Mitől válik egy bútor örökséggé, miközben más darabok néhány év alatt hulladékként végzik? Kollár Mariannal, a Fabrika alapítójával és a Múltunk a jövőnk? című kiállítás kurátorával beszélgettünk a javíthatóság kultúrájáról, a vintage valódi értékéről és arról, miért érdemes a fenntartható jövőt a múlt tárgyaiban is keresni.
A „Múltunk a jövőnk?” cím már önmagában is állításnak hangzik. Te mit gondolsz: a jelenlegi fenntarthatósági és fogyasztási válságaink közepette valóban érdemes visszanéznünk a múlt tárgykultúrájára megoldásokért?
A múlt tárgykultúrája tükörként szolgál napjainkban és ezt érdemes vizsgálnunk a fogyasztási válság közepette. A történelem során a tárgyakat úgy tervezték, hogy azok javíthatóak legyenek és lehetőleg helyi alapanyagokból készüljenek. A hagyományos tárgyak nagyrészt természetes anyagokból, pl. fa, kő, agyag, bőr készültek, ezzel is csökkentve az ökológiai lábnyomot. Ha tönkre is ment valami, az elemi alkatrészek cserélhetőek voltak, illetve újrahasznosították a tárgyakat. Ez értékes leckéket ad a modern cirkuláris gazdaság számára. A múlt mesterei a funkciót és a használhatóságot helyezték előtérbe, amely elősegítette a mértékletes és tudatos fogyasztást.
A bútorok tekintetében a múlt tárgykultúrája gyakorlatilag választ ad a mai tucatbútorok termelésére. A mai modern bútorok jelentős része préselt lemezből készül, műanyag ragasztókból építkezik, melyek nem javíthatóak, rövid élettartalommal bírnak, ezáltal jelentős hulladék keletkezik. Ezzel szemben a hagyományos bútorkészítés a fenntarthatóság mintapéldája, hiszen ezek a bútorok még fából készültek, javíthatóak voltak.
A kiállítás egyik központi kérdése az örökség volt. Szerinted miért őrzünk meg bizonyos tárgyakat generációkon keresztül, miközben másokat gondolkodás nélkül lecserélünk? Mitől válik valami örökséggé?
A Hybridart Space-ben rendezett 2026-os Recycled Design csoportos kiállítás központi témája az értékmentés -és újrahasznosítás volt. Sajnos a mai modern társadalom elszakadt a tárgyak valós értékétől, melynek legfőbb oka a „vedd meg és dobd el” fogyasztói magatartás. A modern bútorokat és használati cikkeket tudatosan rövidebb élettartamra tervezik, könnyebb és gyorsabb azokat kicserélni egy újra, mintsem megjavítani.
A kiállítás fókuszában idén az újrahasznosítás és a fenntarthatóbb lakberendezés állt, ahol kurátorként szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy adjunk a tárgyaknak egy második esélyt! Ezt a szemléletmódot fejezték ki a kiállított tárgyak, amelyek további évtizedeket szolgálhatnak bennünket, mint például a földben 40 évig pihenő PVC csőből alkotott lámpák, kidőlt fákból asztalok, fenntartható gyapjúszőnyegek és múlt századbeli modernizált bútorok.
Bizonyos tárgyakat évtizedekig őrzünk, sokszor ezek családon belül, generációkon át öröklődnek, történeteket hordoznak, ezért ragaszkodunk hozzájuk. A Fabrikában nap mint nap, érkezik olyan megkeresés, hogy a nagymama féltve őrzött fotelját szeretnék személyre szabottan restauráltatni, amely a szakszerű felújításnak köszönhetően még évtizedekig szolgálhat tovább. Örökségként tekinthetünk azokra a darabokra is, amelyek a kor lenyomatát, ipartörténetét képviselik, pl. Bauhaus csővázas székek.
Ugyanakkor vannak olyan tárgyak is, melyektől szinte gondolkodás nélkül „szabadulni” szeretnének, ez legfőképpen a bútorok tekintetében sokszor az életmódbeli változások miatt, (az otthonok átlagos mérete kisebb) így a nehezen mozgatható, robusztus antik darabok egyszerűen már nem férnek be a minimalista terekbe.
A gyorsan változó lakberendezési trendek is befolyásolják, „fast furniture” arra kondicionálja a vásárlókat, hogy az éppen aktuális divatot kövesse, a régi egy hulladékká válik a szemükben. A másik probléma, amit a Fabrikában is tapasztalunk, hogy a fogyasztók nem tudnak hova fordulni felújításért, vagy éppen nem látnak az adott tárgyban fantáziát, hogy mit lehetne kezdeni vele, ezért inkább könnyebb nekik megválni tőle. Nem egyszer fordult elő, hogy megajándékoztak bennünket régi, nem kívánt bútorral, majd a restaurálás és a tárgy újragondolása után meglátták a fotóját a honlapunkon és nem hitték el, hogy ez valóban abból lett, de volt olyan is, aki visszavásárolta a „nemkívánatosnak” hitt saját bútorját.
A Fabrikában nap mint nap olyan bútorokkal találkozol, amelyek sokszor több emberöltőt túléltek. Mit árul el ez a tárgyakhoz való korábbi viszonyunkról, és mit a mai hozzáállásunkról?
A múlt századbeli bútorok gyakran érdekes történeteket hordoznak, sokszor találunk pl. rejtett üzeneteket egy fiókban, régi fotókat, személyes tárgyakat vagy polcokat gondosan felcímkézve, hogy melyiken mit tároltak. Ezeken a bútorokon látszódik, hogy megbecsült darabok voltak, vigyáztak rájuk, látható a nyoma, hogy hol próbálták javítgatni azokat, lefesteni, hogy elfedjék a különböző karcolásokat, sokszor étkezőasztaloknál szinte megjelenik előttünk a kép, ahogy az őrlőt az asztalhoz rögzítik, és diót darálnak rajta, melyet a kis bemélyedések is bizonyítanak. Egyértelműen látszódik a tárgyakhoz való kötődés és a tárgyak szeretete és hogy éveken keresztül használták azokat. Sajnos ezek a bútorok legtöbbször nem a használat közben mentek tönkre, hanem a nem megfelelő tárolás miatt, amikor már útban voltak, ezért pl. vizes pincékben tárolták azokat az utódok, vagy az utcán végezték.
A modern design gyakran az újdonságot ünnepli, miközben a vintage kultúra éppen a meglévő értékek újraértelmezéséről szól. Szerinted a kettő valóban ellentéte egymásnak?
Én úgy gondolom, hogy inkább egymás kiegészítői. A modern design az új formákat és az új anyaghasználatot hangsúlyozza, a mid-century pedig a tárgyak időtállóságát. A kortárs fenntartható lakberendezésben ez most olvad össze, kéz a kézben jár. Nemrég a Fabrikában pontosan ezért volt egy pop-up rendezvény, hogy ezt a két világot mutassuk be egy térben, a Studio Object bútoraival karöltve. A mai modern bútorok szinte kivétel nélkül visszanyúlnak az 1920-as csővázas bútorokhoz és a mid-century modern formákhoz. A kettő tehát nem kizárja, hanem feltételezi és kiegészíti egymást, a múlt értékei nélkül a modern design gyökértelenné válik, a modern szemlélet nélkül pedig a vintage csupán múzeumi nosztalgia maradna.
Egy régi bútor felújítása ma már gyakran esztétikai vagy identitásbeli döntés is. Mit keresnek valójában az emberek egy századközepi fotelben vagy egy antik komódban: karaktert, történetet vagy valami mást?
A tárgyak mögött rejlő identitást, az időtállóságot és legtöbbször a történetet is keresik az emberek. Lámpák tekintetében szeretik a különböző magyar tervezői darabokat, melyek ma már ikonikus design tárgyak, lásd Borz Kováts lámpa, Borsfay, Házi Tibor. Ezek az akkori korszakot kifejező ikonikus darabok. Az anyaghasználat tekintetében például a teakfa az egyik legjobban időtálló fa, és a restaurálás során visszakapja régi varázsát. A Fabrikában kizárólag természetes anyagokat használunk, kézzel csiszolunk és a felületkezelésnél is lenolajat, méhviaszt használunk. Egy századközepi fotel vagy komód egyszerre nyújt egyedi karaktert a modern, egyenbútorokkal berendezett terekben, és képvisel környezettudatos, fenntartható szemléletet, mindezek mellett „lelke van”.
Sok antik vagy retró tárgy esetében az idő nem csökkenti, hanem növeli az értéket. Miért gondolod, hogy bizonyos tárgyak képesek méltósággal öregedni, míg mások szinte a vásárlás pillanatában elhasználódnak kulturálisan?
Az idő múlása miatt természetes folyamat, hogy a régi tárgyakból kevesebb lesz, időközben megsemmisülnek vagy megsérülnek. Ami fennmarad, az egyre ritkább lesz, nehezebben lehet hozzájutni majd, ez növeli azoknak a tárgyaknak az értékét, amelyek anyaghasználata miatt, vagy a kor kulturális korszakának kifejezése miatt keresetté válnak. A ritkaság önmagában nem elég, design, kulturális jelentőséggel is kell, hogy bírjon a tárgy. Az egyik kedvenc jelenetem, mikor a „Szomszédok” c. filmsorozatban lecserélnek egy Borsfay Tamás által tervezett króm lamellás állólámpát, mondván, hogy „Nemcsak ronda, de nehéz is…” Ha tudták volna, hogy ez a lámpa ma már műtárgynak számít, és évről évre nő az értéke, akkor biztosan megtartották volna.
Másik szempont, hogy bizonyos anyagok nagyon szépen tudnak öregedni, patinájuk lesz. A bőr nemesedik az idő múlásával, a fa tárgyak érnek, a réz és bronz tárgyak karaktert fejlesztenek. Más anyagok inkább degradálódnak, a ragasztók elengednek, a műanyag sok esetben elszíneződik. Habár itt is van ellenpélda, ha a lámpagyűjtők kedvencére, az ikonikus olasz Harvey Guzzini space age lámpákra gondolunk, melyeket egytől egyik színes műanyag burák jellemeztek. Ezeket fel lehet szépen polírozni, hogy újra visszakapják eredeti fényüket, de a repedésekkel, törésekkel nem lehet mit kezdeni sajnos. Ezeket a tárgyakat mégis időtálló formákra tervezték, nem egy rövid divathullámra.
Más tárgyakat eleve rövid életciklusra terveznek, gondoljunk csak egy tízéves okostelefonra, ami már semmivel sem kompatibilis, egyre lassúbb, és végül kénytelenek vagyunk lecserélni.
Kurátorként és kereskedőként egyszerre foglalkozol tárgyak múltjával és jövőjével. Mit gondolsz, a ma tömegesen gyártott bútorai közül lesznek olyanok, amelyekre ötven vagy száz év múlva ugyanilyen kulturális értékként tekintünk majd?
Igen, szerintem biztosan lesznek, az olyan formavilággal rendelkező darabok, amelyek jól felismerhetőek, korszakot kifejező tárgyak. Fontos szempont, hogy minőségi, jól javítható anyagból készüljenek, és itt nem feltétlenül luxustermékekre gondolok. Ma már vintage IKEA modellek is jelentős összegekért kelnek el, nem azért, mert ritkák voltak, hanem mert jól kifejezik az adott korszak életstílusát. El tudom képzelni, hogy száz év múlva egyes, ma teljesen hétköznapinak tűnő bútorok ugyanúgy a 21. század elejének kulturális ikonjaivá válnak, ahogyan ma egy 1960-as évekbeli skandináv fotelre tekintünk.
Studio Fabrika: 1064 Budapest, Rózsa u. 64. | web | Instagram
A „mit tálal”-tól a „min tálal”-ig | Várady Luca útja a cukrászattól a saját kerámiaműhelyig
Joie de vivre Budapest felett
