fbpx
Nyomj Entert






Élet(tér) a járvány után | Egy környezetpszichológus szemével



A karantén ugyan nem tart tovább néhány hétnél, esetleg hónapnál, de az élmény valószínűleg hosszabb távon is rajta hagyja a nyomát az életünkön, az életformánkon, így a tereinken is. A kényszerűen otthon töltött időnek, a home office-nak, a be-, illetve összezártságnak, már most megvannak a tanulságai – kérdés, hogy ezek a tapasztalatok súlyosak-e annyira, hogy meghatározzák a jövőbeli terek tervezését? 

Interjúsorozatunkban különböző területek képviselőit kérdezzük arról, szerintük hogyan változtatja meg a járványhelyzet megtapasztalása az élettereinket. Ez alkalommal Dúll Andrea, környezetpszichológus, az ELTE PPK Ember-Környezet Tranzakció Intézetének vezetője válaszolt kérdéseinkre.

Mielőtt a jövőbeli változásokról beszélnénk, kezdjünk a jelenben, hiszen az otthonunk már mostanra is jelentős átalakuláson ment keresztül, több mint egy hónap karantén után. Az otthon és a külvilág dinamikája felborult, most nem indulunk a külvilág felfedezésére, és nem térünk vissza, hogy feltöltődjünk, megpihenjünk az otthon biztonságában. Hogyan hat ránk a két tér kölcsönösségének elvesztése?

Ez egy nagyon érdekes kérdés, amire vonatkozóan még nem születtek tudományos kutatások. Ezidáig hasonlót csak nagyon extrém helyzetekben vizsgáltak, például űrhajósok, tengeralatti vagy sarkvidéki expedíciók kapcsán. Így ezzel kapcsolatban csak a saját gondolataimat tudom megosztani.

Az életünket erőteljesen strukturálják a fizikai helyek, és eddig volt – és most már nyugodtan mondhatom hogy csak volt, mert ilyen tiszta felosztás soha többé nem lesz – egy olyan tipológia, mely szerint az 1-es típusú környezet, amely a leginkább énközeli, az az otthonunk, a 2-es típusú környezet a munkahelyeink, a 3-as a szórakozó, különböző időtöltő helyek, a 4-es pedig a közterek, melyek mindig mindenki számára rendelkezésére állnak. Az online világ terjedésével már eddig sem különült el olyan élesen ez a négy tér, de amit az utóbbi időben tapasztaltunk, hogy ennyire bent koncentrálódik minden, és a külvilág szinte tiltott, ez új jelenség. Pszichológiailag ez több szempontból is nehéz. Egyrészt ott van, amit úgy hívunk, a helyek dialektikája. Az ember a reneszánsz óta arra szocializálódott, hogy bizonyos helyekre elmenjen, és onnan visszatérjen. Eszerint

az otthon egy bázis az egyéb helyek felfedezéséhez. Az otthon elhagyása mindig egy pici gyásszal, veszteségérzettel jár, ezt onnan tudhatjuk, hogy később aztán milyen jó érzéssel tölt el hazatérni. Ez a két érzés váltogatja egymást az átlagos élethelyzetben. Most azonban nem tudunk szabadon elhagyni egy helyet, se visszatérni valahová, tehát a helyek dialektikája nem tud érvényesülni.

A másik nehézség, hogy az otthon biztonsága is nagyon másképp értelmeződik, mint eddig. Természetesen ez a legbiztonságosabb környezet, abból a szempontból, hogy itt nem fertőződünk meg. De az a fajta biztonságosság, amit az otthon eddig nyújtott, felborult, ha például az intimitásra, az idegenek számára való „megtekinthetetlenségére” gondolunk. Hiszen mi is kamerával beszélgetünk most, beengedtük egymást az otthonunkba, kölcsönösen vendégül látjuk egymást, holott ez a beszélgetés normál körülmények között nem egyikünk (és pláne nem mindkettőnk) otthonában valósult volna meg. Így, még ha igyekeztünk is a kamera számára semleges hátteret választani, a privát szféra szabályozása megnehezül.

Egy brooklyni lakás nappalija – VonDalwig Architecture

Ezek pszichológiailag mind nagyon megterhelő tényezők, nem csoda, ha a nap végén iszonyú fáradtnak érezzük magunkat. Sokan csodálkoznak, hogy hogy lehet, hogy egész nap nem csinálnak semmit, mégis kimerültek. Az elmondottak mellett ezt az is magyarázza, hogy a virtuális térben lezajló interakciók sokkal több energiát és erőfeszítést igényelnek, még ha nem is tudatos módon. Az apró gesztusok, például mint, hogy valaki összehúzza a szemét, kevésbé észrevehetők a kamerán keresztül, így nagyobb erőfeszítéseket kell tennünk az interakciós jelzések követésére.

És akkor még az otthoni munkavégzésről és az összezártságról nem is beszéltünk. A home office zavartalanságának fenntartása szintén nagyon energiaigényes feladat. 0-24-ben összezárva lenni azokkal, akiket egyébként szeretünk szintén megterhelő, hiszen bár az ember társas lény, változatosan társas lény. A valódi társas lét újratölt minket, míg a kényszerű együttlét inkább lemerít.

Mindezek alapján úgy hangzik, hogy az otthon, amely eddig a feltöltődés helye volt, most rengeteg energiánkat emészti fel. Mit tehetünk, hogy megőrizzünk valamit az otthon eredeti funkciójából?

Azt gondolom, kontrollal tarthatjuk fenn az egyensúlyt. Érdemes az otthonunkat most úgy felfognunk, mint egy kis mikrokozmoszt: ezt a belső teret pedig érdemes tagoljuk, fizikailag is. Azzal szemben, ahogy eddig spontán módon léteztünk mindenhol az otthonunkban, most tartsunk fenn egy dolgozósarkot, amit egyértelmű territoriális jelzésekkel is elhatárolhatunk (például a munkaeszközök elől hagyásával), és tartsuk magunkat ahhoz, hogy csak itt dolgozunk. Várjuk el a többiektől is, hogy ezt tartsák tisztateltben, és fordítva, mi is tartsuk tiszteletben az ő terüket.

Ami szintén nagyon fontos, hogy hozzunk létre egy olyan, akár kicsi teret, ahol tudunk egyedül lenni. Ténylegesen, valójában egyedül. Hiszen az, hogy megfigyelésmentesen, egyedül lehessünk, elemi igényünk. Ezt akár mentálisan is meg tudjuk csinálni, például olvasással vagy zenehallgatással kivághatjuk magunkat a környezetünkből, de a legjobb lenne ennek egy viszonylag állandó teret teremteni.

A kontroll vonatkozik az időbeosztásra is. Fontos, hogy ne folyjon szét a nap, tartsuk be az időbeli rutinokat, és kövessük a cirkadián ritmust („napi biológiai óra” – a szerk.); inkább fényben dolgozzunk és ne éjszaka.

A rutinok alapvetően pozitív szerepet játszanak az otthon kontextusában, hiszen segítenek intimizálni a teret. Ám most sokan monotonnak élhetik meg őket.

Alapból valóban pont az automatikusságuk miatt válnak pihentetővé a rutinok, rituálék, és ezek adják az otthonosság élményét is. De most érdemes lehet a lakás terében kompenzálni őket egy kicsit. Szétnézni és feltenni magunknak a kérdést: mire alkalmas még a lakás tere? Hol alakítható ki egy külön hely a beszélgetésre, hogyan csempészhetők be más funkciók? Itt a kulcsszó a játékosság.

Lakás Londonban – Ilse Crawford Studio

Térjünk át a jövőre. A lakáskérdést az esetek túlnyomó többségében inkább a gazdasági és a technikai szempontok szokták meghatározni. Elképzelhető, hogy ez az attitűd változni fog, és előtérbe kerülnek az ergonómiai, illetve a pszichológiai tényezők?

Az alapállítás azt gondolom, nagyon sok környezetre igaz – kórházakra, járművekre, parkokra. Gyakran történik meg, hogy „kockás papíron” megrajzolják őket, miközben a gazdasági vagy az esztétikai szempontok érvényesülnek, ilyen értelemben a terek nem szolgálják a használót. Bevallom, én remélem ettől a helyzettől, hogy a tényleges humán használat figyelembevétele erősödni fog. Szerencsére az utóbbi években a humanizáltabb tervezés és a környezetpszichológia létjogosultsága is egyre erősebb, építészek, tervezők egyre inkább figyelembe veszik az emberi, pszichológiai szempontokat.

A jövővel kapcsolatban sok a bizonytalanság, de azt azért majdnem minden szakember kiemeli, hogy ez a szituáció nem lesz egyedülálló. Többször lehetnek járványok, eddig szokatlan események, és persze a klímaváltozás is sok mindent befolyásol humán szempontból: az anyaghasználatot, hogy kinek mekkora a tere, a fogyasztói szemléletet, a mobilitást, és így tovább. Az eddigiekhez képest nagyon speciális kérdések merülnek fel, biztos vagyok benne, hogy ezek ott lesznek az építészek, tervezők, pszichológusok fejében is. Nagy kérdés lehet, hogy hogyan lehet a teret hosszabb távon viszonylag egyféleképpen használni, ahogy az is, hogy mi történik azokkal a terekkel, melyeket ezekben az esetekben nem használunk: a rengeteg fogyasztói tér, utazóeszköz, szálloda, múzeum… ez egy globális dilemma, ami meg fog mozgatni sok szakembert.

