Andrzej Nowak az egyik legismertebb, és legtermékenyebb lengyel történész, több tucatnyi kötete jelent meg lengyelül és fordításokban. Szakterülete elsősorban Kelet-Európa 19-20. századi politika- és eszmetörténete, de behatóan foglalkozik a lengyel-orosz kapcsolatok történetével is. A háborús évfordulón beszélgettünk vele arról: milyen történelmi, emlékezetpolitikai és stratégiai szemüveggel figyeli Lengyelország Oroszországot, Németországot és a háborút Ukrajnában?
Szerző: Keresztes Gáspár
Hadd kérdezzem Oroszországról. Azok alapján, amiket a frontról és a megszállt területekről hallunk, sokakban felmerül a kétely: mégis milyen kultúra az, amely egyszerre képes kitermelni Dosztojevszkijt és Prigozsint? Mennyire Európa része az orosz kultúra?
Két tényezőt kell itt mindenképp megemlítenünk. Az első a kereszténység, amely az Európát megkülönböztető vallás volt. Azért mondom múltidőben, mert kezd összeomlani, mégpedig itt nálunk, Európa ezen, tehát nyugati felén. Persze a másik oldalon is hasonlóképp, ezt azért mindenképpen kiemelném, hiszen ezt a narratívát Putyin is használja, mondván, hogy íme, ők a kereszténység utolsó védőbástyája. Ami egy rendkívül cinikus hazugság, erről órákat tudnék mesélni. Aztán ott van a tényező, hogy Oroszország 240 éven keresztül mongol megszállás alatt volt. Ezalatt az idő alatt az oroszok egy másfajta, idegen civilizációs uralom alatt álltak, amelynek megvolt a maga hatása. Erre leginkább a „szamogyerzsavije” vagyis autokrácia kifejezést használjuk. Erre a politikai kultúrára a pravoszláv egyház áldását adta. E politikai kultúra lényege abból áll, hogy az uralkodó és az alattvalók között nem létezik semmilyen úgymond jogi viszony – ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az alattvalóknak feltétlenül végre kellett hajtania az uralkodó parancsait. Nincs semmifajta társadalmi szerződés, az alattvalók feltétlen engedelmességgel tartoznak az uralkodónak, teljes függésben vannak.
Hogyan lehet ezt a hagyományt összeegyeztetni az európai állampolgári hagyománnyal?
A hivatalos orosz állami ideológia a XV. századtól kezdve fundamentálisan Európa-ellenessé kezdett válni. Ez lett Moszkva, a Harmadik Róma ideológiája, amely azt hirdeti, hogy Oroszország az új birodalmi centrum, amelynek fel kell váltania, el kell pusztítania a nyugati konkurenciát, mert a Nyugat rossz, a latin Nyugat a gonosz letéteményese. Még az Iszlámnál is nagyobb rossz. Ezt a gondolatot ülteti a fejekbe az egyház Oroszországban. Később persze felismerték, hogy Oroszország nem képes a győzelemre a nyugati szomszédjaival szemben a maga – mondjuk ki – kissé elavult állami technikáira támaszkodva. Ezért modernebb nyugati technikák importjára van szüksége – ez már a XVII században megkezdődik, de a legfontosabb szimbóluma természetesen I. Nagy Péter cár lesz. Ily módon érkezett meg Európába Oroszország, de csak a XVIII. században, a század elején. Elkezdte ébreszteni, sőt megvásárolni ezt a reményt, francia filozófusok, gondolkodók meggyőzésével, akik azt hirdették, hogy Oroszország lesz a legeurópaibb nemzet Németországtól keletre. A többi ország nem számít, ezek kicsik, a lényeg, hogy Oroszország modern lesz. Ez a hozzáállás a XVIII. században kezdődött kiépülni, Voltaire-től és Diderottól kezdve. Egyébként épp most érkeztem haza egy németországi konferenciáról, amelyen a német házigazdáink még most is arról beszéltek, hogy Németországnak az a szándéka, hogy feltétlenül hidat építsen Németország és Oroszország között. És egészen el voltak képedve, hogy az ott lévő ukránok és litvánok hevesen tiltakoztak. Mire a németek tényleg teljes őszinteséggel kérdezték, döbbenten, hogy hát mi rossz van ebben? Végül én válaszoltam: először talán meg kellene kérdezni azokat, akik a híd alatt laknak. Merthogy a németek és a franciák egy része tényleg úgy képzeli ennek a csodálatos hídnak az építését Berlintől vagy Párizstól Moszkváig, hogy tesznek arra, hogy mi van a híd alatt. Hogy ott élnek valami lengyelek, valami magyarok, vagy épp ukránok, ők minket egyáltalán nem érdekelnek. Ez tehát sajnos az orosz imperializmus hídja, nem pedig a békéé.
Most viszont úgy látszik, Lengyelország felállt ennek a hídnak a közepére, és kezdi szedni a hídpénzt, vagy legalábbis stabil pillért épít magának. Vezeti az oroszellenes koalíciót, és egyre keményebb Németországgal szemben is. Legutóbb például arról írt a lengyel sajtó, hogy német döntés a Leopardok átadása ügyében épp Lengyelország nyomására történt. Hogyan látja, merre fordulhatnak a híresen komplex német-lengyel kapcsolatok?
A lengyel-német viszonyban, a németek felől nézve két opciót látok. Egy elég jót, és egy nagyon rosszat. Kezdjük a jóval: talán a németek egyszer rájönnek arra, hogy a keleti határaikon nem olyan népek laknak, amelyeket neki kell irányítania. Az övék persze egy enyhe imperializmus, semmiképpen nem lehet Hitler idejéhez hasonlítani. Ez a Mitteleuropa eszméje, az 1915-ös, vagy a még korábbi, a Friedrich List-féle a XIX. század közepéről, aki azt képzelte, hogy Kelet-Közép-Európa afféle természetes háttérországa lesz, amelyben persze, formálisan független államok vannak, de ezek teljes gazdasági és kulturális függésben élnek Németországtól. Ha sikerül legalább néhány évig fenntartani azt az állapotot Lengyelországgal, Ukrajnával, Litvániával és reméljük Belarusszal, ha megjavulnak az egykor szebb időket élt magyar-lengyel kapcsolatok, illetve csatlakoznak a csehek, meg a balti államok, akkor talán sikerül megfékezni az Európai Unió strukturális neoimperializációját. Merthogy erre a neoimperializácóra két ország játszik rá: Németország és Franciaország. A legszívesebben egyikük irányítaná egész Európát. Ha pedig valamelyikük gyengébbnek érzi magát ehhez, akkor kezdenek el a Berlin-Párizs tengelyről beszélni. Macron és Scholz szeretnék irányítani a kontinenst, de Meloni Olaszországa például már jelezte, hogy nem tetszik neki az ötlet. Emlékezzünk csak vissza, Barack Obama még azt sugallta, Európa már nem számít, hagyjuk az egészet Merkelre. Most már nem így gondolkodnak az amerikaiak, és ez jól látszik abból, milyen támogatással rendelkezik a Putyinnal szembeni kemény fellépés ideája mind a republikánusok, mint a demokraták oldaláról. Ezért hát, amennyiben még pár évig az amerikaiak nem lépnek vissza ebből, és nem fognak, az országainkat egyre inkább az európai közösség egyre inkább egyenjogú tagjainak fogják tekinteni. És ez a lényeg! A második, tehát a rosszabb forgatókönyv: a németek továbbra is építeni akarják a hidat Oroszország felé. Még mindig nem tudják elfelejteni, hogy elveszítettek két világháborút. És pedig nem Oroszország miatt veszítették el, Oroszországgal kapcsolatban nincsenek kifogásaik emiatt, hanem az amerikaiak miatt. Ez a felszín alatti gyűlölet az amerikaiakkal szemben annyira erős mind a németekben, mind a franciákban, hogy az elképesztő. Ha egy kicsit is megkapargatjuk a franciákat vagy a németeket, egyből kijön az antiamerikai. Nyilván nem mindenki, de a gazdasági-politikai elit tagjai ilyenek. És azt hiszem, ez éleszti fel bennük a kísértést, hogy lepaktáljanak az oroszokkal, és együtt álljanak szemben Amerikával. Lengyelország számára ez a legsötétebb forgatókönyv, mert a legrosszabb, legradikálisabb esetben ez Lengyelország felosztásához vezet. Az oroszok persze folyamatosan adnak is erre utaló jeleket. Legutóbb éppen Kadirov, aki nemrég célozgatott arra, hogy Sziléziának vissza kellene térnie Németországhoz. Szóval ezt a felosztásos szcenáriót jó, ha észben tartjuk – még akkor is, ha éppen nem tűnik túl reálisnak.
És akkor mi volna a jó, vagy igazságos forgatókönyv Oroszország számára? Ha visszasüllyed a Jelcin-korszakba? Az csak a következő „erős embernek” ágyaz meg…
Mi volna lengyel szempontból a jó győzelem? Ugye eddig Putyin sikerének titka az volt, hogy az egymást követő offenzívák, amikbe belekezdett, sikeresek voltak. Miért is ne támogatnák az oroszok, ha minden alkalommal győzedelmeskedik? Ha agresszív imperializmusával minden alkalommal megkapta azt, amit akart? Most abban a helyzetben van, amikor vissza kell térnie a határai mögé, a 2014 előtti határaihoz, az nyilvánvaló katasztrófa lenne számára. Nem tudná elmagyarázni otthon a saját közönségének, hogy tessék, újra nyertem. Ez azt jelentené, hogy százötvenezer orosz katona hiába áldozta az életét. Hiszen amíg nyernek, és mondjuk negyedmillió katona meghal, az nem gond, azzal nincs gondjuk: „Pobjeda za nami” azaz „Miénk a győzelem”. Ha viszont bekövetkezne a kudarc, az elkezdhetné megváltoztatni az orosz mentalitást. Ez persze csak az én reményem – lehet, hogy Önnek lesz igaza, és ez nem lesz elég. Mégis azt hiszem, Németország tapasztalata ebben az esetben jó példa lehet. Vannak, akik azt mondják, 1991 után Oroszország nem használta ki az esélyét, hogy normális ország legyen. Összehasonlítva Németországgal, a különbség nyilvánvaló volt. Németország ebben az időben megszállás alatt állt, hosszú megszállás alatt, de jólétben. Ez egy ideális árukapcsolás: megszállás és jólét. Akármilyen kritikai véleményünk is van róluk, ez tette lehetővé Németország számára, hogy levesse magáról az agresszív, militáns imperializmust. Kérdés, hogy el tudunk-e képzelni egy ilyen megszállást Oroszországban: szerintem nem. Sokan mondják ugye, hogy Putyin lelép a színről, akkor minden jó lesz. Navalnijnak mondjuk pont olyan imperialista nézetei vannak, mint Putyinnak.
Vagyis még sincs remény arra, hogy gyökeres változás történjék?
Ne feledkezzünk meg arról, hogy közben viszont telik az idő. És ez se Európának, se Oroszországnak nem lesz a javára. A kilencvenes évek nem fognak ugyanúgy visszatérni, mert közben a kínaiak már 11-szer annyian lettek, mint az oroszok. Csak még egy megdöbbentő adat – amikor a Szovjetunió rátámadt Afganisztánra, akkor úgy 14 millióan éltek abban az országban. Most 45 millióan vannak. Akkor 20 az egyhez volt az oroszok aránya az afgánokhoz képest, most 3 az egyhez. Ennek jelentőségét nem szabad lebecsülni. Oroszországot Ázsia egyre erősebben rá fogja nyomni a Nyugatra. Ez elkerülhetetlen. Lehet, hogy Oroszország a Nyugattal szemben ellenséges kínai birodalom vazallusa, nyugati őrgrófsága lesz, lehet, hogy egy ilyen pozícióval kell kiegyeznie. És persze másfelől az is lehet, hogy a XXI. században az utolsó erőivel a létéért küzdő nyugati birodalom keleti őrgrófsága szeretne inkább lenni. Úgyhogy ezt a választási lehetőséget látom Oroszország előtt a jövőben. De ahhoz, hogy a Nyugatot válassza, előszőr el kell veszítenie ezt a háborút...
Illusztráció: Molnár Roland
Folytasd az olvasást a H&H 7. számában!
RENDELD MEG ITT
Monarchia: elavult államforma vagy a demokrácia győzelme?
Hajlandóak vagyunk megfizetni a biztonságot és szabadságot?
