Markó Luca vizuális művész 2018-ban végzett a MOME média design szakán, ma pedig már egy kislány boldog anyukája. Instagram oldalán napi és heti rendszerességgel osztja meg analóg fotóit, melyeken keresztül szinte tapinthatóvá válik az anya-gyermek kapcsolat misztikus, egyúttal magától értetődő természetessége. Nemrég az Eye Mama Project keretében a Photo Vogue anyák napi válogatásában is láthattuk munkáit. Vele készült interjúnkban fotográfiáról, anyaságról és a kettő párhuzamos egyensúlyáról beszélgettünk.
Művészeti tanulmányaid előtt esztétikát tanultál. Hogyan jutottál el az elmélettől a gyakorlatig, egészen pontosan a fotózáshoz?
Már olyan 17-18 éves koromban tudtam, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, és azt is, hogy ennek az alkotói részével. Amikor az érettségi évében nem vettek fel a MOME-ra, akkor teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a bölcsészkarra szeretnék menni. Egyrészt volt egy ilyen irányú érdeklődésem, másrészt mivel a szüleim mindketten ide jártak korábban, ennek volt egy otthonossága is. Valahogy benne volt a levegőben, hogy ezt az irányt szeretném. Utána a MOME média design szakára jártam alap- és mesterképzésre, ahol már a harmadik év körül tudtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Már akkor a személyesebb, vagy a női szempontú témák vonzottak, de készítettem ez idő alatt videóinstallációt vagy objekteket is.
A diplomázásom után fél évvel kezdtem teljesen a fotózás irányába fordulni, az igazi áttörést pedig az analóg fotózás hozta el nekem. Már a diplomamunkámban voltak roncsolt polaroidok, tehát előtte is megvolt a kísérletező érdeklődésem, és már jó ideje szerettem volna analógra fotózni, de valahogy akkor lett több időm meg terem ezt kipróbálni, amikor várandós lettem. Akkoriban elővettem és megnéztem azokat a fotókat, amik a saját születésem környékén készültek, és a saját várandósságomat is ugyanazzal a fényképezőgéppel dokumentáltam, mint amivel azok a képek készültek.
Milyen hatással volt az anyaság a fotográfiához fűződő viszonyodra? Mi ragadott magával az analóg technikában?
Annyival koncentráltabb, flow élményhez hasonló érzést okozott ez a fajta fotózás, amit valamiért a digitális fotózás nem adott meg. Nagyon nagy energiákat szabadított fel bennem. Ahogy egyre nőtt a hasam, egyre kevesebb dolgot tudtam csinálni. De ha fotózásról volt szó, akkor még hét hónapos terhesen is kerítéseket másztam át vagy elhagyott területekre mentem be. Ez valamiért nagyon nagy erőt, energiát, és motivációt adott nekem. Valamint nagyon szeretem ezt a várakozást, ami bele van kalkulálva ebbe a típusú fotózásba, és ez is jól összecsengett magával a várandóssággal. Azóta pedig szinte kizárólag analóggal fotózom, valahogy annyival közelebb áll hozzám az a vizuális világ, amit ez a technika adni tud.
Konzekvens vizuális világ tárul elénk a munkáidon keresztül. Hogyan komponálod a képeidet? Előre megtervezed azokat, vagy inkább játszol a véletlen lehetőségeivel?
Teljesen beépült a hétköznapjaimba a fotózás, nincsenek időszakok, amikor ne fotóznék. Minden héten készítek analóg képeket, de a tervezés nagyon nagy szerepet kap benne. Sokszor képekben gondolkodom: bevillannak kompozíciók, amiből aztán fotók születnek. Másrészt pedig szemlélődöm, megfigyelek jelenségeket, amiket le is írok. A korábbi munkáimra is jellemző, hogy a kezdeti fázisok ilyen értelemben a „jegyzetek mappában” történtek, ennek köszönhetően jobban el tudom kapni a pillanatot, amikor az megtörténik.
A fotósorozataim spontán módon indulnak el: kisebb, részben elkapott, napló jellegű képekből állnak; de van, hogy megtalál egy téma, egy élethelyzet. Utána gondolkodom el rajta, hogy legyen-e belőle fotósorozat. Majd adok magamnak kapaszkodókat, belső szabályokat, melyek keretet is adnak a munkáknak. Ezek aztán sorozatról sorozatra változhatnak, de az elmúlt három és fél év anyaga, az anyasággal kapcsolatos sorozatok össze is érnek. Alapvetően is sorozatokban gondolkodom, amelyeknek van a fejemben egy kezdő- és végpontja. Bizonyos helyzetekben viszont kifejezetten szeretem a véletleneket, akár a rontásokat vagy hibákat. Külön gyűjtöm például azokat a képeimet, amelyek pont az analóg technika miatt valamiért hibásak. De mind színeiben, mind témáiban sokszor ezek a legizgalmasabbak is. Szeretem ezeket a hibákat és ez jól összekapcsolódik azzal, hogy nem látom előre, hogy mi jön ki egy anyagból, így én magam is meglepődöm a végeredményen.
Érzékeny és intim módon nyerhetünk bepillantást a mindennapjaidba. Hogyan döntöd el, hogy mit tartasz meg személyes emléknek és mit osztasz meg többekkel a képeid által?
Pont azért, mert előre átgondolom, hogy miket szeretnék egy sorozatba bevenni, vagy egy gyűjtés, hosszú gondolkodás előzi ezt meg, általában nem szokott problémát jelenteni, hogy mit mutassak meg és mit ne. Úgy érzem, ebben érzem a határaimat. Például sok képemen jelenik meg a saját testem vagy testrészleteim, akár ahogy tej spriccel a mellemből, akár a magzatvíz egy kórházi ágyon; nem klasszikus értelemben vett szép testként. Azonban ezek egyrészt leválnak rólam – talán emiatt a tudatosság miatt is – miután elkészítem őket. Másrészt az iszonyúan szexualizált vagy túlszexualizált testek világában szerintem nagyon fontos, hogy találkozzunk ilyen képekkel, valódi testekkel, valódi, változásban levő női testekkel. Személyesen is nagyon szeretem az ilyen típusú sorozatokat.
Ami nagyobb dilemmát okoz, az a gyerekem megmutatása. De azt gondolom, hogy szükségünk van ilyen képekre, ahol ezt az időszakot első kézből, egy anya szemszögén keresztül láthatjuk. Arra, hogy ne csak egy idealizált világot lássunk, mint ami sokszor a privát fotókon megjelenik: ahogy áll egy család és mindenki mosolyog, vagy a stúdióban készült képek, és így tovább. De a kislányommal kapcsolatban már tudatosabb vagyok, sokszor csak testrészleteket mutatok, és olyan is van, amikor az Instagramra nem kerül ki egy kép, de mondjuk egy művészeti albumba igen, vagy egy kiállításon megjelenik. Úgy érzem, hogy ettől működik a dolog, hogyha valódi testeket mutatok, vagy ha tényleg közel engedem a helyzetet magamhoz.
Sok mindent elárul rólunk az, hogy milyen tárgyakkal vesszük körül magunkat. Fotóid többségének helyszínéül a saját otthonod szolgál, a tárgyaid így fontos elemeivé válnak a képeknek. Milyen a hozzájuk fűződő viszonyod? Mindig érdekelt a tárgykultúra?
Azt mondják, hogy nem kell annyira a tárgyakhoz ragaszkodni, számomra mégis kifejezetten fontosak és főként azok, amelyek emlékeket tárolnak vagy idéznek fel. Nagyon szeretem például más emberek lakásaiban az íróasztalokat és a könyvespolcokat. Sokszor megkérem őket, hogy hadd fotózzam le ezeket, mert számomra az otthonossághoz kapcsolódnak. Élvezem megfigyelni mások tárgyait, környezetét; sokszor, ha fotózok, akkor ezt az otthoni teret szeretném megmutatni. Ha mások a modelljeim és van rá lehetőségem, akár egy portrén keresztül is szeretem az emberek saját terét bemutatni. Emellett vonzódom a örökölt tárgyakhoz. A lakásunkban együtt élünk a dédnagymamám néhány tárgyával. Nagyon szeretem ezt a kontrasztot, vagy keveréket, amikor az új és a régi egymás mellé kerül. Valamint azokat a tárgyakat is, amelyeknek van valami hibájuk, egyediségük, egyszóval megismételhetetlenek.
Láthatunk esetleg a jövőben majd több olyan képet tőled, amik kevésbé a saját mikrokörnyezetre, sokkal inkább a külvilágra fókuszálnak?
Azt gondolom, hogy a munkám fő csapásiránya mindig is egy személyes kapcsolódási pontból fog indulni, mert egyszerűen ezek azok a témák, amelyekkel szeretek akár évekig foglalkozni, és ezek vannak a fejemben. Talán ezért is lehet a személyes fotó kategóriába sorolni a munkáimat, mert a különböző általánosabb témákat is a saját szűrőmön és élethelyzetemen keresztül jelenítem meg. Most például egy olyan sorozaton dolgozom, ami a természettől való távolság: a klímaválság; az anyaság és természet témáival foglalkozik, de ebben is a személyes nézőpont jelenik meg. Emellett az is fontos számomra, hogy egy-egy munka kapcsán hátrébb lépjek, és távolabbról, társadalmi kontextusból is ránézzek a témára. Dolgozom még egy másik sorozaton is: ötven anyát szeretnék lefotózni a saját otthonában. Ennél a projektnél kifejezetten fontos, hogy minél több történetet és helyzetet mutassak meg, ez pedig szintén egy hátrébb lépés attól a személyességtől, ami a sorozataimat jellemzi.
Milyen külföldi Instagram oldalakkal, magazinokkal kollaborálsz, hogyan alakultak ki ezek a kapcsolatok?
A koronavírus-járvány alatt találtam rá az Eye Mama Projectre, amely egy induló platform volt akkor. Ez az oldal láthatóságot ad olyan művészeknek, akik a hétköznapi életüket és az anyaságukat dokumentálják. Eleinte nem is látszott, hogy mi lesz belőle, de időközben egyre nagyobb láthatóságot kapott. Azt gondolom, hogy ma már az ilyen alulról szerveződő közösségeknek és kis csoportoknak nagyon nagy ereje van a social media felületein keresztül. Szerintem ez egy nagyon jó folyamat, mert a művészeti színtéren belül – ami lássuk be nagyon férfiközpontú – úgy érzem, hogy abszolút történt egy elmozdulás: a női nézőpont és az utóbbi években az anyai nézőpont is sokkal nagyobb teret kapott.
Tapintható desszertélmény | A Naspolya Nassolda és Zsiga Renáta kollaborációja
Ha vegán vagyok, akkor rögtön egészségesebb is?
