A járványügyi veszélyhelyzet kihirdetése óta Gary Hustwit filmrendező hétről hétre elérhetővé teszi online az elmúlt években készült design dokumentumfilmjeit. Habár eredetileg minden filmet egy hétig streamelnek, néha ezt meghosszabbítják, így lehetséges, hogy a Workplace (2016) még mindig ingyenesen megtekinthető. A filmben a Foster+Partners tervezőiroda munkájába nyerhetünk bepillantást, akik a digitális és a fizikai munkatér összehangolásán kísérleteznek, ennek apropóján pedig az irodai munkakörnyezet evolúcióját követhetjük végig, a taylorista irodáktól egészen a home office-ig.
A karantén és a rögtönzött home office megoldások beköszöntével, legtöbben egylégterű irodákat hagytunk magunk mögött. Ahogyan Hustwit filmjében Nikil Saval fogalmaz „hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a nyitott terű iroda egy új trend”, valójában azonban már a kezdetektől fogva nyitott irodaterekben dolgozunk. A 20. század eleji nyitott irodák kísértetiesen hasonlítottak a fordizmussal megjelenő futószalagos termelés berendezkedésére. A robotmunkát végző alkalmazottaktól és papíroktól zsúfolt párhuzamos asztalsorokat egy-egy szűk közlekedőfolyosó törte meg.
Habár a 20. századi építészet ikonikus alakja, Frank Lloyd Wright is a taylorista iroda szemléletét követte, tervei holisztikus gondolkodásról és progresszív elképzelésekről tanúskodtak, amelyek sok szempontból mégiscsak előremutatóak voltak. A Larkin vállalat számára tervezett irodaépületén például érződik, hogy az építész egy nagy családként gondolt az ott dolgozókra, akik egy légtérben elmélyülten tudnak dolgozni, hiszen ugyanaz a céljuk. Az épület a tervező vallásos gondolkodásáról, és a közösség erejébe vetett hitéről több ponton árulkodik; a befelé fordulás és a koncentráció érdekében az ablakokat szemmagasság felé helyezte el, a bejárattól nem messze pedig az alábbi, morális üzenetet hordozó felirat fogadta a dolgozókat: „Tisztességes munkához nem kell felügyelő, az igazságossághoz nem kellenek rabszolgák.”
Általában azonban nem a Larkin épületre, hanem a közel harminc évvel később, szintén Frank Lloyd Wright által tervezett Johnson Wax központra hivatkoznak úgy, mint korunk nyitott terű irodáinak elődjére. Az épület egyébként sok rokonságot mutat a Larkin irodával; a fény mindkettőben a mennyezet felől érkezett, a Johnson Wax esetében a felfelé elterebélyesedő oszlopok között áramlott be a napsütés, szoros kapcsolatot ápolva így a külvilággal. Az irodai munkaállomások bútorai az épülethez lettek tervezve, és pozicionálásuk már egyáltalán nem hasonlított a nyomasztó gyártósorok szűkösségéhez: szellősen és kényelmesen helyezkedtek el, hogy ne zavarják egymást az alkalmazottak.
Az ezt követő évtizedek nyitott irodái hibásan integrálták Frank Lloyd Wright elképzeléseit, ezek a terek többnyire nélkülözték a rendszerben való gondolkodás alapjait. Az 1950-es években Németországban – a Bürolandschaft („irodai táj”) fogalom bevezetésével – merült fel az ötlet, hogy a vezetőket a zárt falak helyett a többi dolgozóval együtt kellene pozícionálni egy olyan térbe, amely alkalmas a kényelmes és rugalmas munkavégzésre; amely segíti az ötletek áramlását és lendületet ad a munkának. Ezt az új elrendezést a tervezők olyan tárgyrendszerekkel akarták létrehozni, amelyek organikusabban idomulnak a dolgozó mozgásigényéhez, és javíthatnak a zsúfolt és mindenkinek kényelmetlenségekkel járó nyitott irodákon. Ezzel beköszöntött (a rövid időn belül elégedetlenség tárgyává vált) fülkés munkaállomások kora.
Amikor a Herman Miller bemutatta az Action Office System első változatát a 60-as évek elején, a jövő irodájának mintaadóját látták benne – a forradalmian új munkaállomások egyszerre bizonyultak kényelmesnek, tágasnak és elegánsnak. A tervezők – Robert Propst és George Nelson – a nyitott terű irodák rugalmassá és humánusabbá tételét tűzték ki célul, ehhez pedig hosszasan tanulmányozták a hivatalok „természetét”. Tervükben – tekintettel a különböző munkafolyamatokra – a munkaállomás multifunkcionalitására és átalakíthatóságára helyezték a hangsúlyt. Az így született variálható bútorrendszerek részben a privát teret is biztosították. A problémát az okozta, hogy az alapos kutatásra épülő Action Office System-et az utókor hiányosan másolta, és csak egy dolgot őrzött meg belőle: a falakat. Propst és Nelson egyetlen dologra nem gondoltak, mégpedig a gazdasági tényezőkre, így ahelyett, hogy az Action Office System kasszasikerré vált volna, annak lebutított másolatai kerültek tömeggyártásra. Az elegáns megoldás így alakult át egy mindenki által gyűlölt, dehumanizáló jelenséggé, a fülkés munkaállomássá (angolul: cubicle), amely idővel a nyugtalanság és fenyegetettség szinonimájává vált.
Dilbert, az 1989 óta futó szatirikus képregény-sorozat nem csupán tartalomban, de megjelenésben is hűen idézi meg ezt a munkakörnyezetet és a vele járó életmódot. A panelekre szeletelt történetkockák tompa színei mintha tudatosan tükröznék a fülkékre osztott irodai légtér élettelen atmoszféráját és a nagyvállalati lét szürke hétköznapjait. Idővel a munkavállalók megunták ezt a környezetet, az 1990-es évek végére tetőzött az elégedetlenség, különösen a kreatív munkát végző, fiatalabb generáció körében.
Szépen lassan kezdtük eldobni az asztalokat elválasztó falakat, megfeledkezve arról, hogy azok egyébként bizonyos fokig mégiscsak segítették a privát tér érzetének megteremtését. Maradtak a beszélgetések, amelyeket nem akartunk hallani, a koncentrációból kizökkentő zajok és a frusztráció attól, hogy munkánk során „megfigyelés alatt” állunk. Kiderült, hogy nem minden munkafolyamathoz, és legfőképp nem minden személyiségtípushoz illik az open office, jól illusztrálja ezt Steve M. Johnson alternatív találmányokat ismertető rajzának egyike. „A zsenik és a félénk emberek nem szeretnek nyitott terű irodákban dolgozni, ahol az a veszély leselkedik rájuk, hogy A-típusú viselkedésmintájú vezetőkkel vagy megrögzött cseverészőkkel találkoznak össze” – áll leírásként az egyik illusztrációján, amelyen a mindannyiunk által vágyott privát tér lélegeztetőgépekre helyezett, zárható fülkékben testesül meg.
A történelem igazolta, hogy a zárt ajtók, a nyitott irodák és a fülkés munkaállomások sem jó megoldások önmagukban, hiszen a hatékony munkához más környezet kell az egyik embernek, mint a másiknak, és a feladattípusok is különböző igényeket követelhetnek meg. Gary Hustwit filmjében az R/GA cég új irodájának tervezésekor az építészek tudatosan törekedtek arra, hogy a privát terek biztosításától kezdve a kollaborációkat segítő terekig minden igény kielégítésének lehetőséget teremtsenek, és nem kizárólag az fizikai, hanem a digitális térben is. A technológiai újításoknak köszönhetően ma már bárhonnan dolgozhatunk, a koronavírus okozta kényszerű home office pedig sokak szerint elhozhatja az otthoni munka forradalmát. Ez az irodák jövőbeli létjogosultságát radikálisan befolyásolhatja, és a járvány utáni nyitott munkaterek átmeneti struktúrájában is számíthatunk változtatásokra.
A Workplace (2016) elérhető ezen a linken.
További források:
Saval, N (2014) Cubed: a Secret History of the Workplace. Doubleday, New York.
Saval, N (2015) Office Space – Beszélgetés Jonathan Olivares tervezővel. 26. Chicagói Építészeti Biennále, Chicago, 2015.11.07. Elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=2DRy5-M8TgU (Elérve: 2020. 05.01.)
Elkészült Európa legnagyobb zöldfala
Lost in Bratislava | #stayhomecreative
