Egy éve támadta meg Oroszország Ukrajnát. Gondolatok, lehetőségek és folyamatok Ukrajnáról, Oroszországról, a nemzetközi folyamatokról és a Westlessness lehetőségéről.
Vlagyimir Putyin, Oroszország elnöke kedd délelőtt mondott beszédet az orosz parlament alsó- és felsőházának közös ülésén, az orosz-ukrán háború egyéves évfordulója alkalmából. Az orosz elnök mondandója dióhéjban: ha Oroszország nem támadja meg Ukrajnát, akkor előbb vagy utóbb a Nyugat indított volna támadást a Donbászban. Éppen ezért az orosz elnök szerint nem az ukrán nép, hanem a Nyugat ellen harcolnak. Putyin elmélete szerint a Nyugat célja leválasztani Ukrajnát Oroszországról, kivéreztetve azt. Ebben a helyzetben az ukránok szerinte a Nyugat ágyútöltelékjei, a kijevi kormányt pedig külső erők irányítják. Putyin azt is elmondta, hogy nem Oroszország lesz az első, amely nukleáris fegyvert vet be. Végül pedig hisznek abban, hogy az igazság az ő oldalukon áll.
Egy évvel ezelőtt, hajnalban rakéták csapódtak be Ukrajnába és Oroszország teljeskörű támadást indított az ország ellen, megszegve ezzel minden lehetséges nemzetközi normát. Felmerül a kérdés, hogy egy háború egyéves évfordulóján miről írhatunk? Vegyük sorra a hadieseményeket, esetleg a legnagyobb sikereket és kudarcokat? Elemezzük a helyzet jelenlegi állását? Nem érdemes – sok a változó. Nagyon keveset beszélünk azonban a jövőről és a tágabb folyamatokról, pedig ezekről kellene igazán szót ejteni. Vlagyimir Putyin már összegezte gondolatait, ideje, hogy mi is megtegyük.
Az orosz soft power degradációjáról
2022. február 23-án Vlagyimir Putyin azért támadta meg Ukrajnát, mert minden soft power eszköze elfogyott, hogy az országot az orosz érdekszférában, Moszkva hegemóniája alatt tartsa. Ukrajna példája azonban sötét árnyékot vetett az orosz soft power erejére, amely akarva-akaratlan kiüresedett a világ és az egykori Szovjetunió utódállamainak területén. Az első rakéta becsapódásakor az orosz propaganda, dezinformáció és egyéb soft power eszközök kámforrá váltak és a függésben tartott államok és népességcsoportok véglegesen távolodó pályára kerültek Moszkvától.
A Baltikumban élő, oroszajkú népesség érezhetően távolodott az orosz narratívától. A fiatalokat teljes mértékben elveszítette Oroszország, a középkorúak körében pedig erőteljes változások következtek be: a 2018-as lettországi parlamenti választásokon még közel 20 százalékot és 23 parlamenti széket szerző oroszbarát Harmónia (Harmony) párt a 2022-es választásokon már nem szerezte meg a bejutási küszöbhöz szükséges 5 százalékot sem, ezért minden székét elvesztve kiesett a lett törvényhozásból. Ez négy év alatt közel 15 százalékos visszaesést jelent, amelyet igazán az orosz agresszió fejelt meg. Lettország népességének 45-50 százaléka ténylegesen oroszajkú, ezáltal jelentősen kitett az orosz soft power erejének. Míg egy évtizeddel ezelőtt ennek a népességnek a 90 százaléka támogatta Vlagyimir Putyin elnököt, ez mára nagyjából 10 százalék alá esett, miközben Lettország lakóinak 82 százaléka támogatja Ukrajnát. Drasztikus változások, amelyek azt mutatják, hogy a teljes Baltikumban élő, oroszajkú lakosságot elvesztette Moszkva a háború miatt.
Nincs ez másképpen az egykori posztszovjet térség más államaiban sem. A Kaukázus elveszett: Grúziát a 2008-as orosz agresszió lökte ki az orosz érdekszférából, míg Azerbajdzsán kellően tehetős és erős – fő szövetségesével, Törökországgal –, hogy önálló politikát folytasson. Amint Oroszország támadást indított Ukrajnában, Azerbajdzsán is felforrósította az orosz békefenntartók által szegélyezett hegyi-karabahi konfliktust Örményországgal, Oroszország utolsó kaukázusi szövetségesével szemben.
Ha továbbmegyünk, Közép-Ázsiában sem jobb a helyzet. Kazahsztán az energiapiacon Oroszország versenytársa, politikailag független szereplő, amely új, erősebb szövetségesek után néz Törökországban, Európában és Kínában. Kirgizisztán és Tádzsikisztán szintén Törökország és Kína irányába folytat kétvektoros külpolitikát és valljuk be őszintén, nem szoktunk eddig ahhoz hozzá, hogy a tádzsik elnök, Emomali Rahmon közel hét percen át sorolja sérelmeit Putyinnak, aki hallgat – történt ez 2022 októberében. Üzbegisztán és Türkmenisztán szintén kiesett a befolyási övezetből a fenti képlet alapján.
Kína bár mindig kihangsúlyozza, hogy Oroszország szövetségese, nem sokat tesz Moszkva pártján, mivel nem érdeke egy erős, független Oroszország – Moszkvának legfeljebb másodhegedűs szerep jutna az eurázsiai kontinensen egy Peking által alkotott forgatókönyvben. India pedig, amely Oroszország régi barátja a fegyverszállítások miatt, éppen váltani szeretné a barátságot nyugati kapcsolatokra, már csak azért is, mert Kínával szemben – amellyel határvitája és politikai érdekellentéte is van – hatékonyabb szövetségesek lesznek. Az Oroszország által vezetett BRICS és a Sanghaji Együttműködés Szervezete illúzió, az ún. „nyugati blokknak” sosem lesz ellentételezése, mert gazdaságilag nincs benne elég erő, a tagok között nincsen megfelelő koherencia – egymásnak is ellenfelei a nemzetközi porondon – és mert Oroszország meggyengült.
Az ún. „nyugati blokkról”
A 2020-as Müncheni Biztonsági Konferencia hívó szava a Westlessness volt – nyugat nélküliség. Az orosz narratíva szerint a „nyugati blokk” egy kapzsi, saját szabályait be nem tartó, hegemón uralom a világ országai felett. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a „nyugati blokk” sosem fogja tudni magáról lemosni Irak, Líbia vagy Szíria gyalázatát – támadásokat, hadműveleteket és háborúkat, amelyek hatalmas emberveszteséggel jártak és legitimitásuk megkérdőjelezhető a mai napig. A Westlessness fogalma egy olyan világot takar, ahol ezzel a sötét múlttal el tudunk számolni, másrészt a jelenleg fennálló nemzetközi rendet „nyugat nélkülivé” tesszük, azaz globálisan elfogadott és támogatott renddé, nem pedig az ún. „nyugati blokk” eszközévé. Moszkva a saját nézőpontjából bár a „nyugati blokkal” harcol – ahogyan ezt Vlagyimir Putyin beszédjében ki is emelte – valójában az ukrán agressziót övező nemzetközi megítélés ennél bonyolultabb.
Oroszország jelenleg nem a kollektív nyugatot, hanem azt a nemzetközi rendet támadja és rombolja, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete alatt 193 ország aláírt. Olyan országok ítélték el hivatalosan az orosz agressziót, mint Brazília, Mexikó és Argentína; Szomália, Egyiptom, Líbia és a Kongói Demokratikus Köztársaság; Törökország és Szerbia; vagy éppen Afganisztán, Kambodzsa, Thaiföld vagy Indonézia. Ukrajnát fegyverrel és más katonai eszközökkel támogatja többek között Kolumbia, Szudán, Marokkó, Dél-Korea, Japán, Pakisztán, Törökország, Azerbajdzsán és Észak-Macedónia. A jelenlegi, Ukrajna melletti kiállás nem a „nyugati blokk” sajátja és Oroszország nem a kollektív nyugat, hanem a jelenleg fennálló nemzetközi rend ellen harcol. Egy olyan világban, amelyben csak a Moszkva által preferált erőpolitika szabna határt egyes államok birodalmi, politikai, gazdasági vagy egyéb ambícióinak hamar felborulna a nemzetközi rend, a szuverenitás és területi integritás üres fogalmak lennének, országok tűnnének el a térképről az erőpolitika oltárán. Ezt jelenleg egyetlen civilizált állam sem akarja – Észak-Korea, Eritrea és társaik engedtessék meg nem ide tartozni.
A fenti képletből kifolyólag a Westlessness politikáját a nemzetközi rendben belül sikerre kell vinni, a „nyugati blokk” nagyhatalmú, gazdag országainak pedig partnerként, tisztelettel, alázattal és barátsággal kell kezelnie minden más szuverén államot a világon, amely a közösen deklarált nemzetközi rendért és az abból fakadó békéért dolgozik, ki-ki a saját eszközei szerint. Végül, de nem utolsó sorban fel kell ismerni a régebbi hibákat és korrigálni kell azok jelenre gyakorolt hatását. Ugyanis bár a „nyugati blokk” világgazdasági ereje csökken, a súlypont keletre tolódik, ne feledjük, hogy azokat az értékeket, amelyek a nemzetközi rend alapját képzik, Kelet-Ázsiában is vallják és hiszik, éppen ezért szövetségeseink is. A Westlessness politikája áldozatokkal fog járni, de sikerre kell vinni.
Egy megszületőben lévő Ukrajnáról
Az első Kijevbe becsapódott rakétával ahogyan megszűnt az orosz soft power ereje, úgy született meg az ukrán nemzet végleges egysége. Kétségeink ne legyenek: az orosz „felszabadítók” Kelet-Ukrajnába nem hoztak mást csak rombolást és szenvedést, oroszajkú városokat lőttek porrá, elűzve onnan a lakosságot, ukránná téve azt, aki eddig nem hitte annak magát, kiirtva az oroszbarátság csíráját is. Ez egy olyan társadalmi pszichózishoz vezetett, amelyben az immáron egységben lévő ukrán társadalom elemi gyűlölettel fordul a megszállók irányába – kérdés, hogy ez a pszichózis mennyiben akadályozza majd Ukrajnát, amikor tényleges patthelyzet vagy erőfölény alakul ki és tárgyalni kell.
Ukrajnát az emberek most kezdik megismerni. Megismerik az ukrán történelmet, a társadalmi és gazdasági folyamatokat, amelyek ezt a területet évszázadokon keresztül alakították. Ukrajnának van történelme, van hagyatéka, azonban a modern nemzetfogalom csak most született meg. És mint minden születőben lévő nemzet esetében, itt is vannak gyermekbetegségek: nacionalista szélsőségek, sovinizmus, érzelmi túlfűtöttség – ezekre pedig a háború borzalmai is hatással vannak. A megszületőben lévő ukrán nemzetállammal szemben az elsődleges a türelem és kompromisszumkészség, ukrán részről pedig szintén ez elvárható.
Ne legyenek kétségeink, Ukrajna alapvetően nem volt egy jó hely az elmúlt három évtizedben. Az 1991-ben 51,5 millió fős ország 2021-re 43 millió főre apadt, ennek okai nagyrészt: alacsony életszínvonal, rossz közszolgáltatások, mindent átszövő korrupció, általános kilátástalanság, decentralizált vezetés helyi „kiskirályokkal” megfűszerezve, erőteljes orosz befolyás, rossz közegészségügyi helyzet. Ukrajna népessége jelenleg 36 millió fő, ebbe pedig azok is beletartoznak, akik jelenleg a megszállt területeken élnek – ez nagyjából 3-6 millió főt tesz ki. Ukrajna újjáépítése a konfliktus lezárásával kemény dió lesz, ugyanis addig nem lehetséges, míg megfelelő biztonsági garanciákat nem kap, ezzel biztosítva a nemzetközi befektetők biztonságát. Az ukrán jogrendszerben is jelentős változásokat kell eszközölni, ténylegesen európai jogállam útjára terelve az országot. Ezeknél nehezebb ügy lesz Ukrajna esetleges euroatlanti integrációja, ha egyáltalán sor kerül rá. Ezzel kapcsolatban nem szabad elhamarkodott kijelentéseket tenni sem a NATO, sem az EU vezetőinek, mivel bár felkorbácsolhatják a társadalom várakozásait, a lassú integrációs folyamatok hamar csalódást és dühöt kelthetnek az ukrán társadalomban. Legyünk reálisak: évtizedes folyamatokról van szó. Akkor tudjuk a legtöbbet tenni, ha erről beszélünk.
Oroszországról és a hamis mellérendelésről
Minden kétséget kizáróan Oroszország nehéz helyzetben van. Világhatalmi pozíciójának szerepét differenciálni kell: gazdaságilag legfeljebb egy regionális hatalom; gazdasági és politikai befolyás terén teljes mértékben elszigetelődött az eurázsiai kontinensen; nagyhatalmi státuszának egykori jellegét az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagsága és atomfegyverarzenálja adja. Oroszország történelmének legnagyobb tragédiáját éli, az orosz nép ugyanis ennél többre hivatott, mint amire a jelenlegi politikai vezetése használja.
A háborúban hatalmas veszteségeket szenved az orosz társadalom. Afganisztánban kilenc év alatt 26 ezer halott és 54 ezer sebesült szinte megroppantotta az orosz közvéleményt, jelenleg pedig egyetlen év alatt 145 ezer halottat és 435 ezer sebesültet számlál Vlagyimir Putyin háborúja. Ukrán oldalon még ennél súlyosabb veszteségek is elképzelhetőek egyes katonai szakértők szerint. Felfoghatatlan.
A fronton harcoló, megsebesült vagy meghalt, esetleg hadifogságba esett közel egy millió fő az elöregedő orosz társadalom egy olyan szelete, amelynek elvesztése beláthatatlan következményekkel jár Oroszország jövőjére nézve. Hiszen ők mind erejük teljében lévő, munkaképes korú, életerős férfiak, akikből eddig sem volt sok, a mozgósítás óta pedig egyre kevesebb van. A mobilizáció szeptemberi bejelentését követő alig egy hónapon belül 700 ezer férfi hagyta el Oroszországot, ez a szám pedig azóta folyamatosan növekszik. Egyes orosz közgazdászok szerint maga a mobilizáció súlyosabb következményekkel jár az orosz gazdaságra nézve, mint a nemzetközi szankciók egésze. És ha már szankciókról beszélünk: szépen lassan működnek, nem véletlen feszült az orosz vezetés (bővebb tárgyalásuk egy teljes esszét felölelne). Bár a háborút megállítani nem fogják – ellenben egyes politikusok elhamarkodott és ostoba kijelentéseivel –, de ténylegesen évtizedekkel lökik vissza Oroszországot gazdasági fejlettségben és kilátásokban, elszigetelve nemzetközileg, legyen szó piaci befektetőkről vagy államközi megállapodásokról. Egy gazdaságilag kiszolgáltatott, gyenge Oroszország a legközelebbi – barátoknak nehezen nevezhető – szövetségeseknek is érdeke, hiszen az ő gazdagságukat alapozza meg egy aszimmetrikus függési viszony (nyugodtan kacsintsunk Kínára és Indiára).
Szintén az orosz politikai vezetés és uralkodó ideológia vezérfonala egyfajta mellérendelő gondolkodás, amelynek segítségével Oroszországot egyenlő félként próbálják beállítani a nemzetközi közösségben, helyet követelve neki, kiemelve a gyalázatos iraki, líbiai vagy szíriai beavatkozásokat, mindezekkel igazolva igazságtalan és illegitim háborújukat Ukrajna ellen. Ez a mellérendelő gondolkodás, egyenlő országokról és nemzetekről szóló mese akár kompromisszumkészséget is sugallhat, azonban ne legyünk hamisak: Oroszország egy imperialista nagyhatalmi politikát folytat. A mellérendelés csak addig érdeke, ameddig nem erősödik meg kellőképpen, hogy a szembenálló felet alárendelje – ahogyan tette ezt a posztszovjet régióval, a távol-keleti területeivel vagy az Oroszországban élő nemzetiségekkel.
Nem szabad azonban minden ajtót bezárni. Bár kétségtelen, hogy az orosz társadalom a mindent beterítő propaganda és a totális állami kontroll miatt támogatja a „különleges katonai műveletet”, ezáltal maga is részévé válik a háborúnak annak támogatójaként fellépve, a lehetőség adva kell legyen. Nem lehet az oroszokat kizárni a nemzetközi közösségből és vérkeringésből, véglegesen megbélyegezve és eltaszítva őket, mert akkor közvetve is Vlagyimir Putyin narratívája nyer. 1814-ben a napóleoni háborúk során a párizsi csata után 100 orosz katona vonult be a francia fővárosba, magába szívva a nyugati társadalom, politika, kultúra és gazdaság egy kisebb leheletét. 1825-ben pedig ugyanezek a katonák és az általuk alkotott holdudvar kelt fel a cári hatalom ellen a dekabrista felkelés során. Tartsuk az eszünkben.
A fenti esszé nem tükrözi a Hype&Hyper szerkesztőségének általános véleményét.
Grafika: Bárdos László
Kiállítás nyílik a legfontosabb cseh designverseny döntőseinek munkáiból
Megérkezett a Reserved első lakberendezési kollekciója
