A reklámok örök gyerekkort ígérnek, a kultúránk a fiatalságot ünnepli, miközben egyre több politikus maga is gyerekként viselkedik. Keith Hayward kriminológus szerint a felnőttséghez elsősorban önállóság és kritikus gondolkodás kell – csakhogy éppen ezekről szoktat le minket a fogyasztói társadalom. Interjú túlféltésről, rajongásról és a felnőtté válás elveszett vonzerejéről.
Egy éve az egyik volt professzorom azt mondta, hogy a biztonságmániánk tönkreteszi a társadalmat. Egyetért vele?
Sokat beszélünk az egészségről és a biztonságról, illetve arról, amit gyakran „kockázati társadalomnak” nevezünk. Ha túlféltjük és túlságosan pátyolgatjuk az embereket, nem tanulnak meg teljes életet élni – pedig abba a kockázatvállalás, az új tapasztalatok és olykor a kudarcok is beletartoznak.
A felnőtté válás része, hogy kilépünk a világba, szembenézünk a kihívásokkal, leküzdjük őket, és időnként kudarcok vagy balesetek érnek minket. Ez hozzátartozik a felnőtt élethez. Ha ennek a lehetőségét is kizárjuk, hamis képet alakítunk ki arról, milyen a világ, és mi mindennel kell megbirkóznunk ahhoz, hogy érett felnőttekké váljunk.
Ehhez kapcsolódik az is, amikor a szülők folyton a gyerekük előtt járnak: „hóekeszülők”, „helikopterszülők” – többféle elnevezés létezik, de a lényeg ugyanaz: minden akadályt eltakarítanak a gyerek útjából.
Erre válaszul ma már egyre többen beszélnek arról, hogy úgynevezett „szabadon nevelt gyerekeket” kellene nevelnünk. Nem engedjük, hogy észszerűtlen kockázatokat vállaljanak vagy veszélyes dolgokat csináljanak, de lehetőséget adunk nekik arra, hogy bizonyos határok között megtanulják felmérni és vállalni a kockázatokat.
Akkor lehet, hogy szívesebben látná a régi, fémmászókás játszóteret, mint az uniós szabványoknak megfelelő utódját?
Bizonyos szempontból igen. De a legfontosabb a megfelelő egyensúly. Semmiképpen sem azt javaslom, hogy mindenestül térjünk vissza a gyerekkorom játszótereihez: sok közülük inkább katonai akadálypályának tűnt, mint gyerekeknek szánt játszóhelynek.
Hogyan határozná meg, ki számít felnőttnek?
Több, egymással versengő meghatározás létezik. A hagyományos megközelítés demográfiai ismérvekből indul ki: az ember anyagilag független, önálló otthonban él, befejezte a tanulmányait, van élettársa vagy házastársa, és esetleg gyereke is.
Amerikai kutatók összesítik az adatokat, és ezt az öt ismérvet tekintik a felnőttség mércéjének. Ha kevesebben érik el ezeket a mérföldköveket, arra jutnak, hogy kitolódik a felnőtté válás.
Csakhogy számos oka van annak, miért nem lehet egyszerűen összehasonlítani az egyik nemzedéket a másikkal. A házasság ma már nem ugyanaz, mint az 1960-as, 1970-es években volt, és lakást venni is nehezebb, mint harminc éve. Ezeket a dolgokat a körülményeikkel együtt kell vizsgálni.
Számomra felnőttnek lenni azt jelenti, hogy önállóak vagyunk, és kritikusan gondolkodunk. Nem kell saját házzal rendelkeznünk, de legyen kiforrott véleményünk és álláspontunk, ahelyett, hogy egyszerűen mindent elhinnénk, amit a közösségi médiában olvasunk vagy látunk. Ezek a kritikai képességek bármilyen élethelyzetben fejleszthetők.
A korábbi nemzedékek gazdasági nehézségekkel, világháborúkkal, éhínségekkel és válságokkal néztek szembe, mégis felnőttek. Nem vonultak vissza azzal, hogy „én itt maradok a kamaszkor szigetén”.
És nem is feltétlenül nukleáris, vagyis csak szülőkből és gyerekekből álló családban éltek.
Így van. A különböző történelmi korszakokban mégis eljutottak az emberek arra a pontra, amikor azt mondták: „Önálló felnőtt vagyok, és nem hagyom, hogy életem végéig gyerekként kezeljenek.” Pedig gyakran sokkal nagyobb nehézségekkel küzdöttek, mint a mai nemzedékek.
A felnőttséget nekünk magunknak kell vállalnunk. A kultúránk azonban ezt rettenetesen divatjamúlttá tette. Nézzük meg a filmeket, a televíziót vagy a reklámokat. Mutasson egy reklámot, amelyben a szülők bölcsek. Mindig a gyerek tud mindent jobban, és a szülő a hülye.
A kultúránk borzasztóan rosszul teljesít abban, hogy követhető felnőtt példaképeket mutasson. Elutasítandó dologgá tettük a felnőttséget, pedig régen vágytunk rá. Szerintem ezt kellene visszahoznunk: a felnőttség legyen újra elérendő cél, ne nevetség tárgya.
Miért tettük ennyire vonzótlanná a felnőttséget?
Ez hosszú ideje tartó folyamat: összefügg az individualizmus 1960-as évekbeli térnyerésével és az életstílus-reklámok 1970-es évekbeli kialakulásával.
És ezt nem kell bemondásra elhinni nekem: a könyvben a reklámszakemberek saját szavaival és anyagaival mutatom be, hogyan törekedtek tudatosan arra, hogy létrehozzák az általuk „egyesített felnőtt-gyerek fogyasztónak” nevezett figurát.
Gyerekként úgy viszonyulunk a fogyasztási cikkekhez, hogy „ezt akarom, most azonnal!”. Karácsonykor az asztalt verjük az öklünkkel. Felnőttként ez megváltozik. Rájövünk, hogy számlákat kell fizetnünk, és más, praktikusabb dolgokat is meg kell vennünk.
A reklámozók azt akarják, hogy ez a gyerekkori viszonyunk a termékekhez és a márkákhoz egész életünkben megmaradjon. A Nike-hoz fűződő kapcsolatunk ne érjen véget tizennyolc vagy húszévesen. Hetvenöt évesen is vegyünk Nike-t, Lego-készleteket vagy hatszáz eurós fénykardokat. Így idősebb korunkban is eladhatnak nekünk sokszor kifejezetten gyerekes dolgokat.
Harminc-negyven olyan brit és amerikai autóreklámot találtam, amely rajzfilmeket, játékokat és gyerekkori képi világot használt. Egy idő után abba is hagytam a keresést. Az autókat a gyerekkorhoz és a fiatalsághoz kötődő fantáziákkal kapcsolják össze. Ez tudatos stratégia.
Az infantilizáció részben azért vált ennyire elterjedtté, mert a tőke egyik alapvető fogása.
Vagyis a fogyasztói társadalom tünete, ugyanakkor az egyik hajtóereje is?
Igen. Az első könyvem több mint húsz éve jelent meg, és a bűnözésről meg a fogyasztói kultúráról szólt. A bűnözés bizonyos formái és a fogyasztói szemlélet egyes vonásai közötti párhuzamokat vizsgáltam: például a rövid távú gondolkodást vagy a neofíliát, vagyis az újdonságok iránti rajongást.
Régóta foglalkozom a fogyasztói kultúrával, és ez a gondolatmenet ezt a könyvet is végigkíséri. Az infantilizáció és a fogyasztói szemlélet szorosan összefonódik. A könyv későbbi részében még amellett is érvelek, hogy a mai politikai tiltakozások jelentős része a fogyasztói magatartásra emlékeztet.
Ellen kellene állnunk ennek?
Nos, vajon csak passzívan befogadjuk mindazt, amit a fogyasztói társadalom elénk tesz? Felnőttként képesnek kellene lennünk azt mondani: „Nem, nem fogadom el csak úgy, hogy ti mondjátok meg, milyennek kell lennie egy embernek vagy egy családnak, és mitől leszek értékes ember.”
Képesnek kellene lennünk ellenállni az életstílus-reklámoknak, és azt mondani: „Engem nem fogtok így manipulálni.” Nem kellene egy kép vagy egy vírusként terjedő szenzáció láttán rögtön arra gondolnunk, hogy „ez nekem kell”, vagy „ebbe nekem is be kell szállnom”.
A felnőttség része, hogy felismerjük a múló divathóbortokat. A kamaszok mindig is különösen fogékonyak voltak az ilyen őrületekre, legyen szó az Elvis körüli hisztériáról vagy a Beatles-mániáról. De a felnőttektől ennél több belátást várhatnánk. Ebből már korábban is bajom lett, de vegyük Taylor Swiftet. Teljesen rendben van, hogy a gyerekek felveszik a kalapot meg a flitteres szoknyát, és elmennek a koncertre. De az anyjuk miért csinálja ugyanezt?
A Swiftie-k nagyon szenvedélyes rajongók, úgyhogy ezzel magamra haragítottam őket. Nem sokat tudok a zenéjéről – pasikról szól meg ilyesmikről –, de miért száll be ebbe egy negyvenéves anya? Azért csak képesnek kellene lennie azt mondani: „Felnőtt vagyok. Legyen meg a saját érdeklődési köröm, a gyerekeknek pedig hagyjam meg az övéket.”
Sokan nem akarnak elszakadni a fogyasztói kultúra fiatalsághoz kötődő világától.
Lehet, hogy az elvárás nem egyszerűen az, hogy maradjunk gyerekek, hanem hogy minél tovább fiatalok maradjunk – akár negyven fölött is. Van egy orosz film, a Moszkva nem hisz a könnyeknek, amelynek az az üzenete, hogy negyvenévesen kezdődik az élet.
Végigtekinthetünk a történelmen: mindenütt találunk történeteket, meséket és mítoszokat az örök életről. Ott van Gilgames babilóniai története a halhatatlanság kereséséről, Ponce de León vagy az ifjúság forrása. A vágy, hogy megőrizzük a fiatalságunkat, egyidős az emberiséggel.
Most viszont azt látjuk, hogy az emberek a saját mindenhatóságukban hisznek. Christopher Lasch, akivel sokat foglalkozom a könyvben, azt állította, hogy a nárcisztikus társadalom egyik jellemzője: az emberek valójában nem hiszik el, hogy egyszer meg fognak halni.
Ésszel persze tudják. De úgy élik az életüket, mintha ők annyira alapvetően különböznének mindenki mástól, hogy valahogyan majd mégis kijátszhatják ezeket a dolgokat.
Amikor Lasch az 1970-es években erről írt, ezt még klinikai problémának tekintették volna. Egy pszichiáter talán közbelépett volna azzal: „Nézze, ideje egy kicsit szembenéznie a valósággal.”
Lasch azt vizsgálta, hogyan terjedt át a nárcizmus a pszichiátria területéről a kultúrára. Én valami hasonlóval próbálkoztam az infantilizáció kapcsán. Az infantilis viselkedésnek és az éretté válás elmaradásának van pszichiátriai szakirodalma, de nem gondolom, hogy amivel ma szembesülünk, az alapvetően pszichiátriai probléma lenne. Ez kulturális probléma.
Nagyon erős a hatása, és nehéz kivonni magunkat alóla, ezért nem egyszerűen az egyéneket hibáztatom. Ha ez a kulturális nyomás összeadódik azzal a vággyal, hogy örökké éljünk, és soha ne viselkedjünk a korunknak megfelelően, akkor alapvetően meghatározza, hogyan látjuk a világot és benne a saját helyünket.
Azt mondta, hogy a felnőttséghez önállóság és kritikus gondolkodás kell. Milyen három tanácsot adna azoknak az olvasóknak, akik szeretnék fejleszteni ezeket a képességeiket?
Az olvasók szerencséjére a könyv végén található tíz szabály arról, hogyan válhatna felnőttebbé a társadalmunk. Ez egyébként nem az én ötletem volt, hanem a kiadóé.
Mondana még hármat?
Még hármat? Hát, nehéz úgy, hogy ne támaszkodjak arra, amit már leírtam.
Először is: a kultúránk leértékelte a felnőttséget. Folyton azt üzeni, hogy a fiatalság jó, az öregség rossz. Ma már azt látjuk, hogy a fiatalabb nemzedékek az idősebbek ellen fordulnak: „Miért ülnek az összes pénzen?”
„OK, boomer.”
Pontosan. Ez veszélyes. Ezek a fiatalok maguk is megöregszenek majd, még ha most nem is hiszik el. Miért fordulnak az előttük járó nemzedék ellen? Végső soron ezzel maguk alatt vágják a fát.
Ezen változtatnunk kell. Ahelyett, hogy olyasminek tekintenénk a felnőttséget, amit mindenáron el kell kerülni, újra vonzóvá kellene tennünk – az irodalomban, a filmekben és általában a kultúránkban.
Szerintem sokkal jobb felnőttnek lenni. Nem beszélhetek mindenki nevében, de én sokkal jobban élveztem a felnőtt életemet, mint a fiatalságomat. Akkoriban szorongóbb voltam, bennem volt az összes stressz és az élet nagy kérdéseivel kapcsolatos bizonytalanság, amellyel a kamaszok küzdenek. A felnőttséggel nagyobb magabiztosságnak, több erőforrásnak és kevesebb szorongásnak kellene járnia.
Másodszor: ne katasztrofizáljunk. Ne éljünk félelemben és paranoiában. A médiából érkező tartalmak jelentős része éppen erre ösztönöz, és ezzel vissza is jutottunk az első, kockázatokról szóló kérdéséhez.
Félünk a mesterséges intelligenciától, a világjárványoktól és így tovább. A szalagcímek folyton a veszélyekre összpontosítanak.
Pontosan. Ez visszavezet ahhoz, amit a professzora mondott a kockázathoz való viszonyunkról és a biztonság mindenek fölé helyezéséről.
Gondoljunk a Covidra. Valós időben zajló, világméretű kísérlet volt arra, hogy kijelentsék: „Az önállóságotoknak vége. Ránk kell hallgatnotok, mert mi vagyunk a fölöttetek álló, tekintélyelvű vezetők, és most elvesszük a szabadságotokat.”
Nem mehettünk ki, nem sétáltathattuk meg a kutyát. Angliában nem lehetett sétálni a tengerparton. Abszurd módon túlterjeszkedett az állam.
A könyv jelentős részét a Covid alatt írtam – nem is nagyon lehetett mást csinálni –, és dühös voltam amiatt, ahogyan az állam bánt velem.
Ezek a kérdések messze túlmutatnak a Superman-filmeken vagy azon, hogy valaki a negyvenes éveiben Harry Pottert olvas. Ez csak a folyamat ártalmatlannak tűnő kezdete. Mögötte a társadalom engedelmessé szelídítése húzódik meg: olyan emberek létrehozása, akiket a föléjük helyezkedő hatalom könnyen manipulálhat.
Nagy-Britanniában nemrég vita támadt egy internetkábel miatt, amelyet annak a helynek a közelében vezettek el, ahol a rajongók szerint Dobby, a Harry Potter egyik szereplőjének sírja van. A hírek szerint felnőtt tiltakozók emiatt megrongálták a kábelt.
Ebbe be kell avatnia, én soha nem olvastam a könyveket.
Egy soha nem létezett szereplő sírját védték.
Kriminológiát tanítok, és amikor a szubkultúra-elmélethez érünk, a bandákról és más klasszikus szubkultúrákról beszélek. Aztán arról, hogyan alakult át mindez az online jelenségekkel és egyebekkel.
Egyszer bíráltam azt az elképzelést, hogy a „Potterheadek” önálló szubkultúrát alkotnának. Azt mondtam: „Ezek gyerekkönyvek.” Amikor megérkeztek a kurzusértékelések, voltak köztük ilyen megjegyzések: „Nem tetszett, amit dr. Hayward a Harry Potterről mondott. Nem azért jöttem egyetemre, hogy ezt hallgassam.”
De hát egyetemre jár. Viseljen már el némi kritikát olyasmivel kapcsolatban, amit szeret.
Ez is a felnőttség része: találkozunk a sajátunktól eltérő véleményekkel, ahelyett, hogy bezárkóznánk egy infantilis buborékba. Fontos az önállóság, de ez nem azt jelenti, hogy kizárjuk a világot. Fel kell ismernünk a benne elfoglalt helyünket.
Száz éve gyakran több nemzedék élt együtt. Hogyan változott meg a generációk közötti kapcsolat?
Az antropológusok ennek a hagyományos szerkezetnek a megfordulásáról beszélnek. A klasszikus modell egy piramis. A tetején az idősek állnak: kevesebben vannak, mert közülük sokan már meghaltak, de ők irányítanak, és a bölcsesség forrásaként tekintenek rájuk. Ők mutatnak utat az alattuk elhelyezkedő, népesebb nemzedékeknek.
Egyes antropológusok szerint mára a feje tetejére állítottuk ezt a piramist. A fiatalok véleménye számít, az idősek pedig legalulra kerültek. Ezt „neontokráciának” nevezik.
A hatalom és az erőforrások továbbra is az idősebbek kezében vannak – gondoljunk Trumpra, a boomerekre és másokra –, de bölcsességért már nem hozzájuk fordulunk. Ehelyett kigúnyoljuk őket, vagy azzal vádoljuk, hogy felhalmozzák a vagyont. Úgy kezeljük őket, mintha ők maguk lennének a probléma.
A nagy atomhatalmak vezetői közül ugyanakkor sokan idősek, és a hidegháború idején nőttek fel. Ez hogyan illik a képbe?
A könyvben sokukat „infantokratának” nevezem: ez a gyerekek uralma.
Persze mindenkinek rögtön Trump jut eszébe. Sértődékeny, nárcisztikus és így tovább. Remek példája az infantokratának. De a jelenség jóval túlmutat Trumpon.
Régen a politikusok gyerekként kezeltek minket. Fölénk helyezkedve azt mondták: „Lehet, hogy az emberek ezt gondolják, de mi tudjuk, mi a legjobb nekik.” Már az is elég rossz volt, hogy így beszéltek velünk. Most még rosszabb a helyzet: maguk a politikusok viselkednek gyerekként.
Ott bohóckodnak a TikTokon. A politikai osztály kamaszos viselkedésének mindenféle abszurd megnyilvánulását bemutatom. Justin Trudeau imád jelmezbe bújni. Ed Davey, a liberális demokraták vezetője pedig a politikai szereplése részévé tette azokat a TikTok-videókat, amelyeken idióta módjára táncikál.
Tudom, miért csinálják. Meg akarják szólítani a fiatalabb szavazókat. De ez nem államférfiúi viselkedés. Szöges ellentéte annak, amit egy vezetőnek képviselnie kellene: karizmát, méltóságot, tekintélyt.
Ahogy a könyvben is írom: lehet, hogy nem ilyen világot szeretnénk, de ezt a világot hoztuk létre, és akár tetszik, akár nem, ebben élünk.
Keith Hayward
Keith Hayward brit kriminológus és társadalomkutató, a svédországi Lund Egyetem professzora. Az úgynevezett kulturális kriminológia innovatív kutatási irányzatának egyik megalapítójaként régóta azt vizsgálja, hogyan fonódnak össze a kulturális folyamatok a bűnözés és a társadalmi kontroll különböző gyakorlataival. Pályafutása során rendkívül sokféle témával foglalkozott: kutatta többek között az ibizai klubélet droghasználatát, valamint a „dzsihádista menőség” (Jihadi cool) szubkulturális vonzerejét is. Legújabb, magyarul a Libri Kiadó Brain Bar Books sorozatában megjelent könyve az Infantilizált világunk – Hogyan öltük meg a felnőttkort?, amelyben azt vizsgálja, hogyan és miért vált az infantilizáció a kortárs kultúra meghatározó jelenségévé.
Mi történik az elménkkel a digitális korban, mit tanulhatunk a művészetből, és miért olyan nehéz ma felnőni? A Brain Bar Books első három kötete – Martin Jan Stránský Az emberi elme tündöklése és bukása, Sheehan Quirke Kultúrmentor és Keith Hayward Infantilizált világunk című könyve – ezeket a kérdéseket járja körül, új nézőpontokat kínálva önmagunk és a világ megértéséhez. Fedezd fel a könyveket, és folytasd az interjúval elkezdett gondolkodást!
A vámpírnak nincs hegyes szemfoga | Erdély sötétebb folklórja
Amikor összeáll a kép
