Gollob József termoszaival jó néhány évvel ezelőtt találkoztam először, amikor műanyag tárgyak történetét kutattam a szakdolgozatomban. Emlékszem, nagyon megörültem, amikor ráakadtam az Ipari Forma hasábjain a Safari hőpalackra: végre egy formatervezett tárgy! Nem is gondoltam, hogy évekkel később ismét lesz vele dolgom, és hogy mindezzel együtt heteken át tartó kutatómunkába vágom a fejszém. A tárgy tervezője sajnos már nem él, de szerencsére akadtak segítőtársaim a nyomozásban.
Vallomás
Mindenekelőtt egy vallomással kell kezdeném. A Fabulon csomagolásról írott anyag kapcsán egy számomra fontos ember (akinek szakértelmében maximálisan megbízom) azt mondta, nem sikerült a cikkben közelebb hoznom a tárgyat az olvasóhoz, holott Novák Piroska alkotótársammal a velünk készült interjúban ezt ígértük. Be kellett látnom, hogy igaza volt. Tárgyakról, tervezőkről szeretnénk mesélni olyan formában, hogy az mindenki számára érthető legyen. Kérdéseket feltenni, vizsgálódni, utánajárni, értelmezni – másképp nem megy. A hazai, számunkra ismerős tárgykultúrával éppen az a baj, hogy mindig nosztalgiával fordulunk egy-egy pöttyös pohár vagy táskarádió felé. Pontosabban nem is a tárgyakban, bennünk van a hiba, mert megelégszünk ezzel a retró életérzéssel és a többire nem is vagyunk kíváncsiak. Mi éppen azért vállalkoztunk a Tárgyfétis sorozat megírására, hogy ezt a retró érzetet elkerüljük, vagy legalábbis tompítsuk azáltal, hogy másfajta megvilágításba helyezzük a tárgyat, és tényleges kapcsolatba kerülünk vele. Ennek egyik elengedhetetlen feltétele, hogy kipróbáljuk, használatba vesszük a kiválasztott tárgyat. Hát, jelentem: megtettük (de erről majd később).
Hőpalack a múzeumban
Az Iparművészeti Múzeum online gyűjteményi adatbázisában kutakodva két tárgyat is találunk Gollob József neve alatt. Mindkettő Safari hőpalack: az egyik piros, a másik zöld színű. A tárgyak a múzeum Kerámia- és üveggyűjteményében találhatók, logikusan, hiszen bár alapvetően műanyag (polietilén) tárgyról van szó, azt ne felejtsük el, hogy a színes műanyag burkolat alatt egy üvegedény bújik meg. Pontosabban nem bújik meg, ugyanis az üvegbetét mindkét tárgyból hiányzik.
A termoszok a Nagykanizsai Üveggyárban készültek 1977 és 1981 között, de csak évtizedekkel később, 2015-ben kerültek be a múzeum gyűjteményébe (mint utólag megtudtuk, Gollob József özvegye volt az, aki a tárgyakat a múzeumnak ajándékozta). Az anyaghasználatnál olvasható „gumi” megjelölés a termosz csőrös kiöntőjét takarja, amely a zöld hőpalacknál fedezhető fel (a piros darabnál a lezáró kupak miatt ezt nem látjuk). A termosz alján található fekete talp leszerelhető, sőt egy további műanyag elem is előkerül: egy aprócska fehér tartozék (lásd a piros változatról készült második fotón).
A felhasználónak ezzel tulajdonképpen semmi dolga nincsen, funkciója mindösszesen annyi, hogy ebbe a kis műanyagba illeszkedik bele a tárgy belsejében található üvegbetét. A fekete, „bepattanós” kupak (amint azt a termoszok fejlődéstörténetéből tudjuk) kettős célt szolgál: lezárja a termoszt, s egyúttal pohárként is funkcionál (füle nincs).
Henger alakú, függőlegesen bordázott tárgyakkal állunk szemben, amelyek folyadék tárolását, a beletöltött folyadék hőmérsékletének megtartását szolgálják. De mi lehet az a kis bemélyedés, illetve szögletes elem a bordák fölött? Innen indul a nyomozás.
Gollob József hagyatéka
Egy esős délután érkezünk meg Somogyi Évához, Gollob József özvegyéhez. A polgári lakás egyik hátsó szobájában már várnak minket: Gollob József fia, Szabolcs és az ő lánya, Lilla már előkészítették nekünk a terepet és egy csomó tervrajzot, vázlatrajzot, régi fényképet és dokumentumot terítettek szét a szoba padlóján. Komoly hagyaték ez, ami csak arra vár, hogy feldolgozzák (reméljük, hamarosan arra is sor kerül).
A képek egy részével már találkoztam, ugyanis amikor elkezdtem kutakodni a Gollob-tárgyak után, a Facebookon ráakadtam egy oldalra: In memoriam Gollob József. A „heuréka” után szinte azonnal küldtem nekik egy üzenetet a kutatással kapcsolatban, amelyre Szabolcs válaszolt, majd később megbeszéltünk egy találkozót Lillával, akiről kiderült, hogy jelenleg a MOME designkultúra szakán tanul, s ilyen formában tulajdonképpen nagyapja nyomdokaiba lépett.
Gollob József a Magyar Iparművészeti Főiskola tanulója volt 1965 és 1970 között, ipari formatervezést tanult. Viszonylag későn vették fel, hiszen ekkor már 31 éves volt, de ez korántsem volt meglepő, ugyanis – ahogy az a Nagy Alexandrával készült interjúból is világossá vált – csak azok nyerhettek felvételt a főiskolára, akiknek már volt megfelelő szakmai gyakorlata. Gollobnak volt. Az érettségi után a Szellőző Műveknél kezdett dolgozni, mint műszaki rajzoló, majd a katonaság után, 1957 és 1965 között a MOM Szemüvegkeretgyárában dolgozott, előbb műszaki rajzolóként majd gyártmányszerkesztőként. Feleségével, Évával ott ismerkedtek meg.
A fényképek között egy tűzoltóautót is felfedezünk. „…már a diplomamunkámat, a tűzoltóautót elfogadták, gyártották, s ma is szirénázik az ország útjain. Azt hiszem, az ipari múltam, a gyárban töltött évtized segített, hogy hamarabb eligazodtam a gazdaság útvesztőiben” – nyilatkozta Gollob 1981 áprilisában, amikor a Safari hőpalack tervezéséért Formatervezési Nívódíjjal tüntették ki.[1] És persze, nem kerülheti el a figyelmünket a narancsszínű műanyag tejeszacskó tartó sem.
Éva, Szabolcs és Lilla sokat mesélnek nekünk Józsefről. A férj, az apa, a nagypapa nemcsak jobb, de bal kezével is remekül tudott rajzolni, szenvedélyesen gyűjtötte a tollakat, órákat, bicskákat, és imádta a szóvicceket. Szerény ember volt, de minden esetben maximalista. Egyik kedvenc elfoglaltsága a fényképezés volt (a lakásban több helyen is találunk tőle felvételeket). Szerette a tanítást: szerszám- és gépipari formatervezést, műanyagipari formatervezést tanított a Főiskolán (1975-től adjunktus, 1980-tól docens, majd az iskola Tervezőképző Intézetének igazgatója lett). Később jó barátja, Szentpéteri Tibor meghívására Sopronba ment oktatni.
Amikor a hőpalackról kérdezem a családot, előkerülnek a színes fényképek, ahol nemcsak a Safari, de másik három termosz is lencsevégre került: a Weekend, a Club és Camping hőtár. Gollob tehát nemcsak egy, hanem rögtön négy típust tervezett, mindegyiket a Nagykanizsai Üveggyár felkérésére.
Hőpalack (és más tárgyak) a Nagykanizsai Üveggyárban
Annyi tehát bizonyos, hogy ebben a gyárban gyártották a Gollob által tervezett hőpalackot. Milyen más termékek készültek még ebben a gyárban, s egyáltalán: Gollobon kívül volt-e más formatervező, aki kapcsolatban állt a gyárral, s akinek a tárgyait a Nagykanizsai Üveggyár gyártotta is?
A nagykanizsai gyárat 1943-ban[2] (más források szerint 1947-ben)[3] alapították, az üveggyártáshoz elengedhetetlen energiahordozó, a földgáz rendelkezésre állt, így megkezdődhetett a mennyiségi termelés. Kezdetben háztartási edényeket (kávés poharakat) és vértároló palackokat gyártottak, majd 1967-től átvették a Budapesti Ampullagyártól a hőpalackok gyártását.[4]
Az ország területén önállóan működő gyárakat 1963. július 1-jével egy nagyvállalat alá vonták össze, ennek neve Üvegipari Országos Vállalat volt, amelyet 1968-ban Üvegipari Művekre változtattak. Az Üvegipari Művekhez tartozott többek között a Nagykanizsai Üveggyár is. Az 1970-es évek végére az Üvegipari Művek 12 gyáregységében összesen 17 formatervező foglalkoztatott, minden üzemben legalább egyet. A nagykanizsai gyárban dolgozott 1972 és 1979 között az a Kovács Júlia, akinek üveg almareszelőjét és citromfacsaróját a Házgyári Konyhaprogramból ismerhetjük, 1975-ből.
1977 márciusában a gyáriak elhatározzák, hogy új külső műanyag burkolatot kell kapniuk a meglévő hőpalackoknak, ekkor merül fel Gollob József neve (erről mindjárt részletesen). Van egy másik tervező is, akit a gyár 1982 és 1991 között foglalkoztat. Ő Kertészfi Ágnes. „Az ipari forma tervezését a Nagykanizsai Üveggyár tervezőjeként gyakoroltam kilenc éven keresztül, ahol háztartási üvegedény tervezése volt a szakterületem. Sok esetben az üveget fém és műanyag elemekkel kombináltam. Ilyen termékcsalád volt a boltokban is forgalmazott gyermeketető készlet, melyre megkaptam a Szilikátipari Triennálé Fődíját 1985-ben.”[5]
De vissza 1977-hez, hiszen ekkor kezdődik a Safari hőpalack története. „1977 elején az Üvegipari Művek Nagykanizsai Üveggyára úgy döntött, hogy felújítja és bővíti termékválasztékát, és ezért a hőpalackok és hőtárak üvegbetétjeihez új külső műanyag burkolatok tervezését határozta el” – írja tanulmányában Gollob.[6] A nagykanizsaiak a Design Center, vagyis az Ipari Formatervezési Tájékoztató Központ munkatársaihoz fordultak segítségért, hogy ajánljanak olyan tervezőt, aki alkalmas lehet a feladat elvégzésére. Gollobot ajánlották. „A formán túl, a műszaki tervezést is magam végeztem. (…) Örültem a kettős feladatnak, hiszen így a legnagyobb az esélye annak, hogy a megvalósuló tárgy azonos legyen a tervvel.” Gollob vázlatterveiben eredetileg 15 különböző hőtár (elsősorban étel tárolására alkalmas) és hőpalack (elsősorban folyadék tárolására alkalmas) szerepelt, ebből választott ki négy típust (típusonként négyféle méretben) a gyár vezetősége. A termoszok tervdokumentációja még 1977 nyarán elkészült.
Gollob így mutatja be a termékcsaládot:[7]
„Safari: Flackonfúrott palástú, vállra akasztható, kulacs jellegű sporttermék. A burkolat merevítőbordái ütésállóak, fogása csúszásmentes. Egyszerűbb a hasonló technológiával készült elődjénél. Pohara csavarmenet nélküli, bepattanó. A kiöntő meggátolja a folyadék lecsorgását és azt, hogy a palást mögé folyva kárt tegyen az üvegbetétben.”
„Weekend: Olcsó kivitelű, karakteres plasztikájú hőpalack. Felülete szintén ütésálló, köznapi használatra, táskában, autóban való szállításra alkalmas. Kiöntőoldata és alsó záróeleme a Safariéval azonos. Előállítása olcsó, mivel a palást fúrószerszáma jóformán csak esztergályos munkát igényel. A palást anyaga – alacsony nyomású polietilén – szépen színezhető.”
„Club: Asztali hőpalack. Igényes kivitelű, formai és gyártási szempontból egyaránt. Minden alkatrésze fröccsöntött polipropilén. (…)” (A képen a legelső, sárga színben)
„Camping: Hőtár. A Club hőpalackkal azonos anyagból és technológiával készül. Fedélmarkolatától eltekintve formája a Club hőpalackkal rokon.”
1978 februárjában arról számol be az Esti Hírlap, hogy mind a négy típust elkezdik gyártani, [8] az őszi Budapesti Nemzetközi Vásáron is bemutatják a Nagykanizsai Üveggyár termékeit, többek között a hőpalackokat is.[9] 1979 karácsonyán pedig már kereskedelmi forgalomba kerül: „Mit ajánl karácsonyi ajándéknak Katz Tamás, az Amfora vezérigazgatója? (…) Újdonság (…) a különböző űrtartalmú ételtermosz, a vállon hordozható, úgynevezett safari hőpalack (…).”[10] De nemcsak a Safariról, a Weekendről is említést tesznek, sőt a lapok hasábjain azt sem felejtik el hangsúlyozni, hogy a termoszok java részét exportra szánják: „A lakosságot közelről érintő, új termékek bevezetését tűzte ki idei céljául a Nagykanizsai Üveggyár is. A Safari és Víkend fantázianevekkel az eddigieknél mutatósabb, szebb formában, négyféle nagyságban, szép pasztellszínekben ajánlanak hőpalackot. Ebből a gyártmányból is exportálnak, elsősorban Svédországba és az NSZK-ba.”[11]
És hogy hogyan is készültek ezek a termoszok, azt a Somogyi Megyei Hírlap hasábjain olvashatjuk: „Összeillesztik a termosz részeit, a külső és belső fal közül gép szippantja ki a levegőt. A termosz ezüstfürdőben fürdik. Közben többször is meózzák, és végül a legfőbb próba: mennyire tartja a hőt. Ennek megállapítása nagyon egyszerű. A külső, műanyag burkolat nélküli hőpalackokat forró vízzel töltik meg, jól bedugaszolják, aztán csak várni kell (…). A legutolsó fázis a palackok külső műanyag köpenyének, kupakjának elkészítése. Ezt szintén a gyárban végzik, automata gépsorokkal. Az ügyes gép elnyeli a műanyag darát, aztán kidobja a kész terméket.”[12]
A divatos Safari
1981 áprilisában Gollob József és a Nagykanizsai Üvegárugyár a Safari hőpalack tervezéséért Ipari Formatervezési Nívódíjat kapott. Ahogyan azt Gollob tanulmányában is olvashattuk, a Safarit egy sportosabb terméknek szánták, amelyet könnyedén vállra akaszthatunk s mintegy divatkiegészítőként vihetünk magunkkal. Mint ahogy ez jól látszik az alábbi felvételeken is:
Kétségkívül ez, vagyis a tárgy „hordhatósága” lehetett az egyik olyan újítás, amely miatt díjazták a Safarit (sajnos a bírálóbizottság írásos értékelését vagy beszámolóját nem ismerjük). A formai kialakítás, a biztonságos fogást garantáló hosszanti bordázottság, a műanyagipari eljárások és az anyag megfelelő használata mind-mind egy új, az addig megszokottaktól eltérő termoszt eredményezett. Színesebbet, ha úgy tetszik „divatosabbat”, hiszen mindaddig a termosz leginkább a munka világához kapcsolódott, a munkás ember hétköznapjainak elengedhetetlen kelléke volt. Műanyag helyett sokáig alumíniumból, vagyis „magyar ezüstből” készült, s leginkább a hazai piacon egyeduralkodó Orion gyártásában.
Természetesen nemcsak a munkás hétköznapokban kerültek elő a termoszok: a ’60-as évektől kezdődően egyre több olyan reklámfelvételt találunk, ahol a termosz már a szabadidős tevékenységek (kempingezés, nyaralás, kirándulás) kiegészítő elemeként jelenik meg. Az Orion hőpalackjai 1958-ban, ’59-ben még parafadugóval záródnak, de 1962-ből már ismerünk olyan modellt, amelynek a kupakja teljes egészében műanyagból készült, és a korábbi fém burkolatot is műanyagra cserélték. A termoszok egyszerű henger alakúak voltak, a szivárvány összes színében forgalomba kerültek, a műanyag kupakcsésze általában csavarosan illeszkedett a palack tetejére. Ezzel szemben a Gollob-féle termoszok teste középen szűkül, ami sokkal kényelmesebb és biztonságosabban fogást eredményez, a kupakcsésze bepattanó és az üvegbetét szájára illeszkedő műanyag kiöntő csőr is azt szolgálja, hogy könnyebben és pontosabban lehessen önteni a folyadékot (figyeljük csak meg az 1962-es felvételen, ahogy a manöken az Orion palackból a kupakba önti a vizet!).
A Safari-rejtély
Vegyük kicsit közelebbről szemügyre a Safarit, és figyeljük meg a bordák fölött kialakított, a bőrszíj csatlakoztatása érdekében kialakított „kiálló” részeket:
Igen, azt látjuk, hogy a két tárgy különbözik egymástól. Azt tudnunk kell, hogy a Gollob által készített részletfotón nagy valószínűséggel nem a kész termékek, csupán a tervezett tárgyak modellje látható, vagyis nem végleges változatok. A nívódíj archívumában megtalálható felvételen nagy valószínűséggel már egy gyári darab szerepel (hiszen másképpen aligha felelhetett volna meg a pályázati kiírás feltételeinek, ha csak nem terv kategóriában érdemelte ki a díjat, de erre vonatkozó feljegyzés nincs a birtokunkban). A Gollob-féle modellen szereplő „kampós” kialakítás azért sem lett volna szerencsés, mert a kiálló darab sokkal könnyebben letörhetett volna: a piros termosznál látható, hogy ott ezt lyukasztással oldották meg. Azonban az Iparművészeti Múzeumban található termoszok közül egyiken sem találunk ilyen lyukasztást, a bőr (vagy még inkább műbőr) szíjnak pedig se híre, se hamva.
Mi tehát az igazság? Csupán a terveken vagy a gyártó soron is megvalósult-e a vállra akasztható Safari, vagy sem? Miért csak a Gollob által készített, a modelleket bemutató felvételeken látható csak a Weekend, a Camping és a Club? Hiszen Gollob is bevallotta esettanulmányában: „A Weekend egyetlen alkatrésze, a pohár, kivételével szintén teljes méretválasztékban gyártásra kész. A két további típus jelenleg részben a szerszámszerkesztés, részben a szerszámkészítés szakaszában van.”[i] Egyszerűen mindezidáig nem akadtunk nyomára egy olyan fotónak sem, amelyen a kész termékek együttesen szerepelnének. Lehet, hogy csupán a tervező íróasztalán valósultak meg ezek a termékek, de gyártásba már nem kerültek? Sokféle termoszt ismerünk, és valószínű használtunk is, de vajon ki az, aki Gollob-féle termoszt használt? S ha akad olyan ember, akinek pihen egy Safari hőpalack a spájzban, akkor annak vajon milyen a kialakítása? Hát, volt olyan szerencsénk, és szereztünk egyet.
