Łukasz Spychała lengyel fotós művészetét a sokszínűség és változatosság jellemzi. Hisz benne, hogy képei által megoszthatóvá válik az a különös nézőpont, amelyből ő figyeli a világot.
„A szüleimnek köszönhetően már nagyon korán megértettem, hogy amit látunk, az érzelmeket ébreszt bennünk, és azáltal, hogy fotókat készítünk, képesek lehetünk megosztani másokkal olyan perspektívákat, amelyek a legerősebben hatottak ránk” – meséli Łukasz, akinek szülei is fotóművészettel foglalkoztak. Így már kisgyermekkorától kezdve megértette, hogy ezáltal képes lehet az ember saját lelkének egy részét megosztani másokkal. Ennek ellenére ő maga szerette volna kikísérletezni, hogy mi az, amivel foglalkoznia kell, ő szerette volna megválasztani a saját útját, és nem szerette volna hagyni, hogy az válassza ki őt, puszta megszokásból, vagy szülői nyomásból.
Bár először digitális fotózással kezdett, ahogy a legtöbben maganpság, végül mégis az analóg fotók világánál horgonyzott le. Magával ragadta ennek a folyamatnak az aprólékossága, amelynek minden részlete tökéletesen megkomponált kell, hogy legyen, ha a saját elképzelését szeretné viszontlátni a végeredményen. Ma már sokszor úgy érzi, hogy maga a folyamat vagy az azon való elmélkedés, annak megtervezése sokszor jobban érdekli, mint maga az eredmény.
„A művészetem a saját részem. Amit valaha megtapasztaltam, amit most tapasztalok, a gondolataim, az álmaim és a legrosszabb rémálmaim” – mondta, mikor arról kérdeztük, hogy definiálná alkotásait. Számára a legfontosabb az őszinteség, éppen ezért nem bánja, hogy alkotásai éppen úgy változnak, ahogy ő maga. Nem szeretné csak azért korlátozni magát, hogy egységes stílusvilágot hozzon létre, ugyanis a legfontosabb, hogy a lehető legtisztább módon legyen képes kommunikálni művének befogadójával.
Az önkifejezés mellett fontosak számára a találkozások, amelyek egy-egy fotózáson megvalósulnak, amelyek mély beszélgetésekre adnak lehetőséget, és ahol megtapasztalhatja, hogy valaki teljes egészében megérti koncepcióját.
Megkértük Łukaszt, hogy válasszon ki három fotót, amik most a legfontosabbak számára. Az elsőről (alább), amellyel megnyerte az International Photography Awards analóg fotós fődíját, először úgy gondolta, hogy a sorozat leggyengébb képe, azonban szerettei rábeszélték, hogy küldje be, és később rájött, hogy valami olyasmit sikerült megragadnia általa, amit addig képtelen volt megmutatni.
Az általa választott második fotó (alább) nagyon kedves számára, ugyanis barátnőjével közösen dolgoztak rajta. Azt a kettősséget szerették volna megmutatni, ahogy az ember a felnőtté válás és a gyermeki lét két lehetősége között örlődik. Nem véletlen, hogy a sorozat címe „Serdülőkor”. „A gyermekkor és a felnőttkor közötti csúcspont véleményem szerint az arany középút, ahol felnőttek vagyunk, de felnőttként hagyjuk megszólalni a belső gyermekünket, meghallgatjuk az igényeit, és megvalósítjuk a gyermekkori álmainkat”– fejti ki bővebben Łukasz.
Az utolsó kép, amit választott, különleges helyet foglal el eddigi életművében, ugyanis ezzel a képpel egy új korszak vette kezdetét, amelyben sokkal inkább teret ad a benne élő gyereknek, aki pusztán játszani szeretne a formával, hogy általa képes legyen megjeleníteni elképzeléseit. A kép által szerette volna formába önteni a felismerést, hogy az idő szerepe mennyire fontos egymás megértése szempontjából, ugyanis ha rossz időben találkozunk, néha képtelen vagyunk a másik nézőpontját befogadni.
A történet főhőse – breadpit
Az Onyx csapatával hajóról, pezsgőzve nézheted az augusztus 20-i tűzijátékot
