Rafał Milach (sz. 1978, Lengyelország) képzőművész és fényképész, aki hosszútávú projektekkel foglalkozik az egykori keleti blokk átalakulásával kapcsolatosan. Rafał-lal a munkáiról beszélgettünk: arról, hogy a fényképészet hogyan válhat a propaganda és a változás eszközévé, régiónk közelmúltjáról és hogy miért fontos, hogy hallassuk a hangunkat.
Hogyan kezdtél el fényképezni?
Ez nem egy túl romantikus történet. Nem emlékszem pontosan, mikor kaptam az első fényképezőgépemet, öt- vagy tízéves lehettem. Igazság szerint véletlenül lettem fotós. A Művészeti Akadémián fényképészetből kellett vizsgáznom, így kénytelen voltam megtanulni használni a fényképezőgépet. Később lenyűgözőnek találtam, hogy a világot egy objektíven keresztül szemlélhetem, és olyan helyeken járhatok, ahová egyébként soha nem jutnék el. Ezért maradtam a fotózás mellett. Ez lett az oka, hogy úton vagyok, hogy találkozom emberekkel, végül pedig hogy kritikus szemmel figyelem a minket körülvevő valóságot.
Az első hosszútávú projekted címe 7 szoba (7 Rooms) volt. A fotósorozat hét oroszországi emberről készült hét év alatt, három városban. Miért választottad ezt a témát és helyszínt?
2004-ben Oroszországba utaztam, mert szerettem volna találkozni a rokonaimmal, akik néhány évtizeddel azelőtt vándoroltak ki Burjátföldre. Odafele olyan emberekkel találkoztam, akik annyira lenyűgöztek, hogy úgy döntöttem, nekik szentelek egy projektet. Kezdetben teljesen idegenek voltak számomra, de ahogy telt az idő, barátok lettünk, néhányukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Teljesen spontán döntés volt. Nem beszéltem oroszul, fogalmam sem volt, mi van Oroszországban, kivéve egy sor klisét és néhány fotóprojektet, amiről hallottam. Igazán meghatározó élmény volt számomra, sokat tanultam ez alatt a hét év alatt.
Oroszország után Fehéroroszországba és Ukrajnába utaztál. Tudatos döntés volt? Minden országot meg akartál látogatni a régióban
Valahányszor átlépem Lengyelország keleti határát, furcsán ismerős érzésem támad. A családom a mai Fehéroroszországból és Ukrajna nyugati részéből származik, tehát erős gyökerek kötnek kelethez, és valószínűleg ezért is vonzódom annyira ehhez a régióhoz. Fehéroroszországba akkor utaztam, amikor már majdnem befejeztem a 7 szobát.Ugyanazt a módszert akartam alkalmazni, mint a 7 szoba projekt esetében – a főszereplőim intim tereiben maradva –, de valami más felkeltette a figyelmemet: az, ahogyan az elnyomó rezsim kihasználja az embereket. A hangsúly áthelyezése a magánéletről a nyilvános térre jelentős fordulatot jelentett a fotográfusi gyakorlatom szempontjából.
Fehéroroszországban különböző állami és helyi versenyek győzteseit fotóztad. Mi volt a célod ezzel a projekttel?
A győztesek (The Winners) című projektben az volt az elképzelésem, hogy egyfajta propagandafotóssá váljak, miközben kritikus szemmel dekonstruálom a rezsim működését. Az eredeti szándékom a kísérletezés volt, hogy megvizsgáljam, lehetséges-e olyan történetet létrehozni, amelyet a kontextustól és attól függően, hogy a képek hol jelennek meg, többféleképpen is fel lehet fogni. Fehéroroszországban támogatóan, a nyugati kontextusban pedig kritikusan is lehet őket értelmezni. Ez az elképzelés összeomlott, amint az anyag széles körben megjelent Fehéroroszországon kívül, és kizárólag kritikus értelmezést kapott.
Bemutattad Fehéroroszországban a képeket?
Megpróbáltam megosztani őket a helyi közönséggel, és elmagyarázni, hogy a projekt nem a rendszerrel való csendes együttműködés egyedi példáit hívatott bemutatni, hanem inkább azt, ahogy a rendszer kihasználja az embereket.
Milyen tapasztalataid voltak az ottani munkával kapcsolatban?
2010 és 2013 között Fehéroroszország nem volt olyan elnyomó és erőszakos, mint amilyenné az elmúlt két évben vált. Mivel kicsit más hely volt, újságírói megbízással, hivatalosan dolgozhattam, külföldi médiumokban publikálhattam a rendszerkritikus munkáimat, majd visszatérhettem és dolgozhattam tovább.
Később egyre inkább részt vettél különböző tiltakozásokban és aktivista tevékenységekben, különösen a saját hazádban.
A győztesek volt az első kifejezetten politikai célú projektem. Attól kezdve az volt a célom, hogy vizuálisan dekonstruáljam a propaganda működését a volt keleti blokk országaiban, 2015-ben azonban a barikád másik oldalán kezdtem el dolgozni. Lengyelországban megváltozott a politikai hatalom, amire állampolgárként és művészként is reagálnom kellett. Különböző, az emberi jogok és a demokratikus struktúrák megsértése ellen tiltakozó megnyilvánulásokat kezdtem el gyűjteni. Ez alapvetően különbözött attól, amit korábban csináltam, nem egy hosszútávú, konceptuális dokumentarista projekt volt, inkább a probléma egyfajta klinikai elemzése.
Így született meg a Nyilvános tiltakozás archívuma (The Archive of Public Protest). Hogyan nézett ki a munkafolyamat?
Átlagos civilként csatlakoztam a tüntetésekhez, hogy kifejezzem a kormánypolitika elleni tiltakozásomat. Egy idő után rájöttem, hogy ezt az energiát képekbe is be tudom csatornázni, így elkezdtem dokumentálni a tüntetéseket – ez inkább volt spontán állampolgári döntés, mint fotóprojekt. Nem volt sem prekoncepcióm, sem megbízásom. Hamarosan rájöttem, hogy több olyan embert is ismerek, akik osztoznak az érzéseimben, ezért felkértem őket, hogy hozzanak létre egy olyan archívumot, amely a magyar FreeDoc-hoz hasonlóan összegyűjti a tiltakozó képeket. Az volt az elképzelés, hogy egy olyan narratívát hozzunk létre, amely kiegészítheti a mainstream médiát – szabadon felhasználható forrást, amelyet aktivisták, oktatók, művészek vagy bárki más használhat, aki szeretne a tiltakozással kapcsolatos kérdésekre reflektálni, és nem kereskedelmi céllal használná a képeinket. A Nyilvános tiltakozás archívuma egyben válasz a közösségi média rövidtávú jellegére is – mi inkább hosszútávra gyűjtünk és őrzünk meg képeket.
Hogyan segítheti a fényképészet a társadalmi változásokat?
Hiszem, hogy a fényképészet a változás eszköze lehet. Nem egyedi, elkülönült akcióként, hanem különböző kezdeményezések szövetségeseként, egy nagyobb konstelláció elemeként. A Nyilvános tiltakozás archívuma esetében már van néhány példa arra, hogy a képeink hogyan járultak hozzá bizonyos gondolkodásbeli változásokhoz, és hogyan hoztak változást helyi kontextusban. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb eredmény egész pályafutásom során: visszaadta a fotográfia erejébe vetett hitemet.
A tavalyi Ukrajnában zajló háborúra gyorsan reagáltál, és más fotósokkal együtt a kényszermigrációról szóló felvételeket készítettél a Lengyelországba érkező ukránokról.
Az UATLAS. Háborús migrációs történetek (UATLAS. War Migration Record) szintén egyfajta állásfoglalásról szólt, és a hírekben látottaktól eltérő narratívát kívánt létrehozni. Összegyűjti az Ukrajnából menekülni kényszerült, a vándorlás különböző szakaszaiban lévő emberek történeteit. A projekt legnagyobb erénye, hogy ezeket a történeteket ukrán szerzők is megörökítették, valamint olyanok is, akiknek van tapasztalatuk menekültekkel...
Fotók: Rafał Milach | Web | Instagram
The Archive of Public Protests | Web | Instagram
UAtlas | Web
Folytasd az olvasást a H&H 7. számában!
RENDELD MEG ITT
Az épület, ami összeköti a tengert és az eget
Mennyire szeretjük a Nyugatot a régióban?
