fbpx
Nyomj Entert

Akkoriban úgy gondoltam, hogy két-három év San Diegóban és jövünk haza | Interjú Dr. Tóth Csaba kísérleti fizikussal – I. rész

Mit csinál egy fizikus este 11 után? Hogyan lehet bekerülni a világ vezető kutatólaboratóriumaiba? Milyen korlátai voltak az alapkutatásoknak a ’80-as és ’90-es években? Ezekről és sok más érdekes kérdésről beszélgettünk Dr. Tóth Csabával, a BELLA Centrum tudományos munkatársával és üzemeltetési koordinátorával. Interjúnk I. része.


Ahogy visszatekintesz az életpályádra, szerinted miért érdemes a fizikus pályát választani?

Az én tapasztalatom azt mutatta, hogy fizikusként olyan kérdésekkel foglalkozhat az ember az élete során, mint amik gyerekkorában izgatták, hogy mi miért mozog, történik, mi van a jelenségek felszíne mögött. Egy olyan fajta örömet tud okozni, amikor az ember rájön bizonyos dolgokra, akár saját maga, akár tanulmányai alapján, és azokat alkalmazza egyes jelenségekre. Ez egy folyamatos kérdésfelvetést, a kérdésekre adott válaszokat és az azzal járó rácsodálkozó örömöt is jelentheti. Ez az egyik, ami belső motivációt adott nekem, ezért szerettem volna fizikus lenni, és továbbra is vallom, hogy ezért érdemes fizikusnak menni. Annak idején, amikor mi az ELTE-n a fizikus szakra jártunk, azt mondtuk, hogy ebből még bármi lehet, sok mindenre tudjuk alkalmazni majd az ott megszerzett tudást és módszereket.  Emlékezetes számomra, amikor Marx György, az ELTE Atomfizika Tanszékének professzora mondta még az egyik fizikusoknak szánt ismeretterjesztő előadásán, hogy hát mi is a fizika? A fizika az, amin a fizikusok gondolkoznak este 11 után. Tehát amin folyamatosan töprengünk, minden egyéb olyan dolog, ami nem feltétlenül csak a lejtőn csúszó test egyenletének a megoldása, vagy az áramköröknek a leírása, hanem olyan új dolgok kifürkészése, amik egyszerűen a világ megértését segítik.

Molnár Roland | Hype&Hyper

Annak idején a ’80-as években a fizikusi pálya lehetőséget adott arra is, hogy az ember minél inkább megismerje a világ különböző részeit személyesen is, tehát tudományos kapcsolatokon keresztül más országokba is el tudjon jutni, más emberekkel is tudjon találkozni. A fizika egyre inkább nemzetközivé vált, ez napjainkban már adott. Ezen kívül, az a képzés, amit fizikus hallgatóként kaptunk, a matematikán, a fizika elveinek megismerésén, a labor gyakorlatokon keresztül adott egy olyan képet és megközelítési módszert, amit aztán később lehetett alkalmazni más területeken is. Ha az egykori évfolyamtársaimat nézem, vannak olyanok, akik ma mérnökként dolgoznak, vagy biológiával, vagy akár pénzügyekkel, közgazdaságtannal, számítástechnikával foglalkoznak. A képzésünk tehát valóban egy olyan módszert adott, ami mindig arra ösztönzött bennünket, hogy nézzük csak meg, mi a probléma és próbáljuk megoldani, bármilyen szűkebb szakterületen jelenik meg.

’87 és ’97 között felváltva kutattál Budapesten és Houstonban. Ez miért alakult így? Milyen főbb különbségeket tudnál megnevezni a két nagyváros és azok intézményei között?

Nem ez volt az első nemzetközi együttműködés, amelyikben részt vettem. Már itt Európán belül is volt Franciaországban, Görögországban ilyen két-két hetes vagy egy-egy hónapos együttműködési programunk a KFKI-n (MTA Központi Fizikai Kutatóintézet) keresztül a témavezetőmmel, Farkas Győzővel.  A houstoni együttműködés pedig a szegedi lézercsoport ajánlása alapján jött létre. Itt felidéznék egy olyan beszélgetést, amire ráismerhet az illető, aki jó-tanácsként csupán azt mondta, hogy „Csaba, én ajánlak téged az első egy évre, de utána minden rajtad múlik, aztán hogy te ott majd hogy muzsikálsz és mit csinálsz, az már csak rajtad áll”. Tehát ezt tudom továbbadni a mai fiataloknak is. Ha kap valaki valakitől egy ajánlólevelet és megy tovább, az csak arra az első belépőre érvényes. Utána mindig saját magadnak kell teljesíteni. Ez az első USA-beli együttműködés azért is volt érdekes, mert volt egy körülbelül 50 százalékos átfedés a már meglévő tudásom és az ott elvégzendő feladatok között. Ezt a fajta átfedést továbbra is nagyon hasznosnak tartom, hogy az ember, amikor vált egy témát, vagy munkahelyet, akkor ne legyen teljesen új, de ne is legyen 90 százalékban átfedhető. Ez nekem valóban sikerült a két intézmény között. A különbségekről: a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején a magyarországi tudományos kísérletekhez szükséges eszközbeszerzés nagyon-nagyon nehéz és korlátozott volt. Hogyha az ember valamilyen érdekes új berendezést akart a labor-béli munka számára megvásárolni, vagy akár csak egy egyszerű szerszámot vagy anyagot, pótalkatrészt próbált beszerezni, az a „vasfüggöny” idejében korlátozva volt, és nagyon nehezen lehetett hozzájutni például egy Tektronix oszcilloszkóphoz, annak pótalkatrészeihez, vagy egy új optikai tükörhöz. Csodálatos különbségnek tűnt, hogy amikor Houstonba kimentem dolgozni, akkor ott, ha neked egy gyors fotodetektor, vagy egy speciális lézer tükör kellett, felemelted a telefont és 3-4 nap múlva ott volt a kezedben. Valóban, hogyha megvolt rá a pénz, akkor lehetett ilyeneket gyorsan rendelni. Ez egy olyan nagy változás volt, ami az ember gondolatait is felszabadította, hogy könnyebben tudott hozzájutni ilyen eszközökhöz. Volt egy másfél éves időszak 1994 táján, amikor ismét otthon dolgoztam a KFKI-ban. Ebben az időben azon voltam, hogy próbáljuk szélesíteni azokat a csatornákat, amelyek ilyen beszerzéseket gyorsabbá tesznek, hogy amennyiben valaki ilyen eszközigényes kutatásokat szeretne folytatni, akkor azokat el is tudja hatékonyan végezni.

Molnár Roland | Hype&Hyper

Ezt a két dolgot emelném ki: a különböző kutatási témák közötti átfedés az egyes személy szemszögéből, és az, hogy az eszközökhöz való hozzájutás gyorsan menjen. A bürokratikus korlátokat minél inkább le kell bontani, és megbízni a fiatal kutatókban és témavezetőkben, hogy mire és hogyan költik a pályázatokra adott pénzt. Ha túl sok adminisztratív korlátot állítunk föl, az mindenképpen lassítja a kutatásokat.

Az adminisztratív korlátoknak a hiánya és az eszközök könnyű beszerezhetősége miatt maradtál az Egyesült Államokban?

Nos, nem csak erről van szó, de nyilvánvaló, hogy a kutatásra fordított pénzösszeg akkoriban egyértelműen nagyságrendi különbséget jelentett. Annak idején, amikor ’89-90 környékén voltak a változások Magyarországon, mindenki abban bízott először, hogy az alapkutatások kapcsán több pénzt fogunk kapni, ami nem feltétlenül valósult meg. Átcsoportosítások történtek persze, de volt ott egy néhány éves különbség, vagyis szünet, amikor igencsak nehéz volt alapkutatásokra pénzt kapni. Aztán később megint javult a helyzet kicsit, de sajnos abban az időszakban, a ’90-es évek elején ez továbbra is nagy különbséget jelentett a hazai és külhoni kutatási lehetőségekben. Tehát ami miatt én azt választottam, hogy Houston után mentem tovább San Diegóba, az az volt, hogy egy olyan kutatócsoportban dolgozhattam tovább, ahol sokkal több anyagi forrást juttattak elsősorban arra, hogy ha elképzeltünk valamit, akkor be is lehetett szerezni, azzal új kísérleteket végezni és publikálni. Természetesen bizonyos szinten tartottam a kapcsolatot a KFKI-ban lévő kollégáimmal is, de a kutatói tevékenységem legnagyobb részét ebben az időben már itt, az USA-ban végeztem.

Molnár Roland | Hype&Hyper

És hogyan kerültél át San Diegóba?

Tulajdonképpen a houstoni munkahelyemen a projektre szánt pénzek elfogytak, vége lett, publikáltunk cikkeket, és akkor az ottani témavezetőm azt javasolta, hogy nézzek körül Magyarországon és az USA-ban is. Volt egy San Diegó-i csoport, amelyik keresett valakit, aki kombinálni tudja az ultrarövid impulzusok kezelését, és a röntgentartományban végzett kísérleteket. Nekem megvolt ez a kombináció, és így jelentkeztem a Kalifornia Egyetem hálózatának San Diego-i kampuszának egyik laborjába, ahol alkalmazni tudtam az ultrarövid lézerimpulzusokkal kapcsolatos korábbi tudásomat. Ugyanakkor nagy előrelépést jelentett az is, hogy a pikoszekundumos impulzushossz tartományból a femtoszekundumos tartományba tudtunk elmenni kísérletileg. Bár elméletileg már a KFKI-ban is foglalkoztunk Farkas Győző mentorommal femtoszekundumos, sőt attoszekundumos ötletekkel is, de az, hogy gyakorlatban, laborban és jobb anyagi feltételeket nyújtó anyagbeszerzési területeken is tudtunk ilyesfajta kísérleteket végezni, az világszínvonalú volt San Diegóban. Tehát ez volt az átmenet a végleges USA-ban maradásomhoz. Akkoriban még mindig úgy gondoltam, hogy két-három év San Diegóban, és aztán jövünk haza. De hát sajnos a lehetőségek valóban csak alig-alig nyíladoztak Magyarországon. Ezek inkább már csak a 2000-es évek második fele után kezdtek ismét szélesedni.

És akkor innen kerültél tovább 2000-ben Berkeley-be, a BELLA-ához.

Igen. Akkor még nem hívták BELLA-ának, akkor még egy másik furcsa betűszó, „LOASIS” volt a csoport neve. Az új téma ebben az esetben is egy érdekes kombinációja volt a korábbi ismereteimnek és egy új tudományterületnek. Továbbra is a szakmai kíváncsiság és érdeklődés vonzott. Tehát nemcsak a femtoszekundumos impulzusok, nemcsak a röntgen tartományban működő lézerek fejlesztése, hanem ezek újfajta alkalmazása is csábított: a lézerplazmás részecskegyorsítás. Itt kerestek egy olyan kutatót, aki a femtoszekundumos lézereket már elég jól ismeri, van valamilyen tapasztalata alapvető fizikai kölcsönhatások kísérleti vizsgálatai területén is, és így jelentkeztem ehhez a csoporthoz, ahol egy rövid interjú után ajánlottak állást. Ez a csoport akkoriban alakult, és valóban egy új témát próbált kísérletileg megvalósítani, a lézerekkel plazmákban létrehozott plazmahullámokkal való részecskegyorsítást. Ez valóban egy akkoriban rohamosan fejlődő tudományág volt, és az elmúlt 20 évben ennek voltam részese ebben a csoportban. Az első, nemzetközileg is jelentős visszhangot kiváltó kísérleteket 2004-2006-ban közösen végeztük itteni kollégáimmal. Ez a terület mára annyira felvirágzott, hogy a világ legalább 15-20 laborjában 1000-1500 embernyi kutatógárda foglalkozik ezzel a témával.

Molnár Roland | Hype&Hyper

Hogy néz ki egy ilyen helyen az állásinterjú?

Kétszer éltem át ilyet. Egyrészt, amikor átmentem a houstoni Rice egyetemről a kaliforniai egyetem San Diegó-i csoportjába, és amikor San Diegó-ból ide, Berkeley-be. Mind a kettő kicsit hasonló volt: ha valaki egy tudományos állásra jelentkezik, akkor nyilván fontos az, hogy már előre közölje a korábbi publikációkat, ismeretanyagot azokkal, akik keresnek új jelentkezőket. Maga az interjú mindig egy előadásból áll, utána pedig az ottani kollégákkal való részletes, fél- vagy egy-egy órás beszélgetéssorozattal folytatódik, külön-külön. Ezt követi egy laborlátogatás, megismerve nyilvánvalóan az intézetigazgatókat is, és a laborban dolgozó diákokat, és technikusokat is. Feltétlenül fontos az, hogy mindkét oldal jól megismerje egymást, és ezeken a kapcsolatokon keresztül legyen megbízható információja mindkét oldalnak, hogy aztán utána adjanak ajánlatot. Később én is sokszor vettem részt a másik oldalon, amikor mi interjúvoltunk jelentkezőket. Ez is egy külön szakma lehet, és manapság erre külön ember is van, aki ezzel foglalkozik egy felvételi bizottság tagjaként. Én továbbra is azt mondom, a legfontosabb az, hogy azokkal az emberekkel találkozz, akikkel dolgozni fogsz később. A labor elnevezésére visszatérve, 2012-ben neveztük át BELLA-nak, egy sikeresen megvalósított PW csúcsteljesítményű lézerépítési projekt nyomán. A BELLA jelentése: Berkeley Lab Laser Accelerator.

Dr. Tóth Csaba a Lawrence Berkeley Nemzeti Laboratórium BELLA Központjának tudományos munkatársa és üzemeltetési koordinátora. Több mint 30 éves tapasztalattal rendelkezik az ultrarövid fényimpulzusok nano-, piko-, femto és attoszekundumos időskálán történő előállítása és mérési technikái terén.

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük