A nemrég elhunyt II. Erzsébet rekordhosszú uralkodása rengeteg változást hozott Nagy-Britannia életében. De vajon milyen örökséget hagy maga után építészeti szempontból? Lesz-e a György-korabeli vagy viktoriánus stílus mintájára új Erzsébet-stílus?
Nagy-Britannia uralkodóinak hatása mindig is kiterjedtebb volt saját birodalmuknál, gondoljunk csak arra, hogy a viktoriánus kor szigorú társadalomeszményén túl (belső)építészeti szempontból is jelentős örökséget hagyott maga után. Emellett a mindenkori koronás fők hatalmukat demonstrálandó várakat, kastélyokat, katedrálisokat emeltettek, melyek jó része a mai napig áll. Az alkotmányos monarchia „puha” intézménye persze erre is hatással volt, a 20. század Angliájában már sem ennek az ideológiának, sem a vele járó nagy költekezésnek nem volt helye. Bár igazságot majd csak a történelmi távlat fog szolgáltatni, jelenleg úgy tűnik, II. Erzsébet az első olyan angol uralkodó, akinek a nevéhez nem fűződik majd egy jellegzetes stílus. Sosem fogunk olyan londoni ingatlanhirdetést olvasni, hogy „napfényes, kétszobás, új Erzsébet-korabeli stílusban épült lakás eladó Shoreditch-ben”.
Székesegyház helyett felhőkarcoló
Ennek ellenére II. Erzsébet – a brit birodalom történetének leghosszabb ideig tartó – uralkodása során London városképe olyan sokat és olyan gyorsan változott, mint még a történelem során soha. Mikor 1952-ben megörökölte a koronát, a főváros látképét leginkább a templomok és a paloták határozták meg, legmagasabb épülete a Szent Pál-székesegyház volt a maga 111 méterével. Azóta a londoni skyline-t felhőkarcolók tarkítják mindenütt, melyek gyakran 150 méternél is magasabbak. Ezek a változások még ha nem is a néhai királynő személyes ízlését és kézjegyét viselik magukon, kétségtelen, hogy hetvenéves uralkodásának távlatát, ha nem is stílusirányzatként, hanem inkább történelmi korszakként, de egy napon az ő nevével fémjelzik majd. Milyen lesz így II. Erzsébet öröksége az építészet és a design szempontjából? Nem is olyan egyszerű ezt meghatározni. Bár nehéz messzire mutató következtetéseket levonni, mert túl közeli időpillanatból szemlélődünk, annyi már most is látszik, hogy a második Erzsébet-kort a sokszínűség határozza meg.
A változás pluralizmusa
Trónra lépésekor azt várta tőle a világ, hogy a fiatal, csinos és energikus uralkodó kivezeti majd népét a második világháború után még mindig jelen lévő letargiából. Ekkor, az 50-es években terjedt el Nagy-Britanniában is a modernizmus és a brutalizmus, egészen a 70-es évekig ezekben a stílusokban épült a legtöbb épület. A jellegzetes londoni Barbican, és a sheffieldi Park Hill ikonikus panelkomplexuma is a brutalista elvek mentén épült. Ezt követően azonban jelentősen visszaesett az új középületek emelésének tempója, és a 90-es évektől már inkább a kereskedelmi célú üvegpaloták száma nőtt szélsebesen.
A londoni City legelső felhőkarcolója az 1980-ban átadott Tower 42 volt, a legismertebb a műfajban mégis a 2004-es The Gherkin, amely a posztmodern vonalat képviselve még ma is igen megosztó. Azonban ennek 180 métere szinte eltörpül a közel 310 méteres, Renzo Piano tervezte The Shard mellett, ami 2012-ben készült el. Ebben a különböző stílusirányzatokban bővelkedő időszakban készült el a dekonstruktivista Imperial War Museum North és a high-tech Lloyd’s is. Ma már London belvárosát is a globalizmus alakítja, ugyanazok a sztárépítészek álmodják meg a City új épületeit, mint akik Sanghajban, New Yorkban vagy épp Dubajban is dolgoznak. Ha rekordhosszúságú uralkodása nem is bővelkedik a nevéhez fűződő, látványos építményekben, egy valami mindenképp az összes többi brit uralkodó fölé emeli: a hétköznapi kényelem. Felkenése óta alattvalói túlnyomó többségének otthonában biztosítottá vált a fűtés, az áram és a csatornázás is, ami bármilyen földhözragadtan is hangzik, sokkal nagyobb hatással van az emberek mindennapi életére, mint bármilyen új székesegyház.
III. Károly és az ízlés vitája
Az új uralkodó, III. Károly viszont még herceg korában, mit sem törődve az édesanyja által képviselt semlegességgel, előszeretettel hangoztatta a modern építészettel szembeni ellenérzéseit. Hiába nem volt hivatalosan ilyesmibe beleszólása, nyilvános nemtetszése elegendő volt ahhoz, hogy például a legendás Mies van der Rohe egy London belvárosába tervezett irodaépületének terve a kukába kerüljön. Helyette így a No. 1. Poultry nevű épület került végül, amit posztmodern stílusával és furcsa formáival szinte teljes közutálat övez.
Néhány évvel később egészen odáig ment, hogy egy felújítási tervet szemlézve azt mondta, „A Luftwaffe javára szól, hogy amikor lerombolta az épületeinket, legalább nem hagyott maga után semmi sértőt, csak romokat”. A neves brit építész, Richard Rogers ötletei természetesen ezek után szintén nem valósultak meg. 1989-ben még egy könyvet is megjelentetett A Vision of Britain: A Personal View of Architecture címmel, amiben kifejezte a (szerinte) tradicionális értékekre alapozott vízióját, hogy hogyan is kellene Nagy-Britannia épített arcát formálni, hogy az időtálló legyen. Legutóbbi híres megnyilvánulása egy 2014-es, személyes hangvételű esszé, amiben közzétett egy tízpontos manifesztót is a 21. századi építészekkel szemben támasztott elvárásairól, mellyel sikerült vérig sértenie a szakma jelentős részét. Kritikusai szerint az általa elvárt klasszikus stílus a modern korban kivitelezhetetlen, hiszen annyira megváltoztak a társadalom igényei és a technológiai fejlettség, hogy lehetetlen ugyanolyan arányokkal dolgozni, mint ahogy ezt mondjuk az autó feltalálása előtt tették. De a modern építészet a posztkolonialista társadalmat is szimbolizálja: gyorsabban, költséghatékonyabban, pazarlás nélkül igyekszik újat és hasznosat alkotni.
Forrás: Archdaily,The Guardian, The Economist, The Architectural Review
Nyitókép: Unsplash/Bruno Martins
Új őrület? Magángépek helyett privát tengeralattjárók
Ahol öröm a várakozás | Peter Ortner Soviet Bus Stops fotósorozata