A puding próbája
Húsvétkor csaptunk le rá a Vatera-n, örömünkben felsikoltottunk, mert rögtön három Safarit is találtunk, de a hirdetés szövegét olvasva megtudtuk, hogy már csak a zöld változat van meg. Azonnal megrendeltük. Néhány nap után a termosz megérkezett hozzánk eredeti gyári csomagolásban (legalábbis a megkopott műanyag tasakból erre következtettünk és a hirdetés feladója is úgy mesélte, hogy egy barátjától szerezte a termoszt, a régi gyárból). Nem használta még senki. Műbőr szíj nincs. A hirdetésben sem volt, a csomaggal sem jött. Gyorsan előkotortuk Gollob tanulmányát, hogy összehasonlíthassuk a kész terméket a tervrajzokkal. Ugyanazt tapasztaltuk, mint a múzeumbéli tárgyak esetében. A bordázott rész fölött kiálló részek a tárgy két oldalán: lyuk nincs.
Ezt a tárgyat tehát így, ebben a formájában vállra akasztani nem lehet. Ellenben megkaptuk hozzá a használati utasítást, amelyben szakszerű leírást olvashatunk arról, hogyan kell a termoszt rendeltetésszerűen használni, és hogy a beletöltött folyadékot milyen hőfokon tartja meg. A Safarinak, amit szereztünk, füles műanyag kupakja van, úgyhogy még egy fokkal elegánsabban tudjuk fogyasztani a forró teát vagy kávét, ha szeretnénk (a fél és negyed literes változatokhoz készült füles kupak, a nagyobb, háromnegyed literes és literes változatokhoz egyszerű, fül nélküli kupakot/csészét tervezett Gollob). A fogása tényleg nagyon kényelmes, és a fehér gumiból készült kiöntő csőr segítségével sokkal könnyebb a folyadék kiöntése, és pontosabban célozhatunk a pohárba. Mi teával teszteltük és valóban jó meleg maradt a folyadék még órákkal később is. Ha kíváncsiak vagytok a tényleges tesztelésre, nézzétek meg a videónkat, amelyben bemutatjuk a Safari működését. Érdemes!
Összegzés
Bár látszólag nem sikerült közelebb jutnunk a megoldáshoz, érdekes tapasztalatokat szereztünk a tárggyal kapcsolatban. Kérdésünkre a választ, hogy akkor valóban gyártásba került-e a vállra akasztható Safari, nagy valószínűséggel csak Gollob József tudná a választ (vagy még ő sem, hiszen a lehetségesen felmerülő gyártási nehézségek már nem az ő hatáskörébe tartoztak).
Szóval, mikor megkérdeznek minket, hogy mit is csinál egy designteoretikus, akkor valami ilyesmire gondolunk.
Jegyzetek, hivatkozások:
[1] Népszava, 1981. április 8., 9. o.
[2] Honi Ipar, 1943. IV. évfolyam, 21. szám
[3] Morvay Gyula: Újjáéledés Zalában. Jelenkor, 1965/1., 130. o.
[4] Képes Újság, 1982. december 18., 12. o.
[5] Kertészfi Ágnes, Pécsi Művészetek Háza (katalógus), 2002
[6] Ipari Forma, 1980/5., 19. o.
[7] Népszava, 1981. április 8., 9. o.
[8] Ipari Forma, 1980/5., 21-22. o.
[9] Esti Hírlap, 1978. február 6.
[10] Világgazdaság, 1978. november 9., 6. o.
[11] Népszava, 1979. november 18., 3. o.
[12] Magyar Nemzet, 1980. március 9.
[13] Somogy Megyei Hírlap, 1978. június 18., 4. o.
Borítókép: Iparművészeti Múzeum / Friedrich Krisztina
Tárgyfétis cikksorozatunkban a hazai tárgykultúra ikonikus darabjairól mesélünk. Tárgyak és tervezőik nyomába eredünk: kérdezünk, vizsgálódunk, megismerünk. Mayer Kitti és Novák Piroska designteoretikusok négykezese, havonta.
A sorozat együttműködő partnere:
