„A (vizuális) nyelv nagy erővel rendelkezhet” – vallja Eike König tervező, oktató és művész. Ez a kijelentés máris mélyebb tartalommal bír, ha Eike jellegzetes munkáit szemléljük vagy ha jobban beleássunk magunkat az alkotó történetébe. A ma már inkább független művészkarrierjéről ismert tervező, az elismert berlini székhelyű HORT design stúdió alapítója is egyben, olyan referenciákkal, mint a Nike, a MoMA vagy a Bauhaus Dessau Alapítvány. Nézeteit és tapasztalatait nem csak tipográfiai alapú alkotásain keresztül, hanem a HfG Offenbach illusztrációs és grafikai professzoraként is átadja a következő generációk számára.
A cikk eredetiben a harmadik nyomtatott Hype&Hyper lapszámban jelent meg.
Eike König a hidegháború idején nőtt fel. A korszak grafikus plakátjai és újságillusztrációi, az azt meghatározó zenei szcéna és az egyes bakelitlemezeket díszítő grafikák is hatással voltak tervezői szemléletmódjára. „Az igazi hős számomra akkoriban David Carson volt, akihez a vizuálisan elképesztő és úttörő Ray Gun magazin is fűződik. Munkássága nagy hatással volt a tervezésről alkotott nézeteimre: kérdőjelezd meg a múltat, és tervezz a mának” – emlékszik vissza Eike. Ezen gondolat formálja azóta is merészen provokatív, társadalomkritikus és humorral feloldott alkotásait, amelyben a magas művészeti és popkulturális referenciák a nyelv eszközével keverednek.
Karriered egy lemezkiadónál kezdődött, majd saját vállalkozásba fogtál és megalapítottad a HORT design stúdiót – ennek már lassan harminc éve. Mennyiben változott a stúdió víziója és koncepciója az elmúlt évek során?
A HORT alapját annak elnevezése is magában hordozza: a „hort” egy régi német szó, amely egy iskola utáni klubot jelöl, ahol a gyerekek iskola után játszanak és tanulnak. Mindig is kerestem egy ilyen helyet, de a tapasztalataim rendre az ellenkezőjét mutatták. Soha nem éreztem, hogy kreatívként tisztelettel és támogatással kezelnének, amikor reklámügynökségeknél gyakornokoskodtam. Az ottani struktúra nagyon hierarchikus volt, egy személyre összpontosított, akit kreatív lángelmének tartottak. Mindenki más csak támogató szerepben volt.
A HORT stúdiót 1994-ben nyitottam meg, miután művészeti igazgatóként dolgoztam a frankfurti Logic Records-nál. Csodálatos időszak volt, amikor lemezborítókat terveztem a techno nevű új műfajnak, szórólapokat és plakátokat a Club OMEN-nek, de a magam ura akartam lenni, én akartam eldönteni, hogy kivel és hogyan dolgozom. Ezért léptem ki, és alapítottam meg a saját irodámat. És amikor lehetőséged van arra, hogy a semmiből kezdj valamit, elülteted a magokat, amelyek a stúdiód DNS-ét adják majd. Leírtam 8 szabályt, amelyektől azt vártam, hogy fiatal, kezdő vállalkozóként vezéreljenek, melyek a mai napig az etikai iránytűmet adják, amelyet követni igyekszem. Az, amilyen tisztelettel dolgozom az emberekkel, az a gondolat, hogy az együttműködés nem csak az eredményt erősíti, hanem téged mint személyt is, a nemet mondás képessége, az empátiára és tudásmegosztásra való törekvés, valamint a munkád társadalomra gyakorolt lehetséges hatásának felelősségteljes kezelése. Mindez nem egy mesterségesen megalkotott konstrukció volt – a saját személyes tapasztalataimból nőtt ki.
Majdnem tíz évnyi alkalmazott grafikai munka után független alkotói tevékenységedre helyezted a hangsúlyt. A megbízott munkáidhoz hasonlóan műalkotásaidban is alapvetően ugyanazokat az eszközöket használod, mint a tipográfia és a nyelv, de ezeket egy egyfajta saját párbeszédbe helyezed. Miért volt fontos számodra ez a váltás?
A 2013-as, Villa Massimo-ban töltött művészeti rezidenciám során úgy döntöttem, hogy megtapasztalom azt, amit már régóta nem: újra egyedül dolgozni, olyan emberek hálózata nélkül, akikre mindig is támaszkodhattam. Megtanultam a kézi eszközökkel való grafikai tervezést – a tervezés azt jelentette, hogy az egész testeddel éled meg a folyamatot, szinte minden érzékszerved bevonásával. Újra fel akartam ébreszteni ezt az érzést, ezért úgy döntöttem, hogy Rómában kidolgozok egy ötletet, és az eredményt kézzel készítem el. Könyvtárakba jártam, másolószalonokba jártam, hogy megörökítsem a kutatásimat és felfedezéseimet olyan művészekről, akik a nyelvet használják művészi gyakorlatukban, mint Barbara Kruger vagy Martin Kippenberger. És ahogy már említetted, a kereskedelmi munkáimban is használom a nyelvet és a tipográfiát, így nagyon organikusnak tűnt, hogy a művészi gyakorlatom is ezekből fejlődött ki. Általában mások szavait alakítom, hogy egy „vágyat” vagy „szükségletet” közvetítsek, azzal a szándékkal, hogy eladjunk valamit. Ezúttal a saját gondolataimat akartam megjeleníteni és megosztani. Ezért létrehoztam egy szabályrendszert, hogy ennek a keretein belül fedezzem fel a lehetőségeket. Egy előre meghatározott méretű papírt, egy betűtípust, melyet egy könyvben találtam (Helvetica-t választottam, mert olyan betűtípust akartam használni, ami a gondolataim neutrális hordozója lehet), és egy másológéppel olyan méretűvé nagyítottam, amivel dolgozni akartam, amely így korlátozta az általam használható szavak számát is. Ezután pedig olyan anyagot kerestem, amelyet nyomdai eszközként használhatok, hogy a gondolataimnak valódi testet adjak, kézi nyomtatással egyedi műtárgyakká változtatva őket. Találtam egy habszivacsot, amelyet könnyen lehet kézzel vágni, felszívja a tintát, és nyomás hatására papírra juttatja. Így létrehoztam a saját nyomdámat, és ezzel kezdetét vette a művészi pályám. Azóta a tartalomforrásaim a napi feljegyzéseim a felfedezéseimről és gondolataimról, amelyeket a telefonomra mentek el, és időről időre átnézem őket, lehetőséges irányok után kutatva. Manapság már egyre kevesebbet nyomtatok, mivel jelentős részben áttértem a festészetre, illetve más technikák és anyagok használatára.
Egyik interjúdban kiemeled, a design valójában egy olyan eszköz, aminek segítségével megkérdőjelezhetünk dolgokat vagy kritikusak lehetünk. Milyen ügyek, jelenségek vagy üzenetek foglalkoztatnak a leginkább?
Társadalompolitikai témák. Ember vagyok, szeretek, apa vagyok és kritikus állampolgár – ekként határozom meg magam, aki művészként vagy tervezőként dolgozik. Azzal, hogy ebben a sorrendben sorolom fel, megpróbálom világossá tenni, hogy mi az, ami a legnagyobb hatással van rám, és mi az, ami a leginkább érdekel. Politikai környezetben nőttem fel, a szüleim mindketten szocialisták, és a munkámat politikai cselekedetként értelmezem. Használom a nyelvet, a kontextualizálást és a dekontextualizálást, és az ebből adódó értelmezési tereket. A nyelv nagyon erős eszköz, amellyel a belső és külső valóságunkat, és néha az érzéseinket is leírjuk.
Nem csak az alkotói munkád során, de a dizájnoktatásban is határozott nézeteid vannak.
A dizájn és a művészet oktatása az évek során határozottan megváltozott. Amikor én tanultam, a tudás nagyon központosítva volt a professzorok által. A „kapuőrök” határozták meg, hogy mi a jó és mi a rossz, mi megosztásra érdemes és mi nem. Szerencsére ennek az időnek vége. Az internet mindenki számára elérhetővé tette a tudást, akinek volt hozzáférése. Ez még mindig nem az összes Földön élő ember, de határozottan több, mint amit az egyetemek lehetővé tettek. Ezért az én professzori funkcióm is megváltozott. Olyan teret és környezetet teremtek, amelyben a diákok egyénileg fejlődhetnek és tanulhatnak. A csoport sokféle érdeklődési körrel rendelkezik, van, aki grafikus, van, aki festő, van, aki szobrászattal, zenével, írással vagy illusztrációval foglalkozik. Számomra a sokszínűség a növekedés kulcsa. Az alkalmazott és a képzőművészet metszéspontját kutatják, amit én is a legérdekesebbnek tartok.
Mire szeretnéd fektetni a hangsúlyt a közeljövőben, mi a következő lépés?
A mentális és fizikai egészségre. Emellett tervezem az első New York-i kiállításomat, dolgozom egy másik kiadványon a legutóbbi genki és müncheni kiállításaimról, amely a New York-i kiállítást is tartalmazza majd. A HORT stúdiómmal most fejeztünk be egy hatalmas projektet, amelyet a Chanellel csináltunk Párizsban. Mi terveztük a vizuális arculatot, a látogatóirányító-rendszert és az egész kommunikációt a le19M számára, amelyet Macron elnök nyitott meg hivatalosan a múlt héten. De azt hiszem, a legizgalmasabb projekt az a ház, amelyet szeretett partneremmel, Anne Meekers-szel, a fiunkkal, Wolffal és a BFK architects-szel építünk Berlinben. Nagyon különleges lesz. Egy mulatságos tény, hogy édesapám, aki építész, építette a családi házunkat, amikor én három éves voltam, most pedig mi építünk egyet, és a mi fiunk is most töltötte be a harmadik életévét.
Fotók: © Eike König, © HORT & Vincent Riese
Mijazaki Hajao új filmjét idén mutatják be Észak-Amerikában
Cseh gyártmányú üveg is feltűnik az új Barbie-filmben
