Mire számíthat a Nyugat Ukrajna lerohanása után? Milyen szerepkört tölt be jelenleg a közép-európai régió a nemzetközi szervezetekben? Miben különbözik a jelenlegi helyzet a hidegháborútól? Egyebek között ezekre a kérdésekre keresték a választ a Danube Institute geopolitikai csúcstalálkozóján az Ukrajna után hol áll a Nyugat? című panelbeszélgetés résztvevői: John Venable, az Egyesült Államok Légierejének veteránja, S. John Tsagronis, a washingtoni Institute of World Politics professzora, David Hobbs, az Atlantic Treaty Association (ATA) munkatársa, valamint Dr. Szemerkényi Réka, egykori washingtoni magyar nagykövet. Tudósításunk.
John Venable annak hangsúlyozásával indította a beszélgetést, miszerint az Egyesült Államok változatlanul a NATO erős támogatója, és inkább a rendelkezésre álló erőforrások változtak – a veterán azzal érvelt, hogy az Egyesült Államok muníciós készleteit némileg hamisan ítéli meg a világ, és azok mostanra korántsem olyan méretesek. Tulajdonképpen már eddig óriási készletekkel támogatták Ukrajnát az Oroszországgal vívott harcában, ám Washingtontól hajlamosak elvárni, hogy szüntelenül biztosítsa ezeket a szükségleteket. Szerinte Amerikának újra kell értékelnie, hogy milyen mértékben adományoz fegyvereket, ugyanis önmagukra is gondolniuk kell, ami már régóta nem történt meg. Úgy gondolja, hogy világszerte nagy a lemaradás a muníciós készleteket illetően, ebben pedig kifejezetten fontos lenne a felzárkózás. Mindehhez hozzátette, hogy az Egyesült Államok nem azért nem biztosít bizonyos eszközöket, mert nem szeretne, hanem azért, mert nem képes erre.
S. John Tsagronis egyetértett az elmondottakkal, majd kifejtette, hogy tulajdonképpen a stratégia, valamint a cél hiánya, ami problémás – nem tudni, hogy meddig tart a háború, nincs stratégia arra nézve, hogy meddig támogassák Ukrajnát, és az sem igazán világos, hogy pontosan milyen célkitűzések vannak a háború végeztével. Nincs meg a koherencia és a következetesség, amire szükség lenne, így pedig félő, hogy előbb-utóbb kifárad az amerikai támogatás.
Dr. Szemerkényi Réka szerint talán most van a legnagyobb jelentősége a párbeszédnek. Hangsúlyozta, hogy a válságos helyzet nem februárban kezdődött, a kihívás pedig, amellyel jelenleg a világ szembenéz az orosz agresszió okán ennél jóval korábbi eseményekben gyökerezik. A közép-európai nézőpontot képviselve elmondta, hogy a régió országai már régóta érzékelik a krízist. Ezt alátámasztja a tény, miszerint már évekkel ezelőtt újraszervezték a védelmi stratégiájukat, aktívabbá váltak a transzatlanti szövetségben és stratégiai analízist eszközöltek. Közép-Európa az irányvonalát a NATO felé igazította, és az egész régió belátta, hogy a transzatlanti együttműködés igencsak jelentőségteljes. Az elmozdulás nem hirtelen jött, hanem huzamos ideig megfigyelhető volt nemcsak a Balti-államok és Lengyelország esetében, hanem régiós szinten. A februári invázió egy új fejezethez vezetett a régió országainak tagságában: új ötletek és stratégiák kezdeményezőivé válhattak. Közép-Európa három évtizeden keresztül inkább háttérbe szorult, mostanra azonban saját sorsuk formálóivá válhatnak – lejárt az ideje annak, hogy másodlagos partnerek legyenek ezekben a szervezetekben.
A kérdésre, hogy mi jön most, Dr. Szemerkényi Réka a 1990-es éveket idézte fel. Az évtized kiemelkedő jelentőségű Közép-Európa stratégiai mozgolódásában, és valójában ebben az időszakban rajzolódott ki az az értékrendszer és irányvonal, amelyet a régió képviselni szeretne: demokratikus, szabadpiaccal, versennyel, és szólásszabadsággal operáló. A másik fontos hitvallás Közép-Európa részéről ebben az időszakban az abbéli remény volt, hogy a nagyobb nemzetközi szervezetekhez, az Európai Unióhoz, és a NATO-hoz is csatlakozzanak. Ugyan mindez nem egyik napról a másikra valósult meg, az irányvonal és a cél mégis adott volt. A szóban forgó három évtizedet Szemerkényi a „stratégiai konfrontációk közötti aranykornak” (Golden Era between Strategic Confrontations) keresztelte – a népesség pedig kétségtelenül újabb felismerés felé halad, amelynek tárgya Kína felemelkedése. Közép-Európa államai mostanra részei a szervezeteknek, amelyeknek ugyancsak szembe kell nézni a jelen és jövő kihívásaival, ennélfogva pedig elengedhetetlen, hogy alkalmazkodjanak, valamint aktívan kivegyék a részüket a megoldáskeresésben és a jövő formálásában.
David Hobbs az elmondottakra reflektálva hangsúlyozta, hogy ezen államok csatlakozása a másik oldalról, vagyis a NATO szemszögéből is roppant jelentős. Szerinte a NATO kimondottan sikeres volt az alkalmazkodásban, ami a szervezet alapértékeinek érdeme: olyan értékeknek mint a demokrácia, a szabadság és jogállamiság. Elmondta, hogy a jelenlegi legjelentősebb fenyegetést Oroszország jelenti a biztonságra, és a katonai védelem jelentősége nem csökkent az elmúlt időszakban – épp ellenkezőleg. A NATO jelenleg arra kényszerül, hogy több évtizedes elmaradását próbálja pótolni a védelembe fordított befektetésben, jó irányba halad, de van mit behozni. Putyin inváziójára reflektálva elmondta, hogy a NATO-államok támogatása Ukrajna felé életbevágó, azonban szembe kell nézni a ténnyel, miszerint Putyin ellenségessége Ukrajna irányába nem fog sem csökkenni, sem eltűnni a közeljövőben. Ennek oka az, hogy az orosz elnök teljes vállszélességgel elutasítja, hogy a demokrácia legapróbb csírája is Oroszország közelébe férkőzzön. Fontos, hogy a háborúnak vége legyen, de egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan végződik, a kihívás pedig módfelett sokrétű: egy autokratikus rezsim képes mozgósítani a hatalom számos formáját annak érdekében, hogy a nyugati demokráciát és társadalmakat aláássa.
S. John Tsagronis ismét hangsúlyozta a világos irányvonalak fontosságát, amelyek szerinte jelenleg nem alakultak ki. Említette az Egyesült Államok és Tajvan közötti úgynevezett „stratégiai kétértelműséget” (strategic ambiguity), amelyet már a neve miatt egészen zavarosnak talál. A hidegháború idején minden kétséget kizáróan a Szovjetunió volt a nyugati világ létének legfőbb fenyegetője – a szovjetekhez fűződő viszony mellett bármely más kapcsolat másodlagosnak számított. Ez a tisztánlátás ma már nincs jelen, és Tsagronis szerint a jelenlegi viszonyok közepette amerikai elnökként és szenátorként is komoly kihívás a prioritások felállítása a kihívások hosszú sorában. Kiemelte azonban, hogy Amerika nem hanyatlik, csupán visszavonulásban van, a kettő pedig nem ugyanaz.
Szemerkényi hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a nemzetközi szervezetek tulajdonképpen azonnal konszenzusra tudtak jutni Oroszország invázióját illetően, ami minden bizonnyal meglepte Moszkvát – ezzel a lépéssel egy újfajta együttműködés alapjait helyezték le. Fontos azonban hozzátenni, hogy az idő is jelentős szerepet játszik a műveletben. Az orosz agresszióra adott reakció első fázisának kihívását megugrotta a nemzetközi közösség – erkölcsileg, együttműködés, egységesség és biztonsági szempontból. Az idő azonban olyan tényező, ami kihívás elé állíthatja az egységet, ám a szakértő szerint a helyzet megkívánja, hogy kiállják a próbát.
Egy máz mindenre – Behind the scenes: Rácz Gyöngyi mézeskalács-készítő
Még fényesebben fogok rajzolni, mint eddig! | Beszélgetés Nina Dzyvulska illusztrátorral
