fbpx
Nyomj Entert

Vidéki kastély, barátokkal | Leaving the city SPECIAL

Géza, Eszter, Gergő és Dóri kissé félszegen néznek a kamerába, a héthónapos Samu pedig érdeklődéssel fordul az éppen exponáló masina irányába. Akiket pedig valószínűleg a legkevésbé sem érdekel, hogy a jobbik profilukat mutassák: Mono és Robi, a két fekete pulikutya. A házat, amely előtt állnak, egykor a település jegyzője építtette – most ők lehelnek bele új életet. Városlődön vagyunk, 140 kilométerre Budapesttől. A cikk nyomtatásban a Hype&Hyper 2021/2. számában jelent meg.


Egy augusztus délután érkezünk meg az alig 1300 főt számláló Városlődre, ahol a beszédes Strandvölgy utcába vezet az utunk. Itt, a bakonyi erdő közvetlen szomszédságában vészeli át a meleg nyári napokat a több kultikus budapesti vendéglátóhelyet is vezető Fábián Gergő és felesége, Molnár Dóri, illetve kisfiuk, Samu, valamint Talabér Géza fotográfus és felesége, Glaser Eszter (ők épp első gyermeküket várják). A település fekvéséből fakadóan itt sosincs kibírhatatlan meleg: a dombok között a völgyben mindig kellemes a klíma és jó a levegő. Ezekre a kedvező adottságokra Városlőd egykori vezetői is felfigyeltek: 1933-ban strandfürdőt létesítettek a völgyben (innen kapta nevét a Strandvölgy utca), a medencét a Kálvária-patak vizével töltötték meg.

Városlőd és környéke manapság elsősorban a túrázók körében ismert (itt húzódik az országos kéktúra egy része is), közülük sokan választják szálláshelyül az Iglauer Parkot, ahol többek között a festői szépségű Iglauer villa is található. A nagyrészt fából készült erdei kastélyt a budapesti szék- és faárugyáros, Iglauer István építtette az 1920-as években, a későbbi évtizedekben pedig úttörőtábor működött itt.

Az 1939-ben épült kúriára Gergő figyelt fel egy ingatlankereső portálon, majdhogynem véletlenül: Dórival egy ideje már azon gondolkodtak, hogy szívesen vásárolnának maguknak egy kisebb házat, valahol vidéken. Városlőd fel sem merült, pláne nem egy kastély, de hajtotta őket a kíváncsiság és egy esős őszi napon leautóztak a fővárosból, hogy szemügyre vegyék a házat. Tudták, kettejüknek túlságosan nagy lenne, de nem szívesen mondtak volna le róla, szóltak hát Gézáéknak: mi lenne, ha közösen vennék meg? És 2019 januárjában kezdetét vette a „kastélyprojekt.”

Géza és Gergő barátsága hosszú időre nyúlik vissza, sok kalandot megéltek már együtt, és nem ez az első alkalom, hogy közös vállalkozásba fognak – csináltak például étteremlakást is, mostanság pedig leginkább a Budapest Bagel kreatív tartalmait gondolják ki közös erővel. A „kastélyprojekt” is tulajdonképpen biznisz, de nem csak az: a fiúk elképzelése, hogy egyszerre teremtsenek családjaiknak meghitt, vidéki otthont, és varázsoljanak egy unikális szálláshelyet azoknak, akik kisebb baráti társasággal érkeznének, esetleg a túrázásban megfáradva hajtanák álomra a fejüket. De azokra is gondoltak, akik a lombos fák rejtekében ébrednének – nekik két kisebb kabin és egy szauna is épül, a háztól kicsit fentebb, a domboldalban. A minimalista stílusú, egyenként 17 négyzetméteresre tervezett házikók valóban igazi rejtekhelyül szolgálnak majd a vendégek számára.

A házat a település egykori jegyzője építtette 1939-ben, majd 1941-ben készült el az első szint. Az elmúlt évtizedek bizony nem kímélték az épületet: jócskán akad mit felújítani és átalakítani a kor kívánalmainak megfelelően –  Gergőék alapvetően szeretnék megőrizni az épület eredeti jellegét, s amit csak lehet inkább megmentenek, semhogy újra cseréljék (a csodás cserépkályhát egyértelmű volt, hogy megtartják). Egyedül a korábbi könyvtárszoba falát bontották ki, hogy majd egy későbbi tágas nappali-étkező-konyha kaphasson helyet a földszinten. A tervezési munkálatokba Dóri is besegít: idejének nagy részét most Samunak szenteli, de beiratkozott egy online belsőépítészeti tanfolyamra is.

A srácok, amit csak tudnak, maguk végeznek el a felújítás során, az összetettebb folyamatokhoz hívnak csak szakembert. Maguk húzták újra az áramhálózatot, gletteltek, festettek, falat bontottak, ha kellett, s a tetőt is lecserélik majd néhány év múlva. Itt nem fúr vagy farag tucatnyi munkásember reggeltől estig, ők maguk a generálkivitelezők: emiatt persze a munkálatok lassabban haladnak, de ezt egy cseppet sem bánják – mindezek nélkül a „kastélyprojekt” nem lenne az, ami.

Az elképzelések szerint a földszinten a tágas és napfényes nappali-étkező-konyha mellett két vendégszoba kap majd helyet – a háznak egyébként két másik bejárata is van, így a szobák külön-külön is megközelíthetők lesznek. Az emelet alapvetően megmarad Gézáék és Gergőék számára, bár itt is akad egy-két szoba, amit használatba vehetnek majd a vendégek. Míg odalenn a földszinten „háborús állapotok” uralkodnak, addig idefönn már most nagyon otthonosan érezheti magát az ember: a szobákat fehérre festették, de Gézáék nappalijában Eszter kérésére meghagyták az előző tulajtól megörökölt babarózsaszín sávot a nyílászárók fölött – ez igencsak passzol a szoba finoman eklektikus hangulatához.

Itt szinte alig akad új bútor, a legtöbb kiegészítőt a bolhapiacokról vagy lomtalanítások során szerzik be – Eszter ennek a legnagyobb mestere: ahogy budai lakásukban, itt is elsősorban neki köszönhető, hogy szinte lépten-nyomon különleges tárgyakba botlunk. Retró virágtartó állvány, kecskelábú dohányzóasztal, rajta rusztikus kerámia ikebana, Bakony térkép a falon, régi könyvespolc porcelán tigrissel. De azon sem csodálkoznánk, ha az UFÓ magazin egyik korábbi száma kerülne elő az egyik fiókból (Eszterék budai lakása például szinte hemzseg a különféle méretű és fajtájú dinoszauruszoktól, de akad náluk virágosládába állított, arasznyi méretű Terminátor-akciófigura is).

Eszter vonzalma a kerámiákhoz nem véletlen: ő maga is készít vidám, színes kiegészítőket Kokomo márkanév alatt (korábbi anyagunk itt olvasható), két barátnőjével, Lovrity Anna Katalinnal és Papp Reginával pedig elindították a Kirakós Budapestet – a 300 darabos kirakósok darabjaiból hazai kreatívok rajzait rakhatjuk ki (bizonyára itt a kastélyban is megmentette már a programot egy-egy ilyen puzzle az esősebb napokon).

Gergőéknél szobájában is akadnak valódi kincsek: a rusztikus faládák, a régi satupad, amit íróasztal gyanánt használnak, kényelmes, közel-keleti ihletésű puffok, puha lakástextilek, és jó néhány kalandos külföldi utazásokból megmaradt emlék. És még a legkevésbé fontosnak gondolt helyiségekben is tetten érhető a lányok keze nyoma (itt kell megemlítenünk az egyszerre puritán és ugyancsak otthonos mellékhelyiséget, amely már-már királyi kényelmet ígér az időszakos látogatóknak, s itt bizony olvasnivalóból is akad bőven).

Odakinn több melléképülettel is terveik vannak a srácoknak: a fatárolót és a garázst mindenképp használni szeretnék, s a régi húsfüstölőt is újra beüzemelnék, a borospincéből pedig nyári konyhát varázsolnak majd.

A fiúk gyakran járják az erdőt, és nem csak az építkezés miatt: mikor megszerezték a telket, egy erdei bunkert is felszámoltak, amit valószínűleg a helyi kamaszok tákoltak össze, s hordtak tele szeméttel, kacatokkal. Van, hogy bakancs helyett papucsot húznak csak, de a legjobban azt szeretik, amikor a terepjáró volánja mögött ülve fedezik fel a vidéket. Ottjártunkkor a fiúk megmutatták a telek közvetlen szomszédságában emelkedő Kálvária-dombot is: a kis kápolna épületét és a tizenöt stációt 1860-ban szentelték fel – a bádogra festett falfestményeket az 1970-es években domborművekre cserélték, s a megszokott tizennégy stáció mellett a domb aljában készült egy olyan fülke is, mely az utolsó vacsorát ábrázolja (mi pont a domb legtetejére, rögtön a kápolnához érkeztünk, mikor kifelé jöttünk az erdőből).

A dimbes-dombos Városlőd igazán kedves kis település, s talán azért is annyira bájos, mert ide még nem tette be a lábát a „balaton-felvidéki őrület”: nyáron szinte fél Budapest a provance-i stílusú balatoni falvak valamelyikében üdül, s az így megnövekedett turistaforgalom akarva-akaratlanul alakítja a települések „arculatát”. Egyelőre úgy tűnik, a Bakony erdői és helységei – s benne Városlőd is – a maguk sváb szépségével megmaradnak a természet szerelmeseinek, s ennek bizonyára a helyiek örülnek leginkább.


Sorozatunk főszereplői olyan kreatív szakemberek, akik megelégelték a nagyváros zaját és egy új élet reményében költöztek – félig vagy akár egészen – vidékre. Megmutatjuk és elmeséljük, hogyan raktak fészket és teremtettek új otthont a fővároshoz közel, vagy épp az ország másik végében egy számukra idegen vagy épp nagyon is ismerős településen. Vajon valóban olyan jó az élet vidéken, ahogy azt legtöbben elképzeljük?

Fotók: Mohai Balázs

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük