Talán az utolsó dolog, amit Boronkay Lindáról feltételeztem volna, az az, hogy imposztorszindrómával küzd. Aztán rájöttem, hogy ami elsőre ellentmondásnak tűnt, valójában nagyon is érthető jelenség: Lindát nemcsak egyedi designlátásmódja és ösztönös szépérzéke tette világhírű belsőépítésszé, hanem lelkiismeretes munkamorálja és soha nem szűnő tanulni vágyása is. Ezek miatt lehet, hogy újra és újra megkérdőjelezi magát, de épp ezek viszik előre a fejlődés útján.
Boronkay Linda huszonévesen költözött ki Londonba, hogy pár évnyi modellkarrier után belsőépítészetet kezdjen tanulni. Első szakmai sikere még a London Metropolitan University Interior Design & Technology szakának hallgatójaként érte, mikor másodévesként megnyerte a Britain’s Best Emerging Interior Designer díjat. Ezután olyan irodáknál dolgozott, mint a Tom Dixon Studio és a Martin Brudnizki Design Studio, majd öt éven át ő volt a Soho House világszerte megtalálható klubjainak és szállodáinak vezető belsőépítésze. Nemrég pedig megnyitotta saját stúdióját – ennek apropóján beszélgettünk vele.
A pályád egy valóra vált álom azok szemében, akik belsőépítészettel szeretnének foglalkozni. Te hogyan találtál rá erre a hivatásra?
Mielőtt belsőépítészettel kezdtem volna el foglalkozni, volt alkalmam pár évig modellkedni. Ennek az a része nagyon tetszett, hogy sokat utaztam és sok érdekes találkozásban volt részem, de úgy éreztem, hosszú távon nem nekem való a divatszakma. Hogy épp a belsőépítészetre nyergeltem át, abban tudat alatt biztosan nagy szerepet játszott, hogy édesapám építész, anyukám pedig, mióta az eszemet tudom, antik tárgyakat és bútorokat, illetve kortárs művészeti alkotásokat gyűjt. Ennek köszönhetően esztétikailag nagyon gazdag gyerekkorom volt.
Párizsban is éltél, végül azonban Londonban telepedtél le. Miért épp erre a városra esett a választásod?
Londonba is a modellkedés miatt kerültem, és bár azt gondoltam, Párizsban fogok tanulni, London azonnal megtetszett. Szerintem nagyon ösztönös dolog, hogy az ember melyik városhoz vonzódik. Engem nagyon feltölt London energiája: inspirálónak, fiatalnak és multikulturálisnak tartom. Szeretem a nyitottságát, hogy az emberek sokat mosolyognak, és hogy itt vannak a világ legjobb kiállításai, színházai, vagyis kulturálisan is nagyon gazdag világot nyújt.
Itt iskolába járni is nagyon jó döntésnek bizonyult. A képzés, amit végeztem, végig praktikus volt, lehetett érezni, hogy az életre készít fel. Arra is tökéletes volt, hogy elkezdjek kiépíteni egy networköt, és amikor másodéves voltam, az egyik kurzusvezetőm biztatott, hogy induljak egy nagy presztízsű szakmai versenyen, amit megnyertem. Ha ezt nem teszem meg, nem biztos, hogy ott lennék, ahol most vagyok.
Akkor mondhatjuk, hogy ez volt az első fontos mérföldkő a karriered során. Még milyen meghatározó pillanatokon át vezetett az út a saját stúdiód megnyitásáig?
Azt mondanám, hogy minden alkalom, amikor egy munkahelyről egy másikra mentem át, mérföldkövet jelentett. Mindig úgy alakult, hogy ezek a váltások előrelépéssel is jártak együtt: nagyobb csapattal, nagyobb projekten kezdtem dolgozni. Mindig ott motoszkált bennem az az érzés, hogy mit keresek itt, nem is tudom, mit kell itt csinálni! Ez az imposztorszindróma valószínűleg nem múlik el soha, de ezt nem feltétlenül tartom negatívnak – ettől az ember csak még jobban akar teljesíteni.
A saját stúdió nagyon friss dolog, alig fél éve vágtam bele. Több faktor vezetett oda, hogy megtegyem lépést. Egyrészt már öt éve dolgoztam együtt a Soho House-zal, akikkel rengeteg éttermet, klubot, szállodát nyitottunk. Fantasztikus élmény volt, biztos vagyok benne, hogy szakmám legdinamikusabb, leginspirálóbb évei voltak ezek. Ugyanakkor azt gondolom, az ember előbb-utóbb minden munkahelynél elkezdi azt érezni, hogy már nem tanul annyit, mint az első egy-két évben, és nekem hiányzott az újabb kihívás. Másrészt beütött a covid, ami óriási akadályt állított a vendéglátóipar elé. Úgy gondoltam, nem biztos, hogy két-három évet szeretnék várni arra, hogy a klubházak és az éttermek újra beinduljanak, így ezt jelnek vettem arra, hogy váltanom kell. Ráadásul mindezzel egyidőben érkezett pár egyéni megbízás is, így minden afelé mutatott, hogy jó döntést hoztam. Sok félelemmel és nehézséggel együtt, de jó döntést.
A gyakorlat mellett elmélettel is elkezdtél foglalkozni, hiszen a Times és a Livingetc cikkírója is lettél belsőépítészet témájában. Azelőtt is szívesen foglalkoztál írással?
Egyátalán nem, hiába jártam irodalom fakultációra a gimnáziumban, az egyetem alatt is nehézséget okozott az esszéírás. Ettől függetlenül úgy éreztem, szívesen megosztanám a gondolataimat egy másik platformon is, a Times pedig nagyon nyitott volt erre. Nem PhD-cikkeket írok, nem váltom meg velük a világot, de ezek a feladatok nekem is jó alkalmat teremtenek arra, hogy más oldalról közelítsem meg a szakmát, hogy rendszerezzem a gondolataimat és elgondolkozzak olyan, nem projektspecifikus kérdéseken is, amelyekre a mindennapokban nincs időm. Például hogy mitől lesz egy tér sikeres, és egy másik kevésbé.
Mit gondolsz, mitől sikerül jól egy tér?
Amellett, hogy nagyon személyes dolog és mindenkinek mást jelent az, hogy mitől otthonos vagy szép egy tér, mégis vannak olyan fix tényezők, amelyeket ha megteremtünk, a legtöbb ember kényelmesen, otthonosan fogja érezni magát.
A legfontosabbnak a világítást tartom. Nem szerencsés, ha egy térben csak mennyezeti világítás van kialakítva, az inkább dekoratív, vagy állítható fényerejű legyen. A fény forrásai inkább legyenek állólámpák, asztali lámpák, falikarok, minél lejjebb és minél több! Ezek sokkal melegebb és egyenletesebb fényt adnak, ami a környezetünknek és nekünk is előnyösebb.
A másik ilyen faktor a tér maga annak arányaival együtt, benne a természetes fény forrásának iránya és a szoba alakja. Jó, ha van egy fókuszpont: lehet ez egy kandalló, az ablak vagy egy gyönyörű tárgy, ami köré szerveződik a tér. Az anyagok is nagyon fontosak. A színekkel mindenkinek más a viszonya, de az anyagokkal mindenki tud játszani: legyen az egyik egy kicsit erősebben texturált, legyen, ami kicsit fényesebb, és valami, ami pedig kicsit simább.
Ezt összeadva létre tud jönni egy olyan tér, amely minden érzékszervünkre hat, és én ezt tartom igazán fontosnak.
Aztán tovább lehet variálni illatgyertyákkal, otthoni parfümökkel. Úgy veszem észre, hogy az utóbbi időben, amikor nagyon sok időt töltünk saját kis terünkben, ez még inkább felértékelődött. Én azelőtt rengeteget utaztam, és ha itthon is voltam Londonban, akkor az irodából dolgoztam – csak aludni jártam haza. Bár nagyon szép volt a környezetem, az érzéki részét elhanyagoltam. A karanténidőszakban azonban az olyan apróságnak tűnő dolgok, mint egy illatgyertya, rengeteget segítenek, hogy átlendüljünk a nehéz napokon.
Gondolod, hogy a vírus hatására ez a holisztikus szemlélet a szakmában is felértékelődött, vagy inkább egyéni szinten jelenik meg az emberek életében?
Biztos sok olyan tervező van, aki továbbra is inkább a vizualitásra helyezi hangsúlyt. És olyanok is vannak, akik már régebben képviselik ezt a nézőpontot, és próbálják megfejteni, mitől érezzük jól magunkat bizonyos terekben, valamint gondolkoznak azon, hogy lehetne ezt tovább erősíteni – például Ilse Crawford, vagy Peter Zumthor. Egyébként nekem a Soho House hozta ezt a paradigmaváltást – előtte engem is jobban érdekelt, hogy mi mutat jól együtt esztétikailag, mint hogy érzelmileg hogyan hat egy tér.
A Soho House klubházai nagyon exkluzív terek. Számodra mit jelent a luxus fogalma?
Erről is azt gondolom, elég szubjektív fogalom. Volt alkalmam a legkülönfélébb nemzetiségű, amerikai, kínai, indiai emberekkel együtt dolgozni, így azt tapasztaltam, kulturálisan is teljesen más számít luxusnak. És persze egyénileg is – személy szerint nekem például az a luxus, ha fel tudok ülni egy repülőre, el tudok utazni két hétre, és akár onnan is tudok dolgozni, azaz nagy fokú szabadságomvan, és sok időm magamra. Az idő az, amiből valahogy mindig kevés van.
A belsőépítészetben az exkluzivitást tartom luxus értékűnek. Nem az számít, mi mennyire drága vagy csillogó, hanem hogy a tér olyan egyedi élményt nyújtson, amit nem kaphatsz meg máshol. Például nagyobb luxus elmenni egy eldugott olaszországi szállodába, aminek csak öt szobája van, de a nonna kézzel készíti a tésztát, mint egy óriási luxusszállodában megszállni. Azt gondolom, manapság inkább az ilyen autentikus élményeket keresik az emberek.
Ennyi csodás projekttel a hátad mögött létezik még számodra álommegbízás?
Minden olyan megbízás álom, ahol a kliens víziója egy olyan miliő megteremtése (mindegy, hogy lakás, étterem, szálloda, kórház vagy óvoda), ami egyedi élményt szeretne nyújtani. És amin holisztikus szemlélettel együtt tudunk dolgozni az egész csapattal, ahol bele tudunk szőni a designba egy történetet, ami mindent összekapcsol.
Linda inspirációi:
Az olasz építészet és design klasszikusai (Gio Ponti, Carlo Scarpa, Piero Portaluppi), a kortárs párizsi tervezők (Pierre Yovanovitch, Fabrizio Casiraghi, Festen Architecture, Studio KO), Jean-Michel Frank és a bécsi szecesszió.
A három kedvenc trend, motívum egy enteriőrben…
- Eklektika: antik bútorok, vintage keverése modern elemekkel.
- Műtárgyak, fotók, festmények integrálása a térbe.
- Színek és textúrák! „Mert az élet túl rövid, hogy azon aggódjunk, nem fogunk-e ráunni egy merészebb színre.”
A három legkevésbé kedvelt trend…
- Fehér, bézs, vajszín, a színtelen enteriőrök.
- Minimalizmus. „A megfelelő környezetben értékelem a minimalista építészetet, de nem tudom elképzelni, hogy igazán lélekmelengető inspirációs közeg tud lenni egy emberi lénynek!”
- Szétvilágított, hidegfényű, rideg környezet. „Mert a rossz világítás a legszebb teret is megöli.”
Egy jó tanács a sikerhez:
„Tedd magad nélkülözhetetlenné azzal, hogy keményen dolgozol és jó kapcsolatot ápolsz a munkatársaiddal! Mindig maradj kíváncsi, és szívj magadba annyi tudást, amennyit csak tudsz.”
Családi ház egy folyó partján | Bogdanova Bureau
„Itt minden kecskének saját neve van”
