fbpx
Nyomj Entert

Nyomot hagyni a tájban: Neszmélyi Réka és Máté Balázs vizuális naplója a mongol nomád élet kontrasztjairól

Hogyan fonódik össze a nyugati világ a nomád életmóddal? A természetközeliségben gyökerező népi hagyományok hogyan alakítják át a fenntarthatóság és fejlődés jelenségeihez fűződő viszonyunkat? Neszmélyi Réka és Máté Balázs ilyen és ehhez hasonló kérdéskörök mentén sok tapasztalattal gazdagodott Mongóliában: benyomásaikat most egy zine formájában is megörökítették. Mutatjuk!

Neszmélyi Réka és Máté Balázs még 2019-ben vágtak neki felfedezőútjuknak Mongóliában, ahol két hónapot töltöttek. Mivel mindketten szabadúszóként – Réka grafikusként, Balázs fotográfusként – dolgoznak, ezért időről időre szükségét érzik annak, hogy félretegyék a munkát és teljesen új környezetbe kerüljenek, még abban az esetben is, ha nehezített pályáról van szó. Az úti cél kiválasztása mögött Réka elmondása szerint személyes okok is állnak. „Gyerekkoromban édesapám zenészként sokat utazott Németországba, és egyszer hazatérve egy fotóalbumot hozott nekem ajándékba, ami távoli népek kultúráját mutatta be. Valamiért a mongol táj már akkor teljesen lenyűgözött, és onnantól kezdve már egyértelmű volt, hogy egyszer el szeretnék oda jutni” – mesélte lelkesen.

Az alkotópáros a mongol nomád kultúrát szerette volna megismerni, így még az út előtt egy itthoni magyar-mongol barátjuk segítségével több helyivel is felvették a kapcsolatot, hogy mire megérkeznek, ismerősök révén tudjanak bepillantani ebbe a sajátos világba. Mivel Balázs már korábban is belevágott hosszabb utakba vonattal vagy stoppal, így ezúttal is úgy döntöttek, hogy hasonló módon, pontosabban a Transzszibériai vasút vonalán szeretnének eljutni a mongol fővárosig, Ulánbátorig. „Az utazás végül két hetet vett igénybe, mert útközben Ukrajnában és Szibériában is leszálltunk néhány helyen: ilyen megálló volt például az elképzelhetetlenül óriási Bajkál-tó. Egyébként, arra, aki megszakítás nélkül szeretne kimenni, nyolc napnyi vonatozás vár” – részletezte Balázs.

Amikor megérkeztek, még nem körvonalazódott bennük, hogy pontosan mit szeretnének létrehozni az ott készült fotográfiákból.

Volt nálam fényképezőgép, így különösebb rendezőelv nélkül kezdtem el képeket készíteni. Azt gondolom, hogy ez az anyagon is meglátszik: az elkészült zine nem egy erőteljesen koncepcionális munka, sokkal inkább benyomások sorozata egy útról, ami megmaradt egy rövid, de intenzív találkozásból egy számunkra távoli kultúrával” – emelte ki Balázs.

Ahogy Réka és Balázs is elmesélték, az ott élő társadalom és az emberek mellett inspiráló volt számukra maga a táj is, a végtelen sztyeppe és a tény, hogy Mongóliában a nomád kultúra hatására a föld mindenkié. „Szinte semmi sem magántulajdon, főleg vidéken: aki odautazik, nem igazán fog találkozni kerítésekkel, vagy magánterület jelzésű táblákkal” – egészítette ki Balázs. „Egy másik alapvető élmény, hogy mivel a sztyeppén nincsenek erdők, teljesen máshogy közlekedik rajta az ember: olyasmi a táj, mint egy nagy füves tenger, hegyekkel és dombokkal. Ha valamit kiszúrok a távolban, ami érdekel, akkor egyszerűen csak odamegyek, nyílegyenesen. A tájnak ez a hullámzó szabadsága inspirálta később a zine-ben található rizográf printeket, amik lényegében a sztyeppe megidézését célzó kollázsok” – folytatta.

Az akár vizuális naplóként is megelevenedő kiadványban a nomád életforma és a nagyvárosi, nyugati élet kontrasztja válik hangsúlyossá. Az utóbbi rohamos tempóban veszi át a vezetést az előbbivel szemben: évente mintegy hatvannyolcezer mongol hagy fel a nomadizálással, és költözik városba. Ahogy az alkotópáros is elmondta, ennek több oka is van, ilyen többek között a klímaváltozás is, aminek hatására a nyarak egyre perzselőbbek, a telek pedig pusztítóan fagyosak. Így egy-egy fagyos éjjelt követő reggelen a nomádok állatai elpusztulhatnak, ilyenkor pedig még aznap fel kell kerekedniük, és elindulni a városba.

Ezt a sajátos, pillanatnyi világot a kiadvány borítóját kiegészítő szöveg is előrevetíti, egyszerre utalva a nomád életforma veszélyeztetettségére, és annak értékeire. „A nomád családok évente kétszer költöznek: van egy nyári és egy téli szálláshelyük. Ilyenkor mindenüket összepakolják, és az állatokkal együtt vándorolnak át az évszaknak megfelelő táborhelyükre. Egy ilyen költözés nyomot hagy a tájban: egy kitaposott kör, és körülötte a nyáj által kifeküdt és kijárt folt, ennyi marad utánuk. Nincsenek alapok, kerítések, ólak. Ez a fajta jelenlét szerény és együttműködő. Erre lehet azt mondani, hogy fenntartható. A mai nyugati kultúrában hangoztatott szlogenek ehhez képest mélyen cinikusnak hatnak számomra” – mondta el Réka.

Az erőteljesen vizuális kiadvány kapcsán arra is kiváncsiak voltunk, hogy milyen személyes történetek húzódnak meg az egyes fotográfiák mögött: Réka és Balázs ezek közül is megosztott velünk néhányat.

Ami nekem gyakran eszembe jut, az egy családi életkép az út elejéről. A kiadványban van egy városi tájkép, ami az Ulánbátort övező egyik jurtanegyedben készült. Ezek a nomadizálással szándékosan, vagy kényszerből felhagyó családok jurtáiból álló, folyamatosan bővülő gyűrűk a város körül. Olyan, mint egy hatalmas kikötő, ahol olyan hajók vesztegelnek, amik valószínűleg már soha többet nem fognak onnan elmozdulni. Itt volt az a jurta is, ahol egy hétig laktunk egy háromgyerekes családnál: ez volt az első ilyen élettér, ahova beléptünk. Rajtunk kívül egy másik vendég is ott lakott, úgyhogy összesen nyolcan laktunk egy nyolc méter átmérőjű kör alaprajzú területen. Egyik este, amikor mindannyian otthon voltunk, és mindenki tett-vett, egyszer csak kívülről láttam a helyzetet. Hirtelen tapinthatóvá vált, hogy falak nélkül is képes mindenki teret engedni a másiknak: az anyuka a vacsorához készülődött, az apuka egy szótárból gyakorolt a másik vendéggel, az egyik nagylány pedig elkezdett egy táncot gyakorolni, amit aznap tanult az iskolában. Mindenki jelen tudott lenni a saját intim pillanatában. Az utazás előtt elképzelhetetlen volt számomra, hogyan tud egy egész család együtt élni egy jurtában” – mesélte Réka.

„Az egyik, minket vendégül látó családnál készült egy kép egy kis kék teherautóról, és az azon száradó húsokról. Az országban nagyon száraz a levegő, ezért könnyű így tartósítani az ételeket, nem romlanak meg. Egyik nap Sukhbaatar intett, hogy üljek fel mögé a motorra, majd elhajtottunk ebbe az irányba. Vagy fél óráig távolodtunk a jurtától, amikor az egyik domb mögött végre felbukkant a család mintegy négyszáz birkája és kecskéje. Sukhbaatar felvett egy-két kisebb kavicsot a földről, és azzal dobálva mutatta, hogyan kell terelni a nyájat, és elmutatott abba az irányba, ahonnan jöttünk. Ezután mosolyogva megveregette a vállam, felszállt a motorra, és elhajtott. Aki ismer, tudja, hogy Budapesten is könnyen eltévedek, úgyhogy izgalmas volt, de végül visszataláltam a szálláshelyünkre” – osztotta meg velünk Balázs.

A zine-ben sorakozó fotográfiák további különlegessége, hogy azok mind filmre készültek, így az alkotópáros csak a hazaérkezésük után tekinthette meg a képeket. „Az instant visszacsatolás hiánya egy nagyon szép és izgalmas folyamat volt, ami teljesen megváltoztatja azt, ahogy az ember fényképez” – jegyezte meg Balázs.

Neszmélyi Réka és Máté Balázs saját kiadású fotókönyvét az ISBN Books+Gallery, a Mai Manó Könyvesbolt és az Írók Boltja polcain is megtalálhatjátok.

Neszmélyi Réka | Behance | Instagram
Máté Balázs | Instagram

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük