A Bond-főgonosz, aki megváltoztatta London látképét

Kevés építész mondhatja el magáról, hogy a neve egy James Bond-főgonosz karakterében él tovább. Goldfinger Ernő esetében azonban a popkultúra és az építészettörténet furcsa, már-már ironikus módon csúszik egymásba. Miközben a legtöbben Auric Goldfingerre, az aranymániás antagonistára asszociálnak, London egén ma is ott rajzolódnak ki annak az embernek a kontúrjai, aki valóban viselte ezt a nevet – és aki nem világuralomra, hanem lakhatási reformra tört.

Hamarosan Magyarországon is kiállítás nyílik Goldfinger Ernőről és kortársairól – a magyar brutalizmust bemutató tárlatról nemrég mi is írtunk –, ami jó alkalom arra, hogy újraértékeljük azt az életművet, amely London látképébe égett bele. Goldfinger nem illett bele az angol ízlésbe. Nem is akart. A két világháború közötti modernizmus radikális, társadalmi felelősségvállalást hangsúlyozó gondolkodása formálta: Párizsban szívta magába Le Corbusier funkcionalizmusát, majd Angliába költözve a Bauhaus emigráns köreivel – Moholy-Nagy Lászlóval, Breuer Marcellel, Walter Gropiusszal – került szellemi közösségbe. Az ipari anyaghasználat, a tiszta szerkezet és a lakhatás demokratizálásának gondolata számára nem stílusgyakorlat volt, hanem morális állásfoglalás.

Modernizmus kontra viktoriánus nosztalgia
Amikor Hampsteadben felépítette saját házát a Willow Roadon, a környék lakói valósággal fellázadtak. A lapostetős, vasbeton szerkezetű, szigorúan szerkesztett homlokzat éles törést jelentett a viktoriánus és edwardiánus házak sorában. Goldfinger nem finomította a terveit a kedélyek megnyugtatására. A második világháború után azonban a történelem váratlanul mellé állt. A bombázások és a lakáshiány olyan léptékű problémát teremtettek, amelyre a brit kormány gyors, racionális és nagy sűrűségű megoldásokat keresett. Goldfinger ebben a helyzetben találta meg igazán a terepét. A kérdés már nem az volt, hogy tetszik-e a modernizmus, hanem hogy hány embernek lehet méltó lakhatást biztosítani a lehető legkevesebb erőforrásból.

A Balfron Tower és később a Trellick Tower ennek a gondolkodásnak a betonba öntött manifesztumai. Nyers felületek, különálló lépcső- és gépészeti tornyok, világosan olvasható szerkezet – brutalizmus a szó eredeti értelmében: őszinte, dísztelen, anyagszerű. Goldfinger ráadásul nem távolságtartó tervező volt: a Balfron Tower átadásakor maga is beköltözött az egyik lakásba, hogy testközelből tapasztalja meg az épület működését. Figyelte a közlekedést, beszélgetett a lakókkal, jegyzetelt. A toronyház számára nem formai bravúr, hanem társadalmi kísérlet volt. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a közvélemény szemében sokáig a „betonszörnyek” atyjává váljon. A brit sajtó ridegnek és embertelennek bélyegezte az épületeit, a brutalizmus pedig évtizedekre a városképi viták céltáblájává vált. Csak a 20. század második felének újraértékelésekor kezdett világossá válni, hogy ezek a házak nem pusztán stílusgyakorlatok, hanem egy korszak társadalmi ambícióinak lenyomatai.

Egy név, ami túlnőtt az építészeten
És ott volt Ian Fleming. Hampsteadben lakott, nem messze Goldfinger egyik projektjétől, és nehezen viselte, hogy a megszokott látványt egy modernista tömb váltotta fel. A konfliktus részben ízlésbeli volt, részben személyes: két erős karakter találkozása, akik egészen mást gondoltak a világról – és arról, hogyan kellene kinéznie. Fleming végül irodalmi bosszút állt: a következő Bond-regény főgonoszát Goldfingernek nevezte el. Az építész perrel fenyegetőzött, az ügy végül elsimult, de a név összekapcsolódott a fikcióval. A popkultúra gyorsabban és szélesebb körben terjedt, mint az építészeti diskurzus, így Goldfinger neve sokak fejében máig inkább egy lézersugárral fenyegető figurát idéz fel, mint London lakótelepeinek radikális újragondolását.

Pedig az öröksége nagyon is valós. A Trellick Tower ma műemléki védelem alatt áll, lakásai keresettek, és a brutalizmus iránti új érdeklődés egyik jelképévé vált. Az egykor gyűlölt betonfelületek ma karakteres városi ikonokként jelennek meg – egyszerre hordozva egy korszak optimizmusát és naivitását. Goldfinger története így nem egy rosszkedvű, humortalan ember anekdotája, és nem is csupán egy szerencsétlen névegyezésé. Inkább arról szól, hogy az építészet mindig több, mint esztétika: társadalmi vízió, politikai döntés, kulturális konfliktus. És arról is, hogy egy város arculatát gyakran azok formálják a legerősebben, akik nem hajlandók belesimulni a meglévő látképbe.

Íme egy válogatás Goldfinger Ernő legismertebb – és építészettörténeti szempontból is legfontosabb – épületeiből a teljesség igénye nélkül:

• 2 Willow Road, Hampstead (1939) – Saját tervezésű modernista lakóháza, ma a National Trust kezeli; a brit modernizmus egyik korai ikonja.
• Balfron Tower, Poplar (1967) – 26 emeletes brutalista lakótorony Kelet-Londonban, a későbbi Trellick Tower „előképe”. Goldfinger egy időre maga is ide költözött, hogy tesztelje az épület működését.
• Carradale House, Brownfield Estate (1960–62) – A City of London határán álló lakóház, amely már előrevetíti a toronyházain alkalmazott térszervezési elveket.
• Trellick Tower, North Kensington (1972) – 31 emeletes, különálló lépcső- és gépészeti toronnyal rendelkező lakóépület; ma már II* fokozatban védett, London egyik legismertebb brutalista ikonja.
• Glenkerry House, Poplar (1977) – A Balfron Tower szomszédságában álló lakóépület, amely a korábbi toronyház tapasztalataira reflektál, alacsonyabb léptékben.
• Elephant & Castle Shopping Centre (részben, 1960-as évek) – A dél-londoni városrész modernista átépítésének egyik eleme, amely a korszak nagy léptékű urbanisztikai elképzeléseit tükrözi (az eredeti komplexumot azóta lebontották).
• Haggerston School, Hackney (1964–67) – Markáns betonhomlokzatú középiskola, amely a brutalista formanyelvet oktatási funkcióval kapcsolja össze.
• Claremont Court, Glasgow (1959–62) – Skóciában megvalósult lakóépület, amely a modernista lakhatás elveit regionális kontextusba helyezi.
  

Nyitókép: Wikipedia/Cianboy

• design
• építészet
• brutalizmus
• london