A legtöbben a Bridgerton John Stirlingjeként ismerik Oli Higginsont, a zene azonban jóval a Netflix-siker előtt is meghatározó része volt az életének. Modern Oli művésznéven Budapesten lépett fel, ahol egy sokkal személyesebb alkotói oldalát mutatta meg – azt, amelyben már nem mások történeteit meséli el, hanem a sajátját. Dalszerzésről, művészi sebezhetőségről és arról beszélgettünk vele, hogy a zene miért tud olyan közvetlen lenni, amilyen a színészet sosem.
Sok színész számára egy világsikerű sorozat önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy teljesen kitöltse a mindennapjait. Oli Higginsonnak azonban a színészet sosem jelentette az egyetlen alkotói kifejezési formát. A tévés karrierje mellett a zene végig állandó része maradt az életének – valami, amihez újra és újra visszatért, legyen szó a színművészeti képzéséről, az otthonáról vagy akár egy buliról, ahol meglátott egy zongorát a sarokban.
Ez a régóta tartó szenvedély nemrég a Modern Oli projektben öltött testet, amely lehetőséget ad számára, hogy művészi identitásának egy másik oldalát is felfedezze. Míg a Bridgerton egy gondosan felépített régens kori világba helyezi, zenéjét azok az indie és alternatív hangzások formálják, amelyeken felnőtt – a Radioheadtől és a The Cure-tól egészen a The 1975-ig. Budapesti, a Wonder Budapest speakeasy hangulatú Coco Barjában adott intim koncertje előtt beszélgettünk vele az alkotói kockázatvállalásról, a művészi szabadságról és arról, miért érzi úgy, hogy a dalszerzés a legközvetlenebb módja annak, hogy kapcsolatot teremtsen önmagával és a közönségével.
A legtöbben a Bridgerton révén ismernek, de ma elsősorban zenészként vagy Budapesten. Hogyan született meg a Modern Oli? Egy új fejezet volt ez az életedben, vagy valami, ami felé már évek óta tartottál?
Mindig én voltam az a srác, aki mágnesként vonzódott a zongorához. Akár a színművészeti egyetemen voltam, akár egy buliban, ha volt a szobában egy zongora, előbb-utóbb biztosan ott találtam magam előtte. Az évek során a dalszerzés az életem hatalmas részévé vált. A barátaim ismerték a dalaimat, és folyton azt mondogatták: „Ezeket rendesen ki kellene adnod.” De számomra akkoriban a színészet volt az elsődleges. El akartam végezni a képzést, megszerezni az első színházi, televíziós és filmes munkáimat.
Aztán az elmúlt egy-két évben egyre erősebben éreztem, hogy végre szeretném megosztani ezeket a dalokat a közönséggel, és valóra váltani azt a gyerekkori álmomat, hogy emberek előtt énekelhessem őket. Az időzítés is tökéletes volt, mert a Bridgerton negyedik évadának forgatása nyolc hónapig tartott, és gyakran akadnak hosszabb szünetek a forgatási napok között. Előfordulhat, hogy két-három napig folyamatosan dolgozol, aztán egy hétig nincs jeleneted, majd újra jön néhány forgatási nap. Gondolkodtam, mit kezdjek ezzel az idővel? És akkor jött az ötlet, hogy most kell felvennem a dalaimat, foglalkoznom a zenével, és felépítenem a Modern Oli világát.
Így a Modern Oli tulajdonképpen a Bridgertonnal párhuzamosan született meg. Vicces módon a kettő teljesen ellentéte egymásnak: az egyik egy romantikus, régens kori kosztümös dráma, a másik pedig egy kortárs, kissé nyersebb karakter, ami tulajdonképpen önmagam egy kiterjesztése.
Hogyan írnád le a Modern Oli hangzását annak, aki még sosem hallotta a zenédet?
Ez az örök kérdés, amivel minden zenész küzd. Számomra azokból a zenekarokból és előadókból táplálkozik, amelyeket tinédzserként hallgattam: Radiohead, The Cure, Pulp, Nick Cave, R.E.M., My Chemical Romance, The Killers, de akár a korai Coldplay vagy a Travis is.
A kilencvenes évek és a kétezres évek elejének gyereke vagyok, és akár akarom, akár nem, a zeném természetes módon ehhez a korszakhoz húz. Sokan mondják, hogy a dalaim a kamaszkorukra emlékeztetik őket, arra az időszakra, amikor először hallottak igazán zenét, amikor ezek a dalok szóltak a rádióban. Van bennük egyfajta nosztalgia.
Nagyon zongoraközpontú a hangzás is, mert nem vagyok különösebben jó gitáros. Néha a korlátok hasznosak, mert egy bizonyos irányba terelnek. Ezért sok benne a zongora, a szintipopos hatás, és olyan előadók is nagy inspirációt jelentenek számomra, mint a The 1975 és Matty Healy.
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom: nosztalgikus indie pop.
Korábban azt mondtad, hogy inkább művésznek tartod magad, mint kizárólag színésznek vagy zenésznek. Mit tud számodra kifejezni a zene, amit a színészet nem?
A zene sokkal közvetlenebb. Lehet, hogy holnap eljátszok egy olyan dalt, amit mindössze két napja írtam. Az pontosan azt tükrözi, ahol most tartok az életemben. A színészet nem így működik. Egy színdarabot heteken át próbáltok, egy film vagy sorozat forgatása hónapokig tart, aztán mire a közönség látja, akár egy-két év is eltelhet. A zenében van egy olyan közvetlenség és átláthatóság, hogy ma megírsz valamit, és szinte azonnal megoszthatod másokkal.
Mindkét műfajt őszintén szeretem. De a Modern Oli talán a legközelebb áll ahhoz, hogy valaki valóban megértse, ki vagyok én. A színészi munkám más karakterek és történetek felfedezéséről szól, amelyeknek részese lehetek. A Modern Oli viszont az én történetem.
Színészként többnyire mások történeteit meséled el. Dalszerzőként viszont a sajátodat. Ez felszabadító vagy inkább ijesztő érzés?
Végső soron felszabadító, és éppen ezért akarom csinálni. Ijesztő? Abszolút. De amikor azokra a művészekre gondolok, akik inspirálnak, biztos vagyok benne, hogy ők lennének az elsők, akik azt mondanák: fogalmuk sem volt, mit csinálnak, féltek tőle, és kockázatot vállaltak. Szerintem a valóban fontos művészi vállalkozásokhoz ez hozzátartozik.
Ami néha nehéz, hogy az emberek természetesen tudni akarják, kiről szólnak a dalaim, vagy milyen konkrét élmények ihlették őket. De igyekszem nem mindent megmagyarázni. Egy dal nem terápiás ülés, és nem is naplóbejegyzés. Amint megosztod másokkal, valami egészen mássá válik. Sokkal jobban érdekel, hogy a hallgatók hogyan kapcsolják a saját életükhöz a dalaimat, mint az, hogy én részletesen elmagyarázzam a saját történeteimet.
Ez a cél: olyan zenét alkotni, amely segít az embereknek önmagukra reflektálni. Számomra ettől válik igazán felszabadítóvá.
Beszéljünk egy kicsit az alkotói folyamatról. Amikor dalt írsz, mi születik meg először: a dallam, a szöveg vagy egy érzelem?
Őszintén szólva nincs kialakult módszerem. Talán inkább művészi káosznak nevezném. A telefonom tele van hangjegyzetekkel. Mindenhol rögzítek ötleteket: az ágyban, vonaton, metrón, biciklin, éttermekben. A legjobb dalaim általában akkor születnek, amikor váratlanul megérkezik az ihlet, nem pedig akkor, amikor leülök azzal a szándékkal, hogy most dalt fogok írni.
Néha egy műalkotás, egy felirat, egy graffiti, egy fél füllel elkapott beszélgetés indít el valamit, máskor egyszerűen csak felbukkan egy dallam a fejemben. Elkezdem dúdolni, és rögtön azon gondolkodom: ezt valaki már megírta? Ha nem, azonnal felveszem a telefonomra, mert különben eltűnik. A nehezebb része később jön, amikor ebből az apró szikrából egy teljes dalt kell felépíteni. Úgy gondolom, minél inkább kívülről érkezik az inspiráció, annál jobb. Ha túlgondolod a dolgokat, az ritkán tesz jót a munkának. A leghitelesebb ötletek akkor születnek, amikor egyszerűen nyitott vagy arra, amit a világ kínál.
Előfordul nálad is olyasmi, mint az íróknál az üres lap szindróma?
Szerencsére nem igazán. Részben azért, mert senki sem kényszerít arra, hogy írjak. Jelenleg nincs lemezszerződésem, senki nem rendel tőlem dalokat, és nincsenek határidőim. Soha nem ültem még le egy üres dokumentum elé azzal, hogy „ma mindenképpen írnom kell valamit”. Nálam ennek pont az ellenkezője történik. Eszembe jut egy ötlet, amit sürgősen le kell jegyeznem, mielőtt elfelejtem.
Lekopogom, de inkább azt érzem, hogy túl sok ötletem van, nem túl kevés. Szerintem ez az egyik legjobb dolog abban, hogy független előadó vagyok. Nincsenek határidőim.
Sokan a Bridgerton révén ismertek meg, de úgy tűnik, a Modern Oli egy módja annak, hogy megmutasd a közönségnek, ki vagy valójában a szerepeiden túl. Mit remélsz, mit ismernek meg belőled az emberek a zenéden keresztül?
Őszintén szólva számomra az alkotás nem csupán az önkifejezésről szól. Gyerekként és tinédzserként rengetegszer éltem át azt az érzést, hogy egy dal, egy zenész "megért" engem. Felvettem a fejhallgatót késő este, meghallgattam egy számot, és úgy éreztem, valaki pontosan megfogalmazta azt, amit én magam nem tudtam szavakba önteni. Ettől kevésbé éreztem magam egyedül. Sokszor átéltem ezt a kedvenc előadóim zenéit hallgatva. Ma pedig az lelkesít a legjobban, hogy én is lehetek valaki számára ugyanez.
Bármilyen korú emberről legyen is szó, életének bármely szakaszában, ha felteszi a fejhallgatót, meghallgatja valamelyik dalomat, és azt gondolja: „Ő ért engem.” Ennél többet nem is kívánhatnék.
Ez az érzés ad értelmet annak, amit csinálok. Ezért készítek zenét.
A mérték és a minőség ünnepe | Kihirdették a BIG SEE Awards 2026 nyerteseit
A „mit tálal”-tól a „min tálal”-ig | Várady Luca útja a cukrászattól a saját kerámiaműhelyig
