A táj ritmusára dobbanó szívek  |  Motoros túra a Tátrában Trellay Leventével

A táj ritmusára dobbanó szívek | Motoros túra a Tátrában Trellay Leventével

„A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el.” – Ezzel a Hippói Szent Ágoston-idézettel kezdte útibeszámolóját Trellay Levente, akit a budapesti Telep alapítói közül, illetve a Highlights of Hungary kurátorai közül ismerhetünk. Tartsatok velünk, és ismerjétek meg az utat Pécstől a Tátráig motoron! A cikk nyomtatásban a Hype&Hyper 2021/1. számában jelent meg.


Szöveg és fotók: Trellay Levente


Ahogy a legtöbb jó történet, ez sem ott kezdődött, hogy kitoltuk a motorokat a garázsból. Hogy mennyit terveztünk előre? Helyesebb lenne álmodozásról beszélni…

Mi, hatan régi barátok vagyunk már. Sok mindenben különbözünk, de vannak egyértelmű közös értékeink is.

Egy utazás mindig összehozza az embereket, persze csak akkor ha kellően nyitottak vagyunk a másikra. Bennünk pont ez a közös – e nélkül már rég nem tartanánk sehová…

Szóval tavaly júliusban útrakeltünk – erről szól ez a történet.

A csapatban voltak, akikkel Pozsonyban találkoztunk és voltak pécsiek. De becsatlakoztak még Kolozsvárról és Veszprémből is, jómagam pedig, aki ezeket a sorokat írja, Budapestről indult.

Mindig csodálkoztam azon, hogy mennyi a különböző ember, mennyi a különböző nyelv, a gondolat, a származás… aztán mégis – az élet úgy rendezi, hogy a szálak egy kis időre párhuzamba álljanak, a sors pedig finoman összefűzi őket és így egy közös történet születik. Azt hiszem, a jó álmokhoz nem kell semmi más, csak hogy szeresd az életed. Így a vágy a kaland után már magától ébred benned.

Ott tartottam, hogy már egy ideje barátok vagyunk, és ha egyvalakinek van egy jó ötlete, arra általában a többiek is vevők. A Kárpát-medence felfedezése, bármennyire is egyszerűen hangzik, régóta dédelgetett tervünk, és egy ideje megint napirendre került. Aztán jött 2020, ami mindenkinek csavart egyet az életén: sok minden elérhetetlen messzeségbe került, de szerencsénkre Szlovákia nem mozdult onnan ahol eddig is volt. Az ötlet, hogy utazzunk keresztül a hegyein, most hirtelen zöld jelzést kapott. Nem is volt több kérdés, csak az időpont:

„Két hét múlva hajnalban indulunk, és Nyitrán bevárjuk egymást. Ki jön?”

Korán indultunk. Komáromnál keltünk át a folyón, láttuk a várost a reggeli nyüzsgésben. Ha most becsukom a szemem, még emlékszem a sarki pékségre, látom az embereket magam előtt.

Lassan haladtunk előre, a táj finoman suhant mellettünk– vagy mi suhantunk a tájban? Bámészkodtunk, volt rá időnk.

A motorozásban pont az a jó, hogy egy térben vagy a környezettel. Sokkal intenzívebben hallod, látod, érzed mindazt, ami körbevesz.

Elértük Nyitrát, vártuk, hogy a megadott koordinátán megjelenjen mindenki, mögöttünk az esővel. Nem aggódtam, nem telefonálgattunk. Csak vártunk, mint régen az óra alatt a Moszkva téren: tudtuk, hogy ha azt mondta jön, akkor ott lesz. Jól gondoltuk!

Egy adott pillanatban pedig ott álltunk mind a hatan.

A felhők közben szorgosan gyülekeztek, az eső szagát már éreztem, indulnunk kellett, mielőtt lecsap a vihar. Úgy számoltunk, hogy mi majd gyorsabbak leszünk, és még időben elérjük a Selmeci-hegységet. Szerencsénk volt – aznap a felhők sem siettek.

Útközben várakat láttam, dombokra másztunk fel, és csak gurultunk tovább. Vidáman kanyargott az út, és rajta mi is mind a hatan. Játszottunk a térben az idővel. Formáltuk az íveket, geometriát építettünk. A fizika csodálatos tudományát űztük egészen Selmecbányáig. Olyan ez nekem, mint a tánc, ahol a test magával ragadja a lelket.

SELMECBÁNYA

Én most jártam itt először. Emlékszem a pillanatra, amikor szerelmes lettem belé.

A város tényleg mesebeli, arra gondoltam, bárcsak most “régen” lenne, és láthatnám őket, az igazi embereket, akik egykor lakói voltak. Átélhetném a nyüzsgést, ami létrehozta ezt az aranyvárost. Egészen varázslatosak a rejtett erdei tavai,a templom a hegytetőn, a főutca, az egyetem üres épülete. Egykoron ez mind egy nagyobb rendszer része volt. Aztán huss, megpördült a világ! Többször is egymás után. Nem is tudom, hová tűntek, mivé lettek ők, de azt mondják a szellem az örökké él. És ezen a helyen ebben lehet is hinni!

Mielőtt másnap korán reggel tovább indultunk, hogy átkeljünk az Alacsony-Tátrán, este egy házibuliba csöppentünk. De indulni kellett, mert vártak az igazi hegyek!

Csak egy rövid reggelink volt teával, a kávégép pont nem működött. Sebaj, gondoltam, majd útközben valahol, valamit. Aztán… már nem tudom pontosan mikor és hol álltunk meg, sőt a kávéra sem emlékszem – mindent elmosott a tova suhanó táj csodálatos szépsége.

A természet pazar, varázslatos. A történelem homályos.

Kis falvakon csurgunk át, betérünk fogadókba, van, ahol felismerni vélnek minket, van ahol csak az idegent látják bennünk, de utóbbin sem akadunk fenn soha.

Átkeltünk az Alacsony-Tátrán. Olyan érzésem volt, mintha a hegy gerincén ülő hideg levegő belénk kapaszkodott volna, mi pedig megunkkal húznánk. Fáztam, befújt a bukósisakom alá a hűvös szél, és alig akart távozni. Szerencsére a napsütés a völgyben már utolért, bevártuk. A tempónk nem változott, könnyed ütemben gurultunk a célunk felé.

A nap már lemenőben volt, egy almafa-ligeten haladtunk át. Kőhíd, elhagyott kastély,és egy ősfás park, ami egykor büszkén ölelte körbe az uradalmat.

Egy letűnt korról mesélő krónika lapjain motoroztunk.

POPRÁD alatt találtunk szállást (a sátortetős kisház-kultúra szellemében). Ez már a Magas-Tátra vidéke, éreztük a levegőben, és persze láttuk is a NAGY hegyeket.

A nagy hegyek, olyanok mint az öreg varázsló mágusok, megváltoztatják a tájat ha éppen olyan a kedvük. Hóbotortosak, és csak ritkán törődnek az emberrel. Közeledni feléjük csak mély tisztelettel lehet! Tudják, hogy ott vagy, de csak a legnagyobb csendben szólítanak meg! És akkor se mondanak sokat, ők már túl régóta léteznek, hogy aggódjanak a holnap miatt! Azt rebesgetik, hogy tőlük származik az az elhíresült gondolat, miszerint:

“Az időben haladni, az örökkévalóságban létezni lehet!”

A következő nap már a hegyek lábánál vezetett az utunk KÉSMÁRKON túlra. Északon jártunk, a Gurálok földjén. Ők a hegyi tutajosok, a Dunajec vizén állva lovagolják a szilaj hullámokat. Fekete kalapot hordanak, és nagyon büszkék tudásukra. Eléggé zegzugos vidék, a felhők beszorulnak a fák közé és ettől még sejtelmessebbé válik minden.

Mi is ezt az “ajándékot” kaptuk: úgy tűnt, az eső esni akar! Úgy éreztük, hogy fordulnunk kell, megtankoltuk a gépeket, majd ismét dél felé vettük az irányt.

Látni akartuk a Magas-Tátra Csorba tavát. A híres háromszög házzal! Nem kötelező, de annyiszor hallottunk róla, hogy azt gondoltuk, megkoronázása lehet ennek a pár napnak. Az eddigi helyszínekhez képest, itt nyüzsögtek az emberek, parkolót is alig találtunk magunknak, a látvány másoknak is fontos lehetett. Mi sem csalódtunk benne. Lehet azt mondani, hogy az épített környezet nem ér fel egy adott tájegység természeti szépségével, de azért az ember isten adta tehetségét az alkotásra sem szabad lebecsülni. Csak egyensúlyban kell tartani a kettőt.

A fotó megvolt, léptünk tovább.

Az 537-es úton haladtunk nyugati irányba. Ez a széles “aszfalt-ösvény” azért izgalmas, mert a jobboldalon hosszú várfalként magasodnak a Magas-Tátra ormai, balra pedig le tudsz tekinteni a messzi völgybe, még távolabb, szinte a látohatár szélén ott tornyosul a Králova-hola csúcsa. Nagyon filmbeillő a hangulat, képzeld csak el: ott robogsz a hegyoldal árnyékában, a lentebb lévő részeken pedig még javában süt a nap.

Volt olyan pillanat, amikor mindkettőből kaptunk, a fény és sötétség birodalmának határán repültünk!

Előre, előre, előre!! Fűztük a kanyarokat, vidáman suhantunk LIPTÓSZENTMIKLÓS felé.

Innek kicsivel távolabb van egy nagy tó, csillogó felszíne már messziről felsejlik. Akkor még azt gondoltuk, hogy ott lesz a mai nap vége…

Biztosra veszem, hogy veled is megtörtént már, hogy megérkeztél valahová, de mégsem érezted azt, hogy ott kell lenned. Legbelül szól, jelez egy hang, hogy menj tovább. Valami még vár rád. Őszintén szólva, nem vagyok abban egészen biztos, hogy ez a hang mindig az igazat szólja, de azt tudom, hogy mi akkor egyöntetűen azt gondoltuk, hogy visszaülünk a nyeregbe, és addig megyünk amig rá nem lelünk arra a helyre, ahol megnyugszik a lelkünk.

Fura dolog, hiszen aludni szinte bárhol lehet… mi most mégis tovább indultunk.

Miközben ezeket mesélem, addigra már a híres Donovaliban járunk. Leparkoltunk körbenézni itt is. Olyan szállás azonban, amire mi vágytunk, kiderült, hogy csak a múltban létezett (meg a mi fejünkben).

Gyermekkori élmények. Első sielés, igazi hó, faházak. Káposztaleves és Kofola.

A hamisitatlan “Cseszkó” életérzést itt leváltották. Nem baj, megyünk tovább!

BESZTERCEBÁNYA még egy harmincassal odébb esett. A határában van egy régi kemping, pont az erdő szélén. Megtaláltuk.

Motor leparkol, kulcs átvesz, ház kinyit, cucc becipel. Majd ki-ki elveti magát egy punnyadt szagú ágyon. Ezt kerestük, megnyugodhatunk. Vagy mégse?

„Ki éhes?” –  Jött a kérdés mindenkitől.

„Mennyi az idő? Akkor irány a város!”

Vissza a motorra, talán meg találunk valamit nyitva!

A keresés már nem tartott olyan sokáig: útszéli döneres, meg Horalky az éjjel-nappaliból. A járda szélén ülve minden elfogytott. A társaság egy fél sör erejéig volt még talpon. Aztán elszivárgott mindenki az egyizzós nappaliból. Hosszú volt a nap, kilométerhiány nélkül.

Másnap reggel ért minket a szomorú felismerés: elérkeztünk a búcsú napjához. Még egy darabig együtt mentünk, haladtunk kifelé az álmunkból, ami olyan szép és olyan jó volt. Nehezen engedtük el. Az utolsó másodpercekig kitartottunk egymás mellett.

Az idegenvezetőinktől nem sokkal Léva után búcsuztunk. Egy lepukkant benzinkútnál, erős baráti ölelések kíséretében. A film itt ért véget, előre tekerni pedig nem lehet…

Mi “magyarok”, még egy darabig együtt vonoltunk, aztán nekünk is el kellett engednünk a köteléket. Végleg szétoszlottunk. Nem tudom pontosan, ki mit gondolhatott magában, miközben hazafelé tartott. Erről már nem beszéltünk. Pár héttel később, egy közös csetszobában hangzott el a folytatás ígérete:

“Menjünk, keressünk új utakat”!

Beigazolódott tehát, amit az elején meséltem együtt  utazásról, a barátságról, a nyitottságról.

A Kárpát-medence pedig a szívügyünk marad, mert kiderült, hogy együtt dobbanunk vele.



Inkább nyomtatott formában olvasnál? Még megrendelheted a Hype&Hyper magazin első számát a Store oldalunkról!
továbbiak
Csipkerózsika álma Ipolytarnócon | Hype X Field of Sparks
art

Csipkerózsika álma Ipolytarnócon | Hype X Field of Sparks

Egy installáció, amely interdiszciplináris együttműködés során színpaddá alakul, hogy tovább gazdagítsa a Field of Sparks helyszínét, Ipolytarnóc vidékét: a kezdeményezés nemcsak építész stúdióknak, de egyetemi kezdeményezésnek és hallgatóknak is teret ad az alkotásra. Minisorozatunk legújabb részében ezúttal a pozsonyi Képzőművészeti és Formatervezési Akadémia (VŠVU) egyik stúdiója, a Studio VVV által
Kétoldalú címke reflektál az elmúlt év nehézségeire ezen a limitált kiadású ginen
art

Kétoldalú címke reflektál az elmúlt év nehézségeire ezen a limitált kiadású ginen

A koronavírus senkinek sem jött jól, legyen szó bármilyen hivatásról. Gasztronómiai terén főként kilátástalan és kérdésekkel teli helyzetet alakított ki a vírus: a łódźi Shamo ázsiai étteremnél is hasonló állapot lépett fel. Ennek kapcsán született meg az ötlet, hogy ezekben a furcsa időkben is értékeljék a támogatók jelenlétét. A különleges
Újragondolt sportruházatok Kelet-Európából | TOP 5
branding

Újragondolt sportruházatok Kelet-Európából | TOP 5

Manapság nem kell elkülöníteni a sikkes darabokat a mozgástól: egyre népszerűbbek az újraértelmezett sportmárkák, amelyeknél különös figyelmet kap a fenntarthatóság és az esztétikum. Mai válogatásunkban egybegyűjtöttük azokat a régiós brandeket, amelyek hidat képeznek sport és stílus között. O.WOW  | Ukrajna Az ukrán O.WOW csapatának célja, hogy megmutassa a sport