A kollektív Putyin

A kollektív Putyin

Hogyan látnak minket Moszkvából? Oroszország vezetői a „dekadens” Nyugat elleni harcban még mindig hisznek a győzelemben, és az orosz társadalom minden rétegét átható kollektív Putyin még mindig működik. Olvassátok interjúnkat az atomfegyverekről, a német és az orosz lélekről és a győzelemről James Sherr-rel, az Észt Külpolitikai Intézet (Estonian Foreign Policy Institute) vezető munkatársával.

Hogyan látják az oroszok a Nyugatot? Mi Putyin nézőpontja rólunk?

Ne szűkítsük le kizárólag Vlagyimir Putyinra. Ehelyett inkább arról beszélnék, amit én kollektív Putyinnak nevezek, ami a politikai és gazdasági elit jelentős részét, valamint a rendszerbe teljes mértékben beilleszkedett átlagembereket jelenti. A társadalom szintjét tekintve ez az emberek jelentős része. Fontos megérteni ezt a rendszert, mert ha Putyin távozik a hatalomból, lehetséges, hogy az utódja egy Ukrajnából való kivonulás lehetőségét fogja keresni. Az alapvető probléma Oroszországban ebben a társadalomba beágyazott hitrendszerben rejlik – ezt nevezem én kollektív Putyinnak. Ez a hitrendszer olyan jogosultságokon nyugszik, amelyeket Oroszország valósnak hisz. Az első a történelmi Oroszország újraegyesítésére való jogosultságuk, ami egy nagyon távoli történelmi valóság, valamint egy csomó mitológia és fikció keverékén alapul. Ezért nem lehet soha egyértelmű választ kapni arra a kérdésre: hol vannak Oroszország végleges határai? Putyin még 2016-ban azt mondta: Oroszország határai soha nem érnek véget. A Nyugat arra kényszerül, hogy elismerje Oroszország új határait anélkül, hogy az a tudtára adná, hol vannak ezek. Ennek a hitrendszernek a másik része, hogy a többi nagyhatalmi központ, de különösen az Egyesült Államok által vezetett úgynevezett kollektív Nyugat egyenrangúnak ismeri el Oroszországot. Ez alapvetően egyenlő szerepet jelent a döntéshozatalban minden olyan globális kérdésben, amely közvetlenül érinti Oroszország érdekeit – az egyenlő szerep a döntéshozatalban ebben az esetben vétót jelent. A harmadik szempont az, hogy a NATO-nak vissza kell térnie az Oroszország által történelmi Nyugatnak nevezett határok közé. Történelmi értelemben ez lényegében a Német-római Birodalom országait jelenti. Néhány évvel ezelőtt Moldovában jártam, és hosszú beszélgetést folytattam a Transznisztria volt külügyminiszterével a jövőről. Azt mondta, Moldova soha nem lesz az Európai Unió tagja. Azt kérdeztem – mert azt gondolja, hogy Oroszország nézetei soha nem fognak megváltozni? Azt válaszolta, nem, nem ez a fő ok. Tehát megkérdeztem tőle, hogy mi a fő ok? Azt válaszolta, hogy soha nem volt a Német-római Birodalom része. A történelem az ő szemükben meghatározza, hogy mi fog történni a jövőben. A történelmük egyéni koncepcióikra és mitológiáikra épül. Ebből a szemszögből nézve nem kellene, hogy a NATO Koppenhága határain túl létezzen. Az EU ebben az értelemben semmit sem jelent. Egy oroszbarát értelmiségi a vásárló nagyhatalomnak nevezte. A probléma az, hogy e javaslatok mindegyike alapvetően felborítaná azt, amit az európai és a globális rend jellemzőiként ismerünk.

Egyes szakértők arra utaltak, hogy Oroszországot már legyőzték, mivel elvesztette globális státuszát; a dezinformáció és a puha erő már nem működnek. Mégis, mi az a látásmód, amely miatt Moszkva hisz a győzelemben?


Amit alábecsülünk, az az, hogy a Kreml még mindig hisz a győzelemben. Lehet, hogy katonailag elveszítik a háborút, de a Nyugat elleni szélesebb körű háborút meg fogják nyerni, és az Ukrajna elleni szélesebb körű háborút is meg fogják nyerni, mert Ukrajnát gazdaságilag tönkreteszik. Úgy vélik, hogy a Nyugat meg fog egyezni, mondván, a lehető leggyorsabban kompromisszumra kell jutnunk, mielőtt még több kár keletkezik, még nagyobb humanitárius katasztrófa lesz és még több lesz a menekült. A jelenlegi kormányok, amelyek támogatják Ukrajna felfegyverzését, és politikai és gazdasági támogatást nyújtanak, elveszítik a választásokat és a hatalmat. Ezek a tendenciák már itt vannak, és folyamatosan tovább fejlődnek. Tehát előbb győzzük le Oroszországot, és utána mondjuk azt, hogy Oroszország vesztett.

A Kreml erősen elkötelezett amellett, hogy mindent megtegyen a nemzetközi rend lerombolásáért. Lehetséges a komoly eszkaláció?

Mindig lehetséges, de Oroszországnak nem feltétlenül kell eszkalálnia ahhoz, hogy győzzön. Egy dolog közös Ukrajnával: ez mindkét ország számára egzisztenciális konfliktus. Hajthatatlanok, hogy addig folytatják, ameddig csak kell, és úgy gondolják, hogy a Nyugat nem rendelkezik a mentalitással és a lelkülettel, ezért nem fog egzisztenciális csatát vívni és áldozatokat hozni. A Nyugat kohéziója meg fog törni, mert nagy árat kell fizetniük azért, hogy folytassák a harcot, és Moszkva így mindenféle eszkaláció nélkül győzni tudna. Eszkaláció esetén több út van, és az egyiknek a jeleit már tapasztaltuk, ami a kritikus infrastruktúrát érintő szabotázsokat jelenti. Nem csak Ukrajnában, hanem Nyugaton is. Egy szabotázs nem drága, nem borzasztóan kockázatos, letagadhatod, hogy te tetted, és mindig lesznek emberek, akik hisznek neked. Senki nem fog fellépni Oroszország ellen, amíg nincs egyértelmű és tagadhatatlan bizonyíték arra, hogy a Kreml a vétkes. Mire azonban kielégítjük ezeket a bizonyítási követelményeket, addigra már nincs áram vagy fűtés Európában. Ez egyfajta hibrid és aszimmetrikus hadviselés, amelyről az oroszok úgy érzik, hogy a javukra fordíthatják. Ugyanakkor ez egy olyan stratégia, amelyet olyan emberek hajtanak végre, akik nagyon örülnének, ha a legtöbb európai halálra fagyna a tél közepén. A Nyugat számára nagyon nehéz a helyzetre reagálni, mert először is meg kell határoznunk a fogalmakat, alakítanunk kell a háború fogalmán, hogy felfogjuk, mit értenek az oroszok hibrid háború alatt. És még ha döntést is hozunk, még ha a NATO elfogadja is, hogy a kritikus infrastruktúra elleni akciót háborús cselekményként kezeljük, nos, mi a helyes válasz?

Nem említette a nukleáris eszkaláció lehetőségét.

Mert ez szerintem nem egy lehetséges forgatókönyv – ez egy bonyolult kérdés mind technikai, mind intézményi szempontból. Nagyon összetett rendszerekről van szó, amelyekben nem igazán számít, hogy kicsoda Putyin. Ez nem egy olyan helyzet, amelyben egy vezető csak megnyom egy gombot, és a világ felrobban. A hidegháború idején rengeteg számítás volt, főleg papíron, a nukleáris hadviseléssel kapcsolatban. Egy nukleáris fegyver hatékony lehet lakóházak lerombolásában, de nem hatékony tankezredek ellen, és sokkal kevésbé hatékony olyan fegyveres erők ellen, amelyek kis és mozgékony csoportok lévén erősen decentralizáltak. Ahhoz, hogy katonai hatást érjünk el, sok taktikai nukleáris fegyvert kell bevetni. Aztán át kell gondolni a költségeket, és a következményeket. Ha ezekben a dimenziókban gondolkodunk, akkor nagyon valószínűtlen, hogy bárki is atomfegyvereket használna.

De ehhez azt kell feltételeznünk, hogy nagyon racionális és pragmatikus módon gondolkodnak.

A Kreml elég racionális ahhoz, hogy továbbra is számoljon a következményekkel. A legnagyobb félelmem az, hogy az orosz atomfegyverek esetleges bevetésének igazi célpontja a német közvélemény lesz. A német közvélemény lesz az első, amelyik elveszti az eszét, mondván, hogy ezt most azonnal meg kell állítani. Amikor az oroszok 2014 késő nyarán, majd 2015 elején ismét fegyveres offenzívába kezdtek, Angela Merkel pánikba esett, attól a gondolattól, hogy egy politikai problémára katonai megoldásokat alkalmazzanak. A németeknek a második világháború után olyan mértékben kellett újjáépülniük, hogy még egy fegyveres offenzíva gondolata is méregnek tűnik számukra.

A pánik tehát nagyon értékes eszköz.


Ha úgy gondolják, hogy a nukleáris fegyverek bevetésével a Nyugat pánikba esik, akkor talán megvan az indítékuk, hogy megtegyék. De ami igazán számít, az az, hogy mit fog tenni az Egyesült Államok. Nos, úgy tudom, hogy az elmúlt hetekben a megfelelő emberek Washingtonban elmondták a megfelelő embereknek Oroszországban, hogy milyen következményekkel járna, ha ezt tennék – eleget mondtak ahhoz, hogy világossá tegyék, milyen komoly és káros lenne ez.

A cikk a 2022-es Rigai Konferenciával együttműködésben készült.

Continue reading in H&H issue no.6!

ORDER HERE!

továbbiak
Nehéz nemzeti konszenzusra jutni a történelmi narratívákról – interjú a posztszovjet örökségről
strategy

Nehéz nemzeti konszenzusra jutni a történelmi narratívákról – interjú a posztszovjet örökségről

Grúzia egy kicsi, keresztény ország a Kaukázus szívében, melyet ellenséges, többnyire muszlim népek vesznek körbe, akik akadályozzák a grúzok függetlenségét és boldogulását. Nino Kotolashvili grúz történésszel beszélgettünk. A szovjet utódállamokban gyakran nehézségekbe ütközik a történelem értelmezése, a közös narratívák feltérképezése. Nemzeti konszenzusra jutni a történelmi narratívákról pedig még ennél is
Néhány évtized múlva visszahúzódhat az ózonlyuk?
strategy

Néhány évtized múlva visszahúzódhat az ózonlyuk?

Az ENSZ legújabb, január 9-i környezetvédelmi jelentése alapján az Antarktisz feletti ózonlyuk cirka négy évtized múlva meg is szűnhet, és már jelenleg is a gyógyulási folyamatban van. Mindez a nyolcvanas évek végén beiktatott szabályozásoknak köszönhető, amelyeket pont ezzel a célzattal eszközölt a nemzetközi közösség. De mi változik, ha meggyógyul az
Gyerekként nem tudtam, mi az a háború—emlékek a grúziai orosz agresszióról
strategy

Gyerekként nem tudtam, mi az a háború—emlékek a grúziai orosz agresszióról

Grúzia egy független ország a Szovjetunió összeomlása óta, de az orosz befolyás jelentette fenyegetettség máig érződik. Nino Kotolashvilivel beszélgettünk az orosz-grúz háborúról, az orosz birodalmi gondolkozásról és a kaukázusi perspektívákról. Interjú. Grúzia történelmi helyzete a Kaukázusban egyedülálló. Inkább egy nyugati vagy egy keleti civilizációról beszélhetünk? Grúzia elhelyezkedése a Kaukázusban valóban