Geometrikus márvány maszkok, görög szobrok sziluettjeit idéző töredékek. Az eternalitás találkozik az elmúlással, az emlékezés a felejtéssel. Eközben minden a földön hever, mintha nem is egy galériában, hanem egy ásatáson járnánk. Ember Sári legutóbbi, a prágai Karlin Studios-ban rendezett Glorious Times című önálló kiállításának atmoszférikus tere lehetőséget adott a látogatóknak, hogy ne csak a múlttal, a jelennel is számot vessenek. Interjú!
Hogyan kerültél kapcsolatba a Karlin Studios-zal?
Számomra nagyon jó élmény volt, ahogy ez a kiállítás alakult. Régóta szerettem volna Prágába menni, nem ismertem igazán, de nagyon érdekelt a helyi művészeti szcéna. A Futurát amúgy az utolsó pillanatban kerestem meg, mint együttműködő intézményt, hogy pályázzunk közösen a Visegrádi Alap művészcsere programjára. Azt mondták, már korábban is követték a munkáimat és szerettek volna hívni kiállítani a Karlin Studios-ba, így végül a rezidenciára és a kiállításra is lehetőséget kaptam; ősszel 3 hónapot tölthettem Prágában, decemberben pedig megnyílt a kiállítás.
Nem először foglalkozol a múlttal, a múlt feldolgozásával, az emlékezéssel, akár személyes, akár kollektív szinten. Ez a kiállítás is alkalmat nyújt erre, hiszen a munkák és az installáció elrendezése egy temetőt idéz, ahol szokás elmerengeni a múlton.
Az érdekel, hogy hogyan viszonyulunk a múltbeli történésekhez, hogyan értelmezünk régi tárgyakat, és hogy ezen tárgyak, illetve képek rendezésével hogyan definiáljuk a saját identitásunkat. Itt gondolhatunk a régi családi ereklyékre, de arra is, hogy a múzeumok milyen módon értelmezik a ránk hagyományozott, talált, eltulajdonított tárgyakat.
A kiállítás mögött meghúzódó személyes élményem a nagymamám közelmúltbeli halála, és az azt megelőző és követő folyamatok. Ezzel szorosabban foglalkoztam a Pannonhalmi Apátság Csend című kiállításán, amire Erőss Nikolett hívott meg. Oda készült az a két rózsaszín kőmaszk is, melyek a Karlin Studios-beli kiállítás kiindulópontjainak is tekinthetők.
Itt egy olyan installációt terveztem, ami egy ásatási területet és egy temetőt idéz. A régmúltat sok esetben a halotti kultuszhoz köthető kő tárgyakon keresztül ismerjük. A porték elkészítésének a fő célja a megörökítés, a haláltól való félelem. A nagymamám halálának feldolgozása során ezen gondolkoztam és olyan portrékat hoztam létre, amik nem konkrét személyek arcképei, és amiken keresztül így a személyes élményemmel egy más nézőpontból, más léptékben is foglalkozhattam.
Nagyon beszédes a címadás is: Glorious Times, azaz dicső idők. Számodra van olyan kor, amelyre ráhúzható, hogy dicsőséges?
Pont arra szerettem volna utalni a címmel, hogy szerintem nem léteznek dicső idők. Esetleg az ember saját életében vannak olyan szakaszok, amikor éppen minden jó, most amúgy én is egy ilyen időszakot élek. De a körülöttünk lévő világ is annyira labilis, nem tudjuk mi fog történni, hiszen számos olyan folyamat van – klímaváltozás, nyugtalanító politikai történések –, amelyek félelemre adnak okot. Mindeközben a világnak ezen a felén az élethossz növekedése, vagy a fejlett kommunikáció miatt úgy tűnhet, dicső korban élünk.
Az időn kívül helyezett, szilánkos tárgyakkal, és ezek elhelyezésével a földön arra kérdezek rá, hogy vajon amikor visszatekintünk, dicsőségesként, vagy enyészetként könyveljük-e el a korukat.
Részben kapcsolódik ez a tárlat az Artkartell Projectspace-ben megrendezett tavaly áprilisi Jön majd az enyészet korszaka című előző egyéni kiállításomhoz is. Ez egy mondhatni dicsőséges installáció volt, mely egy koronázási csarnokot idéz, királyok, hősök arcképeivel. Egy szép magas, fényárban úszó terem, körben kollázsokkal a fal mentén. A címmel itt arra akartam utalni, hogy minden dicsőséges állapot sejteti, hogy egyszer véget ér.
A koncepcióhoz egy nagyon izgalmas formavilág párosul. Az anyagválasztás és a formák is az egyetemes szépségideált idézik, és összességében is esztétikailag erős, akár a kortárs design trendekre is rímelő munkákat látunk. Ez egy tudatos törekvés eredménye?
Foglalkoztat a korszellem és az aktuális design, azaz hogy mikkel szeretjük körülvenni magunkat. Én mindenesetre olyan tárgyakat szeretnék létrehozni, amelyek nem is úgy fogalmaznék, hogy szépek, inkább vonzóak. Izgalmas kérdésnek tartom ugyanis azt, hogy mitől válik valami kívánatossá a számunkra.
Nagyon sokféle referenciát használok, azt keresem, milyen visszatérő elemek találhatók a különböző kultúrákban, különböző ábrázolásokon, mint például a mandula formává egyszerűsített szem és a háromszög orr. Hibrid tárgyakat készítek: egyszerre nagyon maiak, de akár lehetnének régiek is. Nem tudjuk, nők-e vagy férfiak, nem árulják el a korukat és a bőrszínüket sem. Számomra ez mégsem egy egyetemes szépséggé átlagolódik, hanem azt tartom vonzónak benne, hogy az alapvetően ellentétekként elképzelt valóságunk helyett itt elképzelhetek átmeneti állapotokat is.
Említetted, hogy épp jó időszakot élsz át. Mik a terveid a közeljövőre nézve?
A következő önálló kiállítás, amire készülök, New York-ban lesz áprilisban, a Pablo’s Birthday nevű galériában. Előtte pedig egy, a Budapest Galériában nyíló kiállításon veszek részt, melynek Gadó Flóra a kurátora. Azzal a fotó sorozattal hívott meg, amit a diplomamunkám (M albuma) folytatásaként azóta is készítek, de már rég nem mutattam be belőle új képeket. Boldog vagyok, hogy egy izgalmas kontextusban kerülnek kiállításra.
A kiállítás a Leopold Bloom díj és a Maurice Ward Art Handling támogatásával és a Visegrádi Alap Művészcsere programjának keretein belül jött létre.
Fotók: Ember Sári, a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltábóL
NÉGYSZÖGLET – Devecseri Gábor
Land Rover I Above and beyond
