A Nobel-díjas író, Szvetlana Alekszijevics a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként járt Magyarországon, és a főpolgármestertől átvette a Budapest Nagydíjat is.
A budapesti Millenárison megrendezett, 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált az egyik legismertebb magyar írónő, Tóth Krisztina nyitotta meg, aki úgy méltatta a díszvendég munkásságát, hogy „Szvetlana Alekszijevics sosem húzta be a nyakát, hanem mindig elképesztő bátorsággal írt a valóságról.” Tóth Krisztina az augusztusban brutálisan megtámadott Salman Rushdie példáján keresztül beszélt az írósorsról, hogy ez manapság közel sem kizárólag békés, íróasztal mögötti munkát jelent. Véleménye szerint az írók feladata rögzíteni a valóságot és felkavarni az állóvizet, ahogy ezt Alekszijevics is teszi dokumentarista stílusú köteteivel.
A bátor döntések mestere
A belorusz írót Háy János laudálta, aki Tóth Krisztinához kapcsolódva a hallgatásról beszélt: az ő generációja úgy nőtt fel, hogy az apák, nagyapák hallgattak a háború borzalmairól, pedig azok végleg megváltoztatták őket. Szerinte a múltról beszélni kell, az emlékek arra valók, hogy elmeséljék őket – ebben segít az író is, aki a kevésbé szórakoztató történeteket is megosztja az olvasókkal.
„Ha ezek a könyvek álltak volna a világ vezetőinek polcain, akkor nem lett volna Vietnám, Afganisztán, a délszláv háború, vagy az, ami most van a szomszédunkban” – vélekedett Háy.
Háború női szemmel
Egy pódiumbeszélgetés során a Magyarországon megjelent műveinek fordítójával, M. Nagy Miklóssal beszélgetett. Alekszijevics Háy szavaira reflektálva elmondta, azért is volt fontos számára, hogy könyveiben nőket szólaltasson meg, mert ő is úgy tapasztalta, hogy a férfiak sokkal inkább elnyomják az emlékeiket. Sőt, sokan a feleségüktől is ezt várnák el, ezért nem is örültek, amikor az írónő mégis a nőket kérdezte például a Nők a tűzvonalban című kötetéhez. Visszaemlékezett a gyermekkorára, és kifejtette, milyen érdekesnek találja, hogy a világháborút követően az asszonyok fiaik, férjük elvesztése után sem beszéltek gyűlöletről. Veszteségeik mellett a férfiak eltűnése miatt nekik kellett elvégezni minden munkát a faluban, ennek ellenére nem a keserűségre, hanem a megmaradt gyermekeik felnevelésére koncentráltak.
„A nők történetei, elbeszélései korábban hiányoztak a történelemből és az irodalomból is, mindenhol a férfiak nézete uralkodott. A nők másként látták a részleteket, a háborúból nemcsak az emberek, hanem az állatok és a növények szenvedéseire is emlékeztek. A halott férjéről beszélő asszony olyan egyszerű, pontos szavakat használt, ahogy az Shakespeare vagy Dosztojevszkij műveiben olvasható” – mondta Alekszijevics.
A múlt töredékeiből épített életmű
Az 1948-ban Ukrajnában született, de Fehéroroszországban nevelkedett Szvetlana Alekszijevics dokumentarista stílusú műveinek témája a Szovjetunió és a posztszovjet éra traumatikus eseményei. Bár több műfajban is kipróbálta magát, mindig a megtörtént események vonzották. Könyveit rendkívül alapos kutatómunkával készíti elő, túlélők százaival beszélget. Esetenként akár több tízezer oldalnyi leirat is készül az interjúkból, majd ezekből szépirodalmi minőségű szöveget alkot anélkül, hogy a történetek hitelességén ezzel bármit is rontana. Karrierje kezdetén riporterként, majd egy minszki irodalmi lap tudósítójaként dolgozott. Első kötete, az eredetileg 1985-ben megjelent Nők a tűzvonalban a második világháborút mutatja be női szemszögből: a Vörös Hadseregben harcoló nők monológjait olvashatjuk benne. A hatalom ellenszenvét (egy perrel egyetemben) már rögtön ezzel az írásával kiváltotta, mivel sok olyan részlet jelent meg benne a háborúról, ami korábban nem volt nyilvános. Könyvéből kiderült, hogy bár a nők gyakran ugyanolyan munkát voltak képesek elvégezni a háborúban, mint a férfiak, lövészárkokban feküdtek, és villámsebességgel tudtak össze- vagy szétszerelni egy gépfegyvert, sohasem tudtak igazi gyilkológépekké válni, mert idővel az ellenségben is meglátták az embert. A vádirat szerint ezzel meggyalázta a szovjet hősök emlékét. Hazáját először 2000-ben kellett elhagynia. 1989-es, Fiúk cinkkoporsóban című könyve miatt hosszú pereskedés és több kihallgatás várt rá, ennek következményeképp emigrált. A mű a szovjet-afgán háborúval foglalkozik, aminek valódi eseményeit szintén elhallgatták a sajtóban abban az időben. Túlélőkkel és elesett katonák hozzátartozóival készült interjúkat olvashatunk benne, amiért újabb pert zúdítottak az írónő nyakába, azzal vádolva, hogy meghamisította a történteket. 2011-ben visszaköltözött Minszkbe, de 2020 óta ismét emigrációban él Németországban.
A bátorság kitörölhetetlen lenyomata
A budapesti beszélgetés során Szvetlana Alekszijevics felidézte azt az éjszakát, amikor az őt érő atrocitások és a letartóztatástól való félelem miatt 2020-ban el kellett hagynia Fehéroroszországot. Meghatottan mesélte, hogy európai diplomaták váltott őrségben vigyáztak rá az utolsó időkben, hogy ne eshessen bántódása. Művei eddig több mint 19 országban jelentek meg. Igazán ismertté először 2015-ben vált, amikor megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Akadémia indoklása szerint „Szvetlana Alekszijevics polifonikus írásaiban a szenvedésnek és a bátorságnak állít emléket”. Néhány évvel később pedig tömegek vették meg Csernobili ima című könyvét, amikor 2019-ben bemutatták az HBO részben ezen a művön alapuló sikersorozatát, a Csernobilt.
Mit olvassunk Szvetlana Alekszijevicstől?
Fiúk cinkkoporsóban
Elhordott múltjaink
Nők a tűzvonalban
Csernobili ima
Utolsó tanúk / Gyermekként a második világháborúban
Miért egyre több az amerikai Európában?
Pihentető minimalizmus | Markéta Bromová Architekti
