Egyre több feladatot bízunk a technológiára, de mit veszítünk azzal, ha magát a gondolkodást is kiszervezzük? Martin Jan Stránský neurológus szerint a digitális kényelemnek súlyos ára van, az AI-cégek versenyében pedig az egész civilizációnk a tét. Az emberi elme jövőjéről, a hibázás szerepéről és arról beszélgettünk, miért érdemes naponta húsz percet unatkozni.
Hirtelen az Anthropic és más AI-cégek képviselői a CNN-ben figyelmeztetnek: közeleg az „AI-Hiroshima”. Mit gondol ezekről a figyelmeztetésekről?
Ha kissé más nézőpontból nézzük — abból, hogy kik vagyunk mi, emberek, és hogyan jutottunk idáig —, azt mondom: ez teljesen biztos.
A mesterséges intelligencia jelenlegi formájú fejlesztésének folytatása szinte bizonyosan olyan megrázkódtatáshoz vezet, amely egész civilizációnkat fenyegeti.
Ez már most is kétféleképpen történik. Először is, az AI lényegében egy számítógépes program, amely nagyrészt kicsúszott az irányítás alól, mindenütt jelen van, és saját eszközeit fejleszti. Ennél is fontosabb, hogy gép, mi pedig nem vagyunk azok. Egyetlen okból jutottunk el idáig: rá voltunk kényszerítve a gondolkodásra.
Bármi, ami helyettünk gondolkodik, ha nem használjuk rendkívüli körültekintéssel, neurológiai hanyatláshoz vezet — ezt már objektív kutatások is alátámasztják. Ezt kognitív és metakognitív hanyatlásnak nevezzük: romlik az intelligencia, az érvelés, a racionális gondolkodás és a kommunikáció képessége, miközben nő a szorongás és a depresszió.
Az AI bizonyos területeken, például a kutatásban, csodákra képes. De a boldogságunkhoz és az emberi fejlődésünkhöz semmit nem tud hozzátenni.
Az aggodalmak mellett sokan úgy vélik, az AI terjeszkedése előbb-utóbb falba ütközik: elfogy a finanszírozás, az energiaigény pedig meghaladja a kínálatot. Ön szerint hogyan alakítják ezek a korlátok a jövőjét?
Ezek a tényezők hamarosan, talán már egy éven belül éreztetik a hatásukat. Az AI-ipar lényegében néhány vállalat pókerjátszmája: egy lapra tették fel mindenüket. Én és a bolygó többi része még az asztalnál sem ülünk.
Az AI-cégek mind kongatják a vészharangot, ez mégis az emberiség képmutatásának csúcsa: csak le kellene állítaniuk a fejlesztést. Az egész az övék. Mégsem teszik. Ebben az értelemben képmutató hazudozók, akik egymagukban viszik pusztulásba civilizációnkat — vagy legalábbis súlyosan veszélyeztetik. Egyikük sem fog leállni, mert azzal veszítene.
Hogyan értelmezi azt, hogy az Anthropic egyik alkalmazottja nemrég a nyilvánosság elé állt? Lehet ez egy kiszámított lépés, amelynek célja nem annyira a figyelemfelhívás, mint inkább a fejlesztések lassításának előkészítése, miközben egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni a pénzügyi és energetikai korlátokat? És vajon ezek a korlátok kipukkaszthatják az AI-lufit?
Egyáltalán nem. A mesterséges intelligencia, mint jelenség veszélyeire már tíz-tizenöt éve figyelmeztetnek. Először a filozófia, az orvostudomány, a neurológia és a technológia területéről érkeztek ezek a hangok.
Ha valami olyan gyorsan terjed, hogy gyakorlatilag az egész emberiséget érinti, előbb-utóbb egyre többen kapcsolódnak be a vitába. A nyilvánosság szintjén a téma eljutott ahhoz, amit én erkölcsi küszöbnek neveznék: már a legmagasabb körökben is beszélnek róla.
Nem vagyok biztos benne, hogy az a céljuk, hogy erkölcsi tekintélyt építsenek maguknak, hiszen minden, amit mondanak, igaz. Neurológusként nem érdekel, hogy azért mondanak-e igazat, mert maguk is tudják, vagy azért, mert azt akarják, hogy mi is meghalljuk. Akárhogy is, igaz. Nem keresnék mögötte átfogó terveket vagy összeesküvést.
Ki tudná reálisan, globális szinten szabályozni az AI-t, ha még az Egyesült Államoknak is korlátozottak a végrehajtási lehetőségei, a Kínával folytatott verseny pedig mindenkit a gyorsításra ösztönöz?
Sehol a világon nincs semmilyen, az AI-ért felelős irányító testület. Az az elképzelés, hogy az Egyesült Államok dolgozza ki és felügyelje az AI globális szabályozását, nevetséges: nincs meg hozzá a logisztikai, pénzügyi vagy jogi eszköztára.
Látjuk, mire képes az Európai Unió, amikor megpróbál érvényt szerezni valaminek. Van, amikor sikerül, máskor nem.
Aztán ott van az érem másik oldala, Kína. Senki nem akar lassítani, amíg a kínaiak mennek tovább. A kínai civilizáció évezredek alatt olyan társadalommá formálódott, amelyben az emberek hangyaként élnek, egyetlen uralkodó alatt — ma ez a Kommunista Párt. Az AI ugyanúgy aggasztja őket, mint minket Nyugaton, csak egészen más okból: attól tartanak, hogy az AI felbomlasztja vagy meggyengíti a Kommunista Pártot.
Nem érdekli őket, mit tesz az AI az emberiséggel vagy az emberi aggyal, hiszen az embereket már most is folyamatosan megfigyelik, a kínai gondolkodásmód pedig nagyon különbözik a nyugatitól.
Eddig nem hallottam vagy olvastam olyan meggyőző forgatókönyvet, amely számolna a valós politikai viszonyokkal, és megmutatná, hogyan juthatnánk ki ebből a helyzetből. Az összeomláson kívül nem látok más utat.
Visszatérve a könyvéhez és az emberi elme felemelkedéséről, majd hanyatlásáról szóló gondolatmenethez: a legfrissebb PISA-eredmények lehangoló képet festenek a diákok készségeiről, és az eredmények tovább romlanak. A sok borúlátó ok után kezdjük most a „felemelkedéssel”: mit adhat egyáltalán az emberi agynak a posztindusztriális, információközpontú társadalom?
Semmit.
Akkor beszéljünk a „hanyatlásról”.
A hétköznapi digitális technológiahasználat a legtöbb ember számára semmit nem ad. Tudományos célokra viszont rendkívül hasznos a digitális technológia. Az orvostudományban, a genetikában, az antibiotikumok és biztonságosabb gépek kifejlesztésében is óriási szerepe van.
Fontos azonban, hogy amikor „digitális technológiáról” beszélek, különbséget tegyünk egyrészt a kutatási és ipari alkalmazások, másrészt a tanulás és a hétköznapi használat között.
A két legfrissebb kutatás — mindkettő több mint 600 ezer, több mint 80 országból érkező diák adatait vizsgálta — egyértelműen bizonyítja, hogy szoros összefüggés van a digitális eszközök bármilyen formájú osztálytermi használata és a tanulási eredmények között.
Senki számára nem kétséges, hogy van összefüggés. Vannak, akik joggal különbséget tesznek ok-okozati kapcsolat és korreláció között. Orvosként nekem a korreláció is bőven elég.
A fejlett országokban, például Skandináviában, már elkezdték kivonni a számítógépeket az osztálytermekből, vagy visszafogni a digitális oktatást. Én sem dobnám ki a számítógépeket az ablakon: keresőeszközként használnám őket, de aztán ki kell kapcsolni, és visszatérni ahhoz, amit az elmúlt 250 ezer évben csináltunk.
Erről szól a könyvem: a szemtől szembeni kommunikációról és a való életben zajló, személyes tanulásról, hiszen ezek révén jutottunk el idáig. Így alakult ki az agyunk működése, és négy-öt év alatt egyszerűen nem lehet átprogramozni. Nem így működik. Az evolúció nagyon lassú.
Ha valaki tud olyan kutatást, amely bizonyítja, hogy a digitális technológia hozzátesz valamit a tanuláshoz és az oktatáshoz, küldje el nekem.
Egy éve több londoni egyetemet is meglátogattam, köztük a King’s College-t. Feltűnt a Magyarországhoz képesti kontraszt: a magyar egyetemeken minden tanterem fejlett technológiával van felszerelve, a King’s College-ban viszont egyetlen projektort sem láttam.
Néhány egyetemen már ez a tendencia érvényesül, és remélem, egyre többen követik majd, mert nagyon fontos megérteni, hogyan tanul az agy.
Az agy mindenféle verbális és nonverbális jelzésből tanul, de leginkább a hibáinkból. A hibák a beszélgetések és a kérdés-felelet során születnek. Ilyenkor fejlődik az úgynevezett laterális gondolkodásunk is, amit a modern, digitális technológia nem biztosít.
Ami nekünk kényelmes, az az agynak nem az — legfeljebb megemeli a dopaminszintet és lustaságra ösztönöz. Az evolúció és a fejlődés az úgynevezett pozitív frusztráción keresztül működik: folyamatosan ösztökélnek, időnként finoman frusztrálnak, hogy új idegi kapcsolatok alakuljanak ki. Az agy szó szerint úgy működik, mint egy kapcsolótábla: a lehetőségek mentén önmagát huzalozza újra.
Ez a beszélgetés és a könyve is ugyanahhoz az alapvető kérdéshez vezet: mit jelent embernek lenni, és hogyan értsük a technológiához fűződő viszonyunkat?
Elméletben könnyű válaszolni erre a kérdésre. A gyakorlatban azonban aligha változik bármi, mert mindent a pénz mozgat. Az AI sem kivétel: semmi köze a fejlődéshez, a tulajdonosai gazdagodását szolgálja. Ezt fel kell ismernünk.
A technológia kétélű fegyver, mi pedig saját torkunkat vágjuk el vele, mert mindaz, ami kényelmesebbé tette az életünket, még a múlt században, a digitális technológia előtt született: a fűtés, az autók, az antibiotikumok.
A modern technológia csak gyorsabbá, kisebbé és összekapcsoltabbá teszi a dolgokat. Nem hosszabbítja meg az emberi életet. Világszinten csökken az átlagos várható élettartam. A boldogságunkat sem növeli: használatával egyenes arányban nő a szorongás és a depresszió.
Egy kérdés, amit szívesen feltennék: ma több szabadideje van, mint tíz éve?
Nem, persze hogy nincs.
Lényegében folyton csinálunk valamit. Miért? Mind benne vagyunk ebben, mégis fontos felismerni, hogy könnyű kiszállni belőle. Azok viszont, akik abból keresnek pénzt, hogy most már tudják, mit gépeltünk be, hol vagyunk, kinek küldtük, és mi állt benne, nem fognak kiszállni.
Ha három tanácsot adhatna egy átlagembernek arról, hogyan mérsékelje az imént leírt hatásokat, mik lennének azok?
Első: legalább részben könnyű kiszállni ebből. Kezdje azzal, hogy összeül a kollégáival vagy más szülőkkel, és megállapodnak a telefonhasználat visszafogásáról. Ha a gyerekek telefon nélkül játszanak és találkoznak, boldogabbak lesznek, jobban teljesítenek az iskolában, és másokat is magukkal vonzanak. A munkahelyén is ugyanez érvényes: szabjon határt a digitális elvárásoknak, védje a szabadidejét, és hozzon össze embereket személyesen. Kis, közös lépések is számítanak.
Második: unatkozzon. Szánjon rá annyi időt, amennyit csak tud — akár napi húsz percet. Nem kell mindig ugyanakkor. Akár a villamoson is megteheti. Ne csináljon semmit. Csak üljön, és hagyja, hogy az agya tegye a dolgát. Az agynak szüksége van az unalomra, mert ilyenkor befelé figyelünk. Amikor unatkozik, akkor születik meg a képzelet. Nem fog fantáziálni, ha közben a telefonjába pötyög. Legyen ön az egyetlen a villamoson, aki nem a telefonját nézi. Nézze meg azt a világot, amelybe beleszületett.
A harmadik: próbálja megérteni a saját elméjét. Csehországban húsz egyórás tanfolyamon kell részt vennie annak, aki jogosítványt szeretne. Hány órát szántunk egész életünkben arra, hogy megálljunk, és elgondolkodjunk azon, hogyan gondolkodunk? Az agy a bolygó legfontosabb szerve, mégis húsz órát töltünk a jogosítvány megszerzésével, miközben azon sem gondolkodunk el, kik vagyunk.
Hogyan jutottunk el odáig, hogy a telefonunktól való eltávolodás már radikális lépésnek tűnik?
Ezek az apró változtatások segítenek felismerni, mit vettünk már természetesnek. Ma még sokan felvonják a szemöldöküket a javaslataimon, tizenöt-húsz éve viszont teljesen hétköznapinak számítottak volna. Kevesebb mint két évtized alatt az okostelefon kötelező ötödik végtaggá vált. A szüleink és a nagyszüleink tökéletesen boldogultak nélküle. A boldogságkutatások szerint boldogabbak is voltak — pedig háborút éltek át, a szüleim pedig koncentrációs táborokat is megjártak. Ilyen mélyen változott meg az, amit normálisnak tartunk.
Martin Jan Stránský neurológus, orvos, egyetemi oktató és szerző, aki évtizedek óta az emberi agy működésével foglalkozik. Munkájában a neurológiát evolúciós, társadalmi és filozófiai kérdésekkel kapcsolja össze, az utóbbi években pedig kiemelten vizsgálja a digitális technológiák emberi gondolkodásra gyakorolt hatását. Orvosként ma is praktizál, emellett kutat, ír és rendszeresen tart előadásokat. Az emberi elme tündöklése és bukása című könyve a Libri Kiadó gondozásában, a Brain Bar Books sorozat egyik első köteteként jelent meg magyarul.
Mi történik az elménkkel a digitális korban, mit tanulhatunk a művészetből, és miért olyan nehéz ma felnőni? A Brain Bar Books első három kötete – Martin Jan Stránský Az emberi elme tündöklése és bukása, Sheehan Quirke Kultúrmentor és Keith Hayward Infantilizált világunk című könyve – ezeket a kérdéseket járja körül, új nézőpontokat kínálva önmagunk és a világ megértéséhez. Fedezd fel a könyveket, és folytasd az interjúval elkezdett gondolkodást!
A vámpírnak nincs hegyes szemfoga | Erdély sötétebb folklórja
Amikor összeáll a kép
