fbpx
Nyomj Entert







Vonzó apokalipszis

Nem tudjuk még hol a vége, és azt sem, hogy miben pusztulunk majd el: vírusfertőzésben, világválságban vagy a mindezeket követő gazdasági átrendeződésből fakadó harmadik világháborúban? 

Ma már nem tűnik olyan szórakoztatónak a Holnapután, a 28 nappal később, a Másnap vagy a Legenda vagyok, ugye? Hogy lehet az, hogy egy átlagos katasztrófamentes hétköznapon mégis imádjuk ezeket a történeteket?

A rossz hírek és az azokról való fantáziálás, disztópiák és katasztrófa irodalom mindig lenyűgözte az embereket. E történetek végtelenül vad és veszélyes helyzeteket mesélnek el, amelyekhez képest a legnyomorultabb hétköznapunk is maga a mennyország, és egészen biztosan emlékeztetnek minket az emberi élet és civilizációnk törékenységére.

Miért ilyen népszerűek ezek a történetek, ha mindannyian tudjuk, hogy élőben sem szórakoztatónak, sem izgalmasnak nem írnánk le őket?

John Martin: The fall of Babylon

A válasz egyszerű: a veszélyes vagy félelmetes történetek érdekesebbek. Akármilyen szomorú, de szorongó és depressziós emberek millióinak percepcióját alakítja rossz irányba a tömegmédia azon felismerése, hogy az emberek figyelmét hatékonyabban éri el egy rossz hír mint egy jó.
Ennek az egésznek evolúciós oka van: természetes, hogy egy vad világban a lehetségesen bekövetkező eseményekből a rossz kimenetelekre felkészülő egyedek maradtak fenn, és nem azok akik az ingyen gyümölcsön járatták az agyukat az erdőben. De nem csak ezért népszerűek a félelmetes katasztrófák víziói.
Az irodalomban, művészetekben a legtöbb ilyen történet középpontjában egy vagy egy csapatnyi hős áll, aki szembenéz és felveszi a kesztyűt azokkal a kihívásokkal, amelyekkel reméljük, nekünk sosem kell. Ezek a hősök, hőstettek és történetek inspirálóak, és a végső győzelem garantálja a megváltást is.

John Martin: The great day of his wrath

A másik ok, ami miatt szeretjük ezeket a történeteket az az, hogy a mindennapjainkat átszövő bonyolult és sokszor feloldhatatlannak tűnő morális és etikai kérdéseink ezekben a történetekben végtelenül egyszerű és szélsőséges kontextusokban nyernek feloldást. Feláldozod-e az öreg bácsit a fiatal lányért? Apokalipszis közben ez a kérdés azonnal eldől erre vagy arra, nincs idő lamentálni. Ezeket a filmeket az otthonunk vagy mozi biztonságában nézve tesztelhetjük a saját értékeinket is. A valódi életünk hiába telik egy állandó hőmérsékletű, tele hűtővel felszerelt lakásban, mégis bonyolultabbnak hathat, mint a vadvilágban védőháló nélkül, de totális szabadságban élők élete.
A morális-etikai kérdéseken és az evolúciós szempontokon túl az is igaz lehet, hogy személyes szempontból nincs olyan nagy különbség a világvége azon két formája között, hogy mindenki meghal-e vagy csak egy valaki. Ez az elhalálozó szempontjából végül is mindegy, így azt is gondolhatjuk, hogy a világvége történetekkel saját halálunkra is készülünk.

Thomas Cole: The Course of Empire: Destruction

Aztán van egy esztétikai szempontunk is. A katasztrófák hátborzongatóan néznek ki. Ötszáz méter magas hullám, a Földhöz hasonló méretű űrhajó vagy nukleáris tél? Meg tudjátok mondani, hogy a Szabadság-szobor (nem a budapesti, a New York-i) hány féleképpen pusztult már el filmekben? Annyira vad és szürreális képeket látunk, amitől a hideg ráz minket.
Fukuyama nyilvánvalóan tévedett; a történelem nem ért véget annak ellenére, hogy sokan elhitték neki. Csak annyira szórakozzunk jót ezen filmek és könyvek közben, hogy ne felejtsük el; mindig csak egy lépésre vagyunk a következő katasztrófától, jólétünk és biztonságunk bármelyik pillanatban elillanhat a valóságban is.

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük