A NATO legnagyobb kihívása | Interjú Janne H. Matláryval

A NATO legnagyobb kihívása | Interjú Janne H. Matláryval

Európa biztonsági helyzetéről, az Egyesült Királyság és Franciaország stratégiai tandeméről, valamint a NATO jelenéről és legnagyobb kihívásáról kérdeztük Janne H. Matláryt, az Oslói Egyetem professzorát, stratégiai szakértőt.


Elmondhatjuk, hogy a Szovjetunió összeomlásáig egy kétpólusú világban éltünk, amelyet egy pár évtizedes egypólusú világ követett. Ma azonban a társadalomtudósok egy többpólusú világ felemelkedését vizionálják. Ön hogyan látja a helyzetet Norvégiából?

Napjainkban is kétpólusú világról beszélhetünk, hiszen a világot Kína és az Amerikai Egyesült Államok irányítja. Európában van potenciál, azonban a jelenünk kétpólusú berendezkedésében inkább regionális hatalmi centrumok és erőterek léteznek. Az USA az identitáspolitika és a társadalmi kihívások miatt gyengül, Kína eközben erősödik és ez bár nem azt jelenti, hogy egyenlőek lennének, mégis meghatározóak.

Ebben a képletben hol helyezkedik el a már említett Európa, és azon belül az Európai Unió?

Ez a kérdés több problémát is felvet. Európában van erő és potenciál, ugyanakkor az nem az integrált Európai Uniós intézményekben található, hanem sokkal inkább a nemzetállamok fővárosaiban. Kettő ország van az Európai Unióban, amely hagyományosan katonai alapokra is építi hatalmát, ez Franciaország és az Egyesült Királyság. Németországnak bár annyi pénze van, amiből vezető szerepre törhetne, mégis visszautasítja azt, ez pedig Európa tragédiája. Németországnak az erőforrásaival nagyobb szerepet kellene játszania a kontinens életében. Az Egyesült Királyság eközben elhagyta az EU-t és Franciaországgal konfrontálódik halászati ügyekben és egyéb gazdasági, katonai kérdésekben. A kontinens két stratégiai és katonai vezető hatalma között megbomlott a harmónia, ezt pedig minél előbb helyre kell hozni, hiszen a nap végén az USA mellett London és Párizs lesz az a szereplő, amelynek katonai és stratégiai hagyománya van. A németek nem fognak szerepet vállalni ezekben a folyamatokban.

Mi az oka a német passzivitásnak?

A második világháború után minden katonai és stratégiai kultúrát és örökséget leépítettek. Kétszer próbálkoztak, kétszer vesztettek – nem akarnak konfrontációt és antimilitarista társadalmat alkottak.

Ez a pacifista szemlélet mennyiben áshatja alá a közös európai uniós védelmi- és katonai stratégiát? Sokszor felvetődik például az Európai Unió hadseregének kérdése, de realizálható eredmény a mai napig nincs.

2010-ben már írtam egy könyvet ebben a témában, amelynek lényege az, hogy az EU nem tud közös katonai és stratégiai alapot alkotni, mivel túl sok érdek feszíti. Az Egyesült Királyság távozásával pedig kiesett a képletből az egyik legjelentősebb szereplő. Egy évtizeddel ezelőtt az uniós Battlegroupok francia-brit kezdeményezések voltak, mára csak Párizs maradt, illetve a német passzivitás. Franciaországnak kellene megcsinálnia mindent, azonban ez lehetetlen. Az Európai Uniónak addig nem lesz közös katonai stratégiája, ameddig nincs nagyon erős közös, tagállami késztetés. Végtére is az USA támogatásával ez nem egy égető probléma. Azonban ez hamar eljöhet, és ha hatalmas külső fenyegetés éri az EU-t, akkor az arra adott defenzív reakció hozhat szorosabb együttműködést.

A NATO kiterjedése napjainkban.

Igen, azonban ezekre a francia kezdeményezésekre és további katonai és stratégiai együttműködésekre a közép-európai régió mindig is nyitott volt. Francia-V4 tandem lenne az európai katonai stratégia jövőbeli motorja?

Az Európai Unió nem lehet az USA kitartottja, sokkal inkább a partneri viszonyra kell törekednie. Az EU-nak szüksége van egy stratégiai identitásra és különösen fontos, hogy tisztában legyen a régiós szituációval. A lengyel-belarusz incidensek, az ukrajnai válság mind európai problémák. Amikor a Krím-félszigetet annektálták, az USA irányított, mostanra ez változott, mintha kezdene magához térni a kontinens, hiszen Lengyelországot is támogatták a szövetséges EU-s tagállamok az elmúlt hónapban a határkrízis nyomán. Van egy politikai fordulat jelenleg, amely párhuzamosan fejlődik az Európai Uniót ért kihívásokkal, az ebből kiépülő stratégiai narratívának azonban partnerként kell kezelnie az USA-t. Fontos azt is megjegyezni, hogy összeurópai egység sosem lesz, itt inkább az ún. „tenni akarók és tudók koalícióiról” beszélhetünk. Ahogyan a francia politika mondja: mindenkivel együtt tudunk működni, akivel egyeznek az érdekeink, tud kockázatot vállalni és van katonai képessége. A Visegrád Együttműködés pedig azért erős, mert NATO támogató, ahogyan Dánia és a balti országok is. A V4-ek nagyon fontos szerepet töltenek be nemcsak az EU-ban, hanem a régiós koalíciókban és nagyobb szövetségi rendszerekben is.

A NATO és egy európai uniós katonai együttműködés egymás segítői vagy versenytársai?

Az Európai Uniónak teljesen el kellene felejtenie azt a gondolatot, hogy bármilyen katonai szerepet betölthet, hiszen nincsen stratégiai alapja és érdekeltsége. A Battlegroupokat sosem használták, mert nincs politikai akarat. Bármi is történjék a jövőben, nem az EU mint entitás fog számítani egy katonai és stratégiai döntéshelyzetben, hanem a nemzetállami fővárosok kooperációja és érdekei.

Ebben az esetben nem működik az integráció?

Minden katona egy nemzet zászlója alatt teljesít szolgálatot. Nincs nemzetközi hadsereg, végképp nincs nemzetközi parancs európai uniós szinten.

Térjünk vissza a NATO-ra. Sokan 1991-ben lényegét vesztettnek látták a NATO-t a Szovjetunió összeomlásával. Mi a szövetség jelene?

A NATO mindig marad, ennek legbiztosabb záloga pedig az ötös cikkely. Mindegyik NATO tagállam biztonsági garanciát szeretne, őrültség lenne elhagyni a szövetséget. Az ötös cikkely ereje elrettentő hatással bír, egy NATO tagállamot is érintő katonai konfliktus esélye nagyon kicsi. Ugyanakkor a valóságban átalakulnak a kihívások, hiszen a tagállamokat ért támadások az ötös cikkelyt megkerülik: nézzük csak meg a lengyel határon történt incidenseket. Ezek kezelésében a NATO nem vesz részt, azt a lengyel kormány és szövetségesei kezelik. A NATO stabil az ötös cikkely miatt, azonban a jövőbeli kihívások hibrid formákban törik meg a békét, ezért napjainkban a szövetség inkább platformként szolgál egyes országkoalíciók számára. Az országok összedolgoznak és építkeznek a NATO ernyője alatt.

Globális szempontból mi a NATO legnagyobb kihívása?

Az Egyesült Államok nagyon sok szövetségben tölt be vezető szerepet, ezért ha Washingtonból nézzük a helyzetet, nem látunk mást, mint egy tucat együttműködést. Bár a NATO az egyetlen formális, sok tagállamot felölelő, ötös cikkellyel rendelkező szövetség, elvesztheti prioritását. Mint a neve is mondja: euroatlanti. Ebből pedig egyenesen következik, hogy Európának is tennie kell a szövetségért. A NATO legnagyobb kihívása, hogy releváns maradjon az USA számára. Ahogyan Lord Ismay régi mondása tartja: „a NATO célja, hogy az oroszokat kívül, a németeket lent, az amerikaiakat pedig bent tartsa”. A németek megteszik ezt saját maguk, az oroszok kint vannak, az amerikaiakat azonban Európának kell bent tartania.

Magyarország és Lengyelország komplex katonai stratégiát mutatott be az utóbbi időben, a régiós katonai büdzsék folyamatosan nőnek, bár még messze vannak a megkövetelt GDP arányos kettő százaléktól. Elég a pénz a jó washingtoni kapcsolatokhoz, vagy mélyebb politikai akaratra van szükség?

A régió helyzete speciális, hiszen a balti államok, Lengyelország és Románia nagyon NATO és EU párti, Magyarország nyitott kelet felé is, a cseheknek az utóbbi időben megromlott a viszonya Moszkvával. A lényeg, hogy a V4 alkosson egy erős blokkot, és bár az amerikaiak mindig azt fogják mondani, hogy nem teszel eleget, dolgozni kell a jó kapcsolatokon. Európában csak a britek és a franciák veszik komolyan a stratégiai tervezést, az pedig elég radikális megoldás lenne, ha kivonnák az amerikai csapatokat Európából egyfajta leckeként.

Janne Haaland Matláry norvég politológus, író és politikus. Az Osloi Egyetem professzora, 1997-2000 között államtitkár a norvég Külügyminisztériumban. Szakterülete a nemzetközi politika, védelempolitika, katonai politika és stratégiai tervezés.

Janne H. Matláry a Mathias Corvinus Collegium meghívására és rendezvényére érkezett Budapestre.

Nyitókép és térkép: Pisla Réka | Hype&Hyper

továbbiak
Nehéz nemzeti konszenzusra jutni a történelmi narratívákról – interjú a posztszovjet örökségről
strategy

Nehéz nemzeti konszenzusra jutni a történelmi narratívákról – interjú a posztszovjet örökségről

Grúzia egy kicsi, keresztény ország a Kaukázus szívében, melyet ellenséges, többnyire muszlim népek vesznek körbe, akik akadályozzák a grúzok függetlenségét és boldogulását. Nino Kotolashvili grúz történésszel beszélgettünk. A szovjet utódállamokban gyakran nehézségekbe ütközik a történelem értelmezése, a közös narratívák feltérképezése. Nemzeti konszenzusra jutni a történelmi narratívákról pedig még ennél is
Néhány évtized múlva visszahúzódhat az ózonlyuk?
strategy

Néhány évtized múlva visszahúzódhat az ózonlyuk?

Az ENSZ legújabb, január 9-i környezetvédelmi jelentése alapján az Antarktisz feletti ózonlyuk cirka négy évtized múlva meg is szűnhet, és már jelenleg is a gyógyulási folyamatban van. Mindez a nyolcvanas évek végén beiktatott szabályozásoknak köszönhető, amelyeket pont ezzel a célzattal eszközölt a nemzetközi közösség. De mi változik, ha meggyógyul az
Gyerekként nem tudtam, mi az a háború—emlékek a grúziai orosz agresszióról
strategy

Gyerekként nem tudtam, mi az a háború—emlékek a grúziai orosz agresszióról

Grúzia egy független ország a Szovjetunió összeomlása óta, de az orosz befolyás jelentette fenyegetettség máig érződik. Nino Kotolashvilivel beszélgettünk az orosz-grúz háborúról, az orosz birodalmi gondolkozásról és a kaukázusi perspektívákról. Interjú. Grúzia történelmi helyzete a Kaukázusban egyedülálló. Inkább egy nyugati vagy egy keleti civilizációról beszélhetünk? Grúzia elhelyezkedése a Kaukázusban valóban