A legbefolyásosabb lengyel irodalmárok és képzőművészek látogattak Budapestre, hogy meséljenek életről, művészetről, végről és pusztulásról. Szó esett diktatúráról valóságról, és arról, mit vártunk a rendszerváltozás előtt, és milyen kihívásokat hozott a jelenkor civilizációja. Nagy utazás egy magyar szemmel ismerős, mégis másik világba!
A Polska Wielki Projekt, azaz Lengyelország Nagy Projekt Alapítvány feladata, hogy különféle részterületek legkiválóbb szakértőivel közösen gondolkodjanak Lengyelország jövőjéről. A megnyitón Grzegorz Górny, a Polska Wielki Projekt elnöke kiemelte, hogy a Lengyelországban évek óta zajló Polska Wielki Projekt találkozók a lengyel, konzervatív értelmiségnek adtak fórumot: „Platformot kell alkotni az ideáknak, hiszen a legfontosabb mégiscsak a kultúra” – mondta. Sebastian Kęciek, Lengyelország budapesti nagykövete köszönetet mondott azoknak, akik a nyár egyik szombatját itt töltik, mivel kultúra erős kapcsolatokat épít a nemzetek között. „Víziók csiszolódnak egymáshoz, felemelkednek új eszmék, prioritások, fontos, hogy ez az esemény most Budapesten kapott helyett” – mondta a nagykövet.
Az első beszélgetésen Pálfalvi Lajos polonista, egyetemi professzor moderálásában beszélgetett Antoni Libera, író, műfordító, színházi rendező, irodalomkritikus; Bronisław Wildstein, író, esszéista, publicista; valamint Grzegorz Górny, szerkesztő, publicista. Pálfalvi egy lengyel idézettel kezdte 1986-ból, amely egy szamizdat kritikában jelent meg és középpontjában egy vita volt arról, hogy milyen legyen a független Lengyelország irodalma. Pálfalvi szerint ez egészen egyedi jelenség volt, a szamizdat kritika ugyanis Magyarországon ismeretlen műfaj volt. Elmondása szerint korunkban nem az a legfontosabb történelmi tapasztalat, hogy felismerjük az európai kultúra alapköveit, hanem az, hogy az értelmiség miért hagyja el az alapokat, miért váltanak feketét fehérre? Melyik a fontosabb: a művészet örök értéke vagy aktuális feladat teljesítése?
„Mi egy olyan első generációhoz tartozunk, akik felnőtt korukat a kommunizmus bukása után élték meg – az oktatásunk kommunista volt, de senkire sem emlékszem, aki kommunista lett volna az egyetem után. Árvák voltunk, mert semmi klasszikus alapot nem örököltünk, mindenki tapogatózott a sötétben, úsztunk az ideológiai mocsárban” – folytatta Grzegorz Górny, aki szerint emiatt fordult elő, hogy nemzedékük tagjai, az ebből fordmálódó szellemi műhely számára ilyen fontos lett a tanúságtétel fogalma.
Antoni Libera szerint az értelmiség elárulta a küldetését a 20. században, politikailag elkötelezték magukat annak érdekében, hogy módosítsak a világot. „Új utópiák születtek, az ember megpróbál megváltozni önmaga által” – mint kifejtette, ebből ered a politikai és társadalmi mérnökösködés, a szovjet vagy német totalitarizmus, amely más változatban, de olykor már nyugaton is megtalálható napjainkban. Libera szerint a technikai fejlődéssel párhuzamosan az ember megváltoztatja önmagát a technika segítségével, és visszatér az örök hübrisz: az ember elutasítja a szakralitást és önmagát akarja megteremteni. „A szívátültetés ma már bevett technológia – lesz-e valaha agyátültetés? Ki lesz akkor az a személy, aki létezik: az agy vagy az, akibe az agyat ültették? Milyen szinten módosítható technológiailag az ember?” – teszi fel a kérdéseket.
„Nem hagytam magam eltántorítani a romantikus paradigmától – szerintem a sorsunk továbbra is függ a történelemtől. A történelem a fukuyamai értelemben nem ért véget” – szögezte le Bronisław Wildstein, aki szerint az az irodalomnak nem kell megadnia magát különböző divatoknak, függetlennek kell maradnia. Nem szabad elszakadnia a valóságtól, és nem mondhat le arról az ambícióról, hogy állítson valamit a világunkról. Erős kritikát fogalmazott meg az ideológiai mainstreammel szemben is: a domináns ideológiának szerinte jelenleg nincs neve, egyfajta folytatólagosság, egyfajta emancipált ideológia, amely szerint „fel kell szabadítani magunkat, mert korlátok nélkül Istenhez hasonló lények leszünk – a korlátokat le kell bontani, de a kultúra mégiscsak egy korlát, mert közösséget, keretrendszert alkot”. „Közösségi lények vagyunk, ha ezt nem értjük meg, elveszítjük a tudatunkat” – szögezte le, majd hozzátette: ehhez szükséges a kultúra, hiszen a történetek, a narratívák segítségével építjük fel saját és nemzeti identitásunkat, és ezen keresztül értheti meg a világot, nemcsak az olvasó, de az író is: „Amikor portrét adok a világról, akkor magamat is látom, magamra is reflektálok, az irodalom számomra mindig a megértés próbája és lehetősége – önmagam felé is” – fogalmazott.
Libera a paradigmaváltással kapcsolatban az antikvitás szerepére tért vissza: szerint a cenzúra, az elnyomás idején az írók gyakran nyúltak ókori témákhoz, amelyek segítségével bizonyos tartalmakat, értékeket átcsempésztek az adott nyelvezetre, korszakra. „Az antik felhasználása nagyon fontos a saját tartalmakhoz” – mondta, hiszen napjainkban a köznapi szürke valóságot nehéz leírni, kell egy vízió, amely élhetővé teszi, ez pedig az antik kölcsönvétele. Szerinte ugyanakkor mindez általános támadásnak van kitéve a mai Európában, akárcsak a vallás. Ma amikor Shakespeare-t azzal utasítják el, hogy erőszakos író ezért nem szabad népszerűsíteni, az számomra az orwelli világ hazug cenzúrája”. Libera szerint, ha a hagyományoktól elszakadunk, akkor elveszítjük az önazonosságunkat. „A 20. század a paródia századja, már alig lehet eredetit írni, csak a régi minták ismétlődnek” – zárta mondandóját Libera.
Az irodalmi elmélkedést egy kellemes felolvasás követte Libera és Wildstein műveiből. Ezt követte két élő legenda bemutatkozása. A második beszélgetés vendége Ludwika Ogorzelec képzőművész, szobrász, világhírű monumentális helyspecifikus művek alkotója volt; valamint Jerzy Kalina, szobrász, díszlettervező és képzőművész, színházi és filmes díszletek, ólomüvegalkotások, animációs és dokumentumfilmek, installációk készítője, számos köztéri műalkotás szerzője; Kovács István, polonista, költő, történész, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja moderálásában.
Ludwika Ogorzelec munkásságát lengyelországi utazásaim során többször is láttam; Jerzy Kalina egyik leghíresebb szoborcsoportja pedig a kedvenc alkotásom egész Lengyelországban. Ez a Boroszlóban található ún. „néma átkelők csoportja”, amely sokáig varsói installáció volt, mielőtt végleges formát kapott volna Alsó-Szilézia fővárosában 2005-ben.
Ludwika Ogorzelec asszony a borszolói ellenzéki évekről mesélt a közönségnek. „Diák voltam a boroszlói Művészeti Akadémián, amikor megalakult a Szolidaritás, majd az 1981-es hadiállapottól a konspirációban vettem részt” – mondta, hozzátéve: „a különleges kreativitásnak sok-sok szikrája tört ki belőlem akkor, ez alkotta meg az alkotói programomat”.
Elmondta, hogy akkor már a térben és a mozgásokban gondolkodott, eltért a szobrászat definíciójától. „Ezzel párhuzamosan egy föld alatti nyomdában nyomtattunk szamizdatot, azt terjesztettük kisebb csoportokban, gyakran kellett helyet változtatni, hogy le ne bukjunk” – nosztalgiázott. „Narancsszínű kis bőröndben vittem a nyomdagépet, feltűnő, színes ruhában, de ez szándékos volt, hiszen igyekeztem a sztereotípiákat megkerülni” – emlékezett vissza, elmondva, hogy az akkori titkosrendőrség vadászott a konspirátorokra és azt hitték, hogy a szakállas, szemüveges fiúk azok, akiknél a gyanús dolgok fellelhetők. „Ezt tanították a kommunisták, a színes ruhás lányokat nem állították meg. Ki gondolná, hogy egy narancsszínű bőröndben szamizdat nyomdagép van? Féltem, de tettem, amit kellett, nem tudtak elkapni” – foglalta össze. „Alkotó akartam lenni és nem idegen koncepciók másolója” – összegezte művészeti célját, hozzátéve, hogy még a hadiállapot bejelentése előtt részt vett színházi előadások előkészítésében, azután, hogy kicsiny faluban születtet, onnan költöztek tovább a nagyvárosba. „Folyamatosan fejlődtem, folyamatosan alakult ki a saját művészi nyelvem, ehhez idő kell. Soha nem szoktam az alkotóművészetemben olyan ideát használni, amit már más kitalált – alkotó vagyok, nem másoló” – zárta a művésznő.
Jerzy Kalinát lenyűgözte a magyar főváros, sokat beszélt erről. Mint mondta a budapesti építészet láttán álomvilágban érzi magát, kerek ablakok, rozetták, fantasztikus építészet között. „Van a szónak is ereje, de mégis van a rajz és a szobor – azokat szavakban lehetetlen megfogalmazni” – mondta, hozzátéve, hogy szerinte a legnagyobb magyar alkotó és művész, akit az egész világban ismernek. „Victor Vasarely, aki egyike a nagyoknak, akik a geometriai tendenciákban működtek, bementek és kijöttek a kinetikus mozgás világából. Vasarely olyat adott, amit több évtizede nem láttunk.”
A szmolenszki légikatasztrófa, a Pilecki lovassági kapitány és számos más aktualizáló történelmi köztéri emlékmű alkotója borúlátóan nyilatkozott ugyanakkor a jelen szellemi állapotáról. Mindeközben sajnos a művészetek – ahogyan a sport – kommercializálódott, a művészetet kezdik kontrollálni, manipulálni, pedig „mi olyan emberek vagyunk, akiknek joguk van reagálni a dolgokra” – mondta, hozzátéve: „számomra ez a vég vége – ennél mélyebbre és alább nem mehetünk, hiszen olyan mértékű a rombolás, hogy az elviselhetetlen.” A fogyasztói társadalmi berendezkedés, a jelen civilizációja megfosztja az embert a szabad gondolkodás, és autonóm önkifejezés lehetőségétől, ami szerinte általános degenerációhoz vezet. A művész legújabb alkotásaiban igyekszik erre is reflektálni, ugyanakkor keserűen jegyezte meg, hogy szűkül az alkotásokat interpretálni képes befogadók köre.
Az eseményt fogadás zárta, amelynek során nemcsak az alkotókkal beszélgethetett oldottabb hangulatban a közönség, de megtekinthette a két képzőművész alkotásaiból készült kiállítást is. A folyosói beszélgetések során többször elhangzott, bár a lengyel és magyar művészet nem ugyanazon úton járt, és nem mindig ugyanott kereste a megoldási lehetőségeket, számos közös platform, gondolat teremthető a két nemzet, a két gondolkodás között, amelynek legjobb közvetítő médiuma a kultúra lehet. Quod erat demonstrandum.
A cikk szerzőjét az anyag elkészítésében a Waclaw Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet támogatta.
Másfél millió forint összegyűlt az időkapszula fotóskönyvre
BALKAN:MOST a balkáni zene ünnepe