Milyen új szempontok kerülhetnek be a tervezésbe?

Pszichológiailag nem adunk konkrét utasításokat, arra vonatkozólag, hogy milyen térben érezzük jól magunkat. A fontos, hogy a személy-környezet összeillés létrejöjjön, ehhez pedig helyzetek is fontosak lehetnek – például a lakók változása, egy kisgyerek érkezése, vagy az öregedéssel járó változó igények. Természetesen egy lakás sem lehet a végtelenségig flexibilis, de a személyre szabható, rugalmas tér fontos lehet. A részvételi tervezés eddig is népszerű volt, elképzelhető, hogy a tervezők ezentúl azt is megkérdezik egy családtól, hogy mit gondolnak, ha egy hosszabb távú összezártságra kerülne a sor, milyen igényeik lennének, és ehhez mérten milyen térstruktúrákat építsenek be.

Szociális lakóház Koppenhágában – BIG Architecture

A terek mellett a tárgyakhoz való viszonyunk is átalakuláson megy keresztül. Egyes vélemények szerint a járvány a minimalizmus irányába mutat, azaz egyre kevesebb tárggyal vesszük körbe magunkat, mások szerint felerősödik a raktározó magatartás.

A tárgyhasználatra úgy gondolom, mindenképp hatással lesz a járvány, de nem feltétlenül a személyes viszonyuláson keresztül, inkább a fogyasztói hozzáállást tekintve. Itt nem tudom kikerülni a klímaváltozásra való utalást. Most mindenki a vírusról beszél, pedig ez egy komplex csomag, ezek a dolgok összefüggésben vannak – bár se virológus, se klímaszakértő nem vagyok, osztom ezt az álláspontot.

Elkezdődött az a folyamat, hogy szembe kell néznünk a tárgyfelhalmozó, meghatározott időtartamra tervezett tárgyainkkal.

A tárgyakkal való személyes dinamikát ugyanakkor nem feltétlenül fogja megváltoztatni, hiszen az, hogy a tárgyakat bevonjuk az életünkbe, egy sokkal belsőbb, ösztönszerűbb késztetés. Sokan lehet, hogy végig fogják gondolni, vagy akár már most is megteszik, hogy mennyi felesleges tárgyat birtokolnak, és észreveszik, hogy ezek a tárgyak pont azokban a kontrollfolyamatokban gátolják őket, amelyekről az interjú elején beszéltünk. Ez mutathat egy racionálisabb, praktikusabb tárgyhasználat felé.

Kilépve az otthonunkból: a közterek kialakításában eddig fontos igény volt, hogy elősegítsék az interakciókat. Mit gondol, hogyan fognak változni a köztereink a járvány hatására? A zöld, a természet jótékony hatásait is egyre többen fedezik fel, lehet, hogy úton vagyunk a zöldebb városok felé?

Véleményen szerint, az emberek egyszerű összeterelése a köztereken eddig is problémákat vetett fel. Nem a fertőzésveszély, hanem az átgondolatlanság miatt: ha mindenki kint lesz a téren, mi fog történni? Egy olyan párhuzamot tudok erre említeni, hogy gyerekkoromban, egy nagyobb vendégségben, ahol volt húsz hasonló korú gyerek, a szülők mindig megszólaltak: menjetek be a szobába és játsszatok! Mintha az alapvetés lenne, hogy azért mert ő is gyerek, meg én is, öt perc múlva már nagyon jól elleszünk. Ez a felnőttekre is igaz – attól mert, mindenki egy téren van, még nem lesz automatikusan jó élménye. Jogos kérdés, hogy mi fog történni, hiszen nem automatikusan fogunk visszatérni a terekre. De idővel be fog állni egy átlagos érintkezési szint, távolságtartás és ezzel egy új személy-környezet összeillesztés is.

Azt illetően, hogy most mindenki a természetnek örül, van egy olyan érzésem, hogy bizonyos értelemben egy műtermékről beszélünk. Ne becsüljük le azt az ember pszichológiai működésében lezajló folyamatot, amit reaktanciának hívunk: vagyis attól, hogy valamit nem lehet, még jobban vágyunk rá. A vírus után biztos helyre fog állni egy normális mértékű természetkedvelés is. Azt, hogy az urbanisztika és a tájtervezés egyre zöldebb lesz, nagyon remélem. Persze egy zöld buszmegálló önmagában még nem megoldás erre a problémára sem. A lakásokra visszatérve azonban már az is sokat számít, ha odafigyelnek a látványokra a tervezéskor. Hogy akinek nincs kertje, az ablaka annak is valami szép zöldre nézzen.

A felhasznált képek szabad asszociációk. Kiemelt kép: ZOKU Hotel / Amszterdam

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük