosszú távon minket is pozicionál. Volt már olyan megkeresés, amire sokan valószínűleg azonnal igent mondtak volna, mi mégis visszautasítottuk. Nem azért, mert ne lett volna jó üzlet, hanem mert egyszerűen nem illett volna a Running Latte Club világába.
Attila: Mi nem futásokat adunk el, szerintem ez nagyon fontos különbség. Nem arról szól a történet, hogy minden héten más szponzor finanszírozza az eseményt. Sokkal inkább hosszú távú kapcsolatokat keresünk olyan partnerekkel, akik ugyanúgy gondolkodnak a közösségről, mint mi. Amikor például a Samsunggal elkezdtünk együtt dolgozni, nem az volt a cél, hogy kitegyünk néhány telefont az asztalra. Inkább azon gondolkodtunk, hogyan lehet ebből élmény. Így született meg a futásokon a biciklire szerelt hangrendszer és DJ ötlete, ami ma már szinte hozzátartozik a klub hangulatához. Ez sokkal izgalmasabb, mint egyszerűen megmutatni egy terméket.
Nemrég az On is a partnereitek közé került. Ez mérföldkő?
Attila: Igen, abszolút. Hónapokig beszélgettünk velük, mire megszületett az együttműködés. Számunkra azért különösen fontos, mert nem egyszeri kampányról van szó, hanem hosszú távú partnerségről. Viki az egyetlen brand ambassador Magyarországon, és a Running Latte Club az egyetlen szervezet, amit szponzorálnak itthon.
Viki: Mindig vonzottak azok a márkák, amelyek nem egyszerűen követik a piacot, hanem formálják is. Az On szerintem ilyen. Ahogy az Oatly is ilyen volt a növényi italok világában. Nemcsak a termékeik érdekesek, hanem az a gondolkodásmód is, amit képviselnek. És szerintem ez oda-vissza működik. Egy márka is sokat elmond magáról azzal, hogy kik mellett teszi le a voksát. Mi pedig szeretnénk olyan közösséget építeni, amelyhez ezek a márkák is szívesen kapcsolódnak.
A mérték és a minőség ünnepe | Kihirdették a BIG SEE Awards 2026 nyerteseit
A „mit tálal”-tól a „min tálal”-ig | Várady Luca útja a cukrászattól a saját kerámiaműhelyig
