Rövid üzenetek, különleges tipográfiák, amorf figurák és határtalan fantázia – ez a graffiti, avagy a „városi népművészet”, ahogy azt Lugosi Lugo László fényképész hívta. A magyar fotográfia jelentős alakjának egyik utolsó fotósorozatából jelent meg posztumusz album GRAFFITI. Read the Signs címmel.
„Alapvetően az időben folyó változásokat szeretném lefényképezni. A graffiti esetében azt, hogy milyen érdekes lesz ötven év múlva egy ilyen fénykép” – mondta a graffitis sorozatáról Lugo. Amikor 2019-ben épületfotó-workshopot szerveztem az ő vezetésével, a Ludwig Múzeum lépcsőjén állva beszélgettünk Budapestről. Akkor éppen – nekem legalábbis ezt említette – a Ferencváros változásait megörökítő képein dolgozott. Ahogy elnéztünk balra, a Duna túloldalán, a Kopaszi-gáton már épült a MOL-torony és a körülötte lévő házak. Azt mondta, neki tetszik. Hogy neki minden változás tetszik. Először megdöbbentem, később pedig sokszor eszembe jutottak a szavai. Aztán rájöttem, hogy ő más tekintettel nézi a várost, hiszen a változást csak akkor lehet lefényképezni, ha van változás.
Az 1994-ben megjelent Eltűnő Budapest című, Frankl Alionával közös albumban kihaló mesterségek utolsó képviselőit, műhely- és üzletbelsőket örökítettek meg. A Budapest 1900–2000 kötetben Klösz György (1844–1913) századfordulós Budapestről készített képeit fotózta újra, bemutatva a főváros reprezentatív helyeinek száz év alatti változásait. Ezzel ellentétben a GRAFFITI sorozatban a város nem-helyeit – elhagyatott épületeket, rozsdaövezeteket, vagy egyszerűen csak a senki által észre nem vett tereket – járta, hogy névtelen alkotók el nem ismert és illegális művészetét dokumentálja.
A városok mai értelemben vett, modern graffiti általi változásai az 1970-es években kezdődtek New Yorkban, egy olyan városban, amelynek szélsőségei jó táptalajként szolgáltak a különböző kultúrákat és osztályokat egybeolvasztó graffitiművészet számára. Az olyan úttörő alkotók által, mint Taki 183, Julio 204, Cat 161 és Cornbread – akik a nevüket falakra és metrókocsikra festették Manhattan környékén – született meg az amerikai graffiti, amely aztán fiatalok millióit vonzotta és végigsöpört a világon, ma pedig már minden nagyváros falain jelentős számban megtalálható.
A falfirkák, a falakba vésett, illetve a falakra festett rajzok és feliratok azonban már jóval régebb óta velünk vannak. Az viszont egyáltalán nem (volt) egyértelmű, hogy ezeket meg lehet (vagy épp meg kell) örökíteni. A legelső fotóművész, aki érdemesnek gondolta az ilyen típusú, utcán talált alkotások koncepciózus dokumentálását, a magyar származású Brassaï (születési nevén Halász Gyula, 1899–1984) volt: három évtizeden át járta Párizs utcáit, a lefényképezett rajzokból és firkákból pedig 1961-ben Graffiti címmel jelent meg könyve (bár ezek csak részben azonosak a mai típusú graffitikkel). Lugo, aki Brassaïhoz hasonlóan egy város krónikása volt, az ő nyomdokaiba lépett. Azáltal pedig, hogy megörökítették a graffitiket, azokat hivatalosan is az elismert művészet körébe emelték.
Az album Lugo háromszázötven képe mellett ismerteti a graffiti alapvető fogalmait, stílusirányzatait, jogi vonatkozásait, a legfontosabb budapesti graffiti-line-okat, illetve négy magyar graffitiművésszel – Floek Uno, Trans One, Fat Heat és Jok13 – készített interjút is tartalmaz. A könyv a vizuális és szöveges tartalmát tekintve is különleges darabnak számít.
Az album Jakabovics Tibor művészeti magángyűjteménye, a budapesti Equibrilyum Art Collection és az Equibrilyum Könyvkiadó közös gondozásában, Cziglényi Boglárka (kulturális menedzser), Kurdy Fehér János (kurátor, költő), Lugosi Blanka (művészeti menedzser, jogörökös) és Szilágyi Szabolcs (SI-LA-GI, képzőművész) közös szerkesztésében, Gerhes Gábor (képzőművész, könyvművész) könyvterve alapján valósult meg.
Egykori portugál kikötőből lakónegyed
A brutalizmus és személyes történetek a reflektorfényben | Film és Építészet Fesztivál 2022
