Írtunk már róla, hogy a globális szállítási láncok szerepének esetleges megváltozása hatással lehet a lokális tervezéssel és gyártással kapcsolatos lehetőségekre, igényekre. Az otthonmaradás – bár valószínűleg az emberek többsége valójában csak egyre intenzívebben osztja meg értékes gondolatait a közösségi médiában – a kreatívok számára a szenvedés mellett áldást jelenthet. Az új helyzet új szokásokat, az új kihívások új ötleteket is hozhatnak a számunkra, így a (hó)nap végén még valami értékes is kikerekedhet ebből az időszakból.
Az új globális kihívások a gazdaságtól az egészségügyön át a környezeti kérdésekig új válaszokat kívánnak. A mostani válság fájdalmasan mutat rá arra, amit Ross Douthat a New York Times szerzője ír; „A dekadens társadalom” című könyvében. Nem morális vagy ízlésbeli kérdéseket feszeget, hanem bénult intézményrendszereket, akaratnélküli politikát, szétforgácsolódó kreatív energiákat és megfeneklett innovációt. Ha nem érthető, hogy pontosan miről is van szó, akkor nézzünk csak körül: az ikonikus Jumbo Jet 1969-es első útja, és a szintén ugyanabban az évben végrehajtott első sikeres holdra szállás óta miféle hatalmas, az egész emberiséget összeforrasztó technológiai, vagy design forradalom született?
A gondolkodás nélkül rávágható válaszok többsége, a mobiltelefon és digitális kamerák, az internet és okos technológiák valójában mind ennek a korszaknak, a hidegháború katonai és űrtechnológiai kutatásainak eredményei, ahogy nagyjából minden más is, ami körülvesz minket. 1958-ban a jet korszak első menetrendszerinti transzatlanti útján a British Overseas Airways Corporation de Havilland Cometje – ami amúgy az egyik legszebb jet volt egy nagyon komoly konstrukciós hibával – 6 óra 12 perc alatt ért New Yorkból Londonba. Akárcsak mai társai.
Az innováció tengerébe hajított szikla hullámai laposodni kezdtek és mára csak lassan mossák a partokat. Ha már a repülést választottuk szemléltető eszköznek, akkor folytathatjuk is azzal: a szuperszonikus kereskedelmi repülés pontosan így halt el a szabályozási és piaci okok miatt. Mondhatjuk, hogy az intézményi keretek lassú lazulása és a társadalmi igények átalakulása hozta az SST halálát, és hogy a Concorde is csak szimbolikus jelentőséggel bírt, de ez szintén csak annak a bizonyítéka, hogy a nagy szimbolikus céloktól és azok hétköznapi haszna felől hogyan fordultunk a teljesen átlagos jóléti kérdések felé. Bár személyesen nem vagyok az Elon Muskot vallásos áhítattal csodálók táborának tagja, de kár volna eltagadni üde kivételnek tekinthető hozzáállását az ambíciózus fejlődéshez.
Ez a fajta dekadencia tehát csak jóléti társadalmakban alakulhat ki, amelyek kihívás híján elég kényelmesek és önteltek ahhoz, hogy utat tévesszenek és egy adott pillanatban a holdutazások helyett az évi második nyaralást válasszák a Bahamákon (és itt a hetvenes-nyolcvanas évek USA középosztályáról beszélünk). A valódi innovációt és haladást a korlátok nélkül fogyasztással és az értékek teljes erodálásával helyettesítő Nyugat utolsó „nagy” korszaka utolsó nagy kihívásához kapcsolódik, a hidegháború lezárásával azonban célok nélkül maradt és a hozzá csatlakozó csendes-óceáni térséggel együtt mára egy helyben jár. Douthat könyvében a dekadens társadalom négy tünetét vázolja fel, a stagnálást (technológiai és gazdasági középszerűség), a sterilitást (csökkenő születési arány), a merevséget (intézményi bénultság) és az ismétlődést (kulturális kimerültség).
Létező kihívásokat és feladatokat kell találjunk a közeljövőben, erre ösztökél minket rövid távon az Európai Bizottság felhívása is; olyan megoldásokat keresett, amelyek gyorsan rendelkezésre állhatnak a koronavírussal szemben, ehhez pedig egy nem csekély, 164 millió eurónyi forrást is biztosítanak. Valós kihívás, valódi innovációt kíván. A mi életünkben, a második világháború óta a nyugati világot ritkán érték kihívások és a mostanihoz hasonló, elhúzódó válságok. Egészen mostanáig.
A sajtóban több helyen megosztott Li Edelkoort meglátása szerint a világgazdaság soha nem látott recesszióba esik majd a vírus hatására, és az azt követő „újjászületéskor” egy merőben új rendszerrel kell majd helyettesíteni a régit.
„Úgy tűnik, hogy a fogyasztási karanténban fogjuk megtanulni, hogyan legyünk boldogok egy egyszerű ruhával, találjuk meg régi kedvenceinket, olvasunk majd egy elfeledett könyvet vagy állunk neki megfőzni egy heti ételt előre, hogy szebbé tegyük életünket”
Véleménye szerint a vírus okozta gazdasági összeomlás jó hatással lehet a környezetre is. A gyorsan felkapott kommentárt én azért – minden tiszteletem ellenére – óvatossággal kezelném. A helyzet értékelése rendben van, de a következtetések nagyon naivak.
Bár egyértelmű jelei vannak annak, hogy például a 2008-as válságot fiatalként átélt generáció (millennials) mennyivel óvatosabban áll a hitelezéshez, és mennyivel kevésbé érzi magát biztonságban anyagi értelemben, mint az idősebbek, én mégis azt mondanám, hogy rövid távon, a válság végével minden ott folytatódik majd, ahol abbahagytuk. A változás, mint a globális szállítási láncok átalakulása, középtávon lesz majd csak érzékelhető, és egyáltalán nem valószínű, hogy a Li Edelkoort által leírt irányt követik majd.
A most alábbhagyó fogyasztás és az ezzel együtt járó károsanyag kibocsátás csökkenés ne tévesszen meg senkit. A bezárkózás se. Valamikor a közeljövőben a koronavírus okozta szenvedés és pánik véget fog érni, aztán megyünk majd tovább a megszokott úton. Hétköznapi életünkben valószínűleg úgy múlik el minden jele az egyszer volt pandémiának, mintha mi se történt volna. Nem fogunk kevesebbet utazni, szórakozni vagy telefont vásárolni és előbb-utóbb állása is lesz mindenkinek. És ezzel nincs is baj. Ugyanakkor jó volna, ha megértenénk, a mostanihoz hasonló kihívások bármikor előfordulhatnak, éppen ezért – személyes és közösségi szinten is – vissza kell térni az innovációhoz, a bátor és előremutató kísérletekhez, befektetésekhez és kockázatvállaláshoz, amelyekkel releváns problémákat tudunk megoldani.
A válság után egészen biztosan újra kell majd gondolnunk számtalan dolgot: városainkat, kórházainkat, utazásainkat, fizikai interakcióinkat, kommunikációnkat, munkahelyeinket és még számtalan más dolgot is. A feladat adott.
„A hajlam, hogy lehetőséggé alakítsunk egy kihívást, elengedhetetlen képessége a ma és holnap tervezőinek.” (Riccardo Balbo az Istituto Europeo di Design (IED) tudományos igazgatója)
Kreatívok karanténban | A HYPE szerkesztői ajánlják - Kaják
Magyar építészeti alkotófesztivál Argentínában | Hello Wood
