„A valóságot hoztam el Ukrajnából. Nem bepúderezve, kiszínezve és elferdítve. Nekem az a fontos, hogy hiteles legyen” | Interjú Hajdú D. András fotográfussal

„A valóságot hoztam el Ukrajnából. Nem bepúderezve, kiszínezve és elferdítve. Nekem az a fontos, hogy hiteles legyen” | Interjú Hajdú D. András fotográfussal

Hajdú D. András, többszörös sajtófotó-díjas szabadúszó dokumentarista fotográfus immáron ötödik ukrajnai útjáról tért haza, míg közben a dacos tekintetű herszoni kisfiúról készült portréja a világ számos pontját bejárta.



„Én nem magát a háborút fotóztam, mert engem az emberi sorsok érdekelnek. Az örömük, a bánatuk, a gondjaik: mikrotörténeteken keresztül tudom megfogni a világot. Ilyenkor egy kicsit beköltözöm mások fejébe és érzéseibe, hogy igazán megérthessem őket.”

András legbelül érezte, hogy ki fog menni, de felkészülni tulajdonképpen nem volt ideje, mivel már pár napra a háború kirobbanása után a norvég tévé (NRK) stábja felkereste, hogy velük tartson Lembergbe. Azóta fotózott Herszonban, Kijevben, Krivij Rihben, az akkor még békésebb Odesszában és a határmenti Mikolajivben is. Családapaként nem keresi feleslegesen a veszélyes helyzeteket és kimondottan nem katasztrófa-turista, mégsem túlzás, hogy a National Geographic magazin decemberi számában a Vakmerő rovat élére választották.  

„Két sajtósokkal teli busszal mentünk Herszonba, amikor én leghátul ültem, és hirtelen odalőtt az orosz tüzérség. Akkor rám tört egyfajta klausztrofóbiás érzés, mert tudtam, hogy baj esetén csak az ablakon keresztül van kiút. Magam elé meredve befeszültem, de nem pánikolhattam, mert azon agyaltam, hogy mivel tudom kitörni az ablakot a kamerámon kívül, ha tényleg gáz van”  – meséli visszagondolva a legizzasztóbb élményére, de kiemelte, hogy azért szerencsére nem nagyon volt rosszabbakban része.

Néhány nappal azután, hogy az ukrán erők felszabadították Herszon városát az orosz megszállás alól, Zelenszkij elnök váratlanul megjelent, és beszédet mondott a főtéren a még mindig sokkos állapotban lévő lakossághoz. Az összegyűlt tömeg csendes volt, nyoma sem volt önfeledt ünneplésnek. Gleb (13) az első sorban hallgatta a beszédet és ez volt az első alkalom, hogy szülei február 24-e óta kiengedték a házból. A fiú koravén külseje és dühös tekintete pillanatok alatt az ukrán szabadságharc arcává vált. 
Ezelőtt pár órával lőttek szét az oroszok egy lakóházat körülbelül 150 méterre András szállásától. Emiatt az estéket óvóhelyen töltötte, mert nem akart kockáztatni.
A pokol kertje – Mariia (9 éves) az ukrajnai Bilyaivkában, a Herszon régióban él édesanyjával és nővérével. Hét hónapot töltöttek orosz megszállás alatt, és egy légitámadás idején a pincébe menekültek. Mariia életét a puszta szerencse mentette meg, éppen a kültéri vécéjükbe ment, amikor egy rakéta csapódott be a kertjük végébe: ,,Nagyon megijedtem, nem gondoltam semmire, csak elestem. A föld és a ház is megremegett. Anyukám azóta nem engedi, hogy a kertben játsszak, mert még mindig a repeszbombák maradványai vannak mindenfelé, amelyek felrobbannak, ha rájuk lépsz."

Hogyan készülsz fel egy ilyen útra?

Nekem ez úgy működik, hogy összerakom fejben, mi várhat rám a helyszínen, és azt hogyan fogom megoldani, mint fotós. Herszonban szűk, három órás keretem volt csupán, mivel a stábbal együtt kellett mozogjak, így előre kitaláltam, hogy közel megyek, mert portrézni szeretnék és tömegre is számíthatok majd. Egyébként az a taktikám, hogy a biztonság kedvéért mindig felteszek egy GoPro kamerát, arra az esetre, hogyha bármi para történik, akkor legalább rögzítve legyen. Tehát fotósként van egy plusz csatornám, ami folyamatosan videóra veszi a történéseket, így ha odalőnek, akkor az nem marad nyom nélkül.

0:00
/

A családod hogyan viszonyul mindehhez?

Nyilván aggódnak, de rám bízzák a dolgot. Elmondtam nekik, hogy számomra mennyire fontos az, hogy ezt testközelből megcsináljam.

Ha a norvég TV vagy másik sajtó nem keres meg, akkor is úgy döntesz, hogy kimész megörökíteni a kinti helyzetet?

Legbelül éreztem, hogy így vagy úgy, de mindenképp ki fognak hívni. Azonban én tényleg csak akkor megyek, ha azt látom, hogy van értelme, mert lesz elérése az adott anyagnak. Nekem ez nagyon fontos, mert nem akarok kockáztatni. Vagyok annyira érdeklődő és nyitott, hogy azt hozom el, ami valójában ott van. Nem bepúderezve, kiszínezve és elferdítve. Nekem az a fontos, hogy hiteles legyen. Nagyon örülök, hogy ezek a történetek többmillió emberhez juthattak el.

Mennyire volt más a kinti helyzet, mint amire számítottál?

Én korábban még soha nem voltam háborúban. Be voltam parázva, mert azt hittem, hogy árkokban fekszünk majd, mint a második világháború fotósai, de szerencsére nem ez volt a helyzet. Persze van ilyen is, de a hétköznapokban ezekből nagyon keveset látsz Ukrajna nagy részében. Odesszában szinte minden hétköznapi dolog működött még márciusban, amikor kimentem. Kozmetikushoz mehettél, megihattál egy kávét, elmehettél shoppingolni, vagy akár napozni is kifeküdhettél a tengerpartra. „Csupán” azt hallod, hogy kétnaponta beküldenek az oroszok egy drónt vagy felrobbantanak egy benzinkutat, de ezt csak leginkább a hírekből olvashatod. A határmenti Mikolajivben, illetve a frontvonal közelében ennél azért persze aggasztóbb volt a helyzet. Ott a helyiek mutogatták a krátereket, hogy nézd ez volt az egyetem... ott megszokott látvány a kiégett tankok, összetört civil autók, aknára lépett tehenek és szétszedett templomok maradványa. Az élet viszont megy tovább az ország hétköznapjaiban.

Orosz légicsapás ért egy társasházat Mikolajevben, amelynek következtében többen meghaltak.
Elérzékenyült nő hallgatja Zelenszkij beszédét Herszonban.
A háború elején, Lembergből Lengyeloszág felé busszal menekülők a lembergi vonatpályaudvar parkolójában.

Milyen volt ilyen körülmények között dolgozni?

Eleinte az ijesztő, amikor a távolból hallod a lövéseket. Olyankor realizálod, hogy ez tényleg egy háború, de aztán hozzászoksz, és nem kapod el a kamerádat minden robbanásnál. Számomra ez az egész fotózás egy burkot rak körém és munka közben nem érzem annyira rémisztőnek. Kivesz ebből a helyzetből, mert ilyenkor komponálok, fényt mérek, keretezek, és nem az aknákkal vagyok elfoglalva. A háborús fotózásról mindig eszembe jut, hogy a srác, akit lefotóztam, ott élt 9 hónapon keresztül az orosz megszállás alatt, én meg most itthon teázgatok. Ezzel szoktam magamat meggyőzni, arról, hogy valódi veszély abban rejlik, ha kint élsz, nem abban, hogy kimész néhány órára fotózni. Mi többnyire nem mentünk olyan helyre ahol nem volt aknamentesítés, de persze előfordult, hogy becsúszott. Azonban odakint néha elmosódik a normalitás határa, hiszen volt, hogy egy befúrodott rakéta mellett állva fotóztam egy templomot, mégsem éreztem magam igazán veszélyben.

Visszamennél újra háborús helyszínre fotózni?

A félelmem részben elmúlt, kissé megértettem,  hogy működik ez az egész. Nekem azért mégsem hiányzik az, hogy nagyon megijedjek, én nem vagyok adrenalinfüggő. Én egy víziót próbálok elhozni az egészből, ami ott volt.

Portré Andrásról, amikor egy tank hadosztályt látogatott meg, a Mikolajev közeli “szürke zónában”, ahonnan a közelmúltban űzték ki az oroszokat.

A METU fotográfia szakán is tanítasz. Több évtizedes tapasztalattal a hátad mögött, mit tanácsolnál pályakezdő dokumentaristáknak?

Én mindig azt mondom, hogy muszáj komolyan venned magad. Megszállottnak kell lenned, szeretned kell a témádat, különben nincs értelme. Az egész szakmának szerintem az a kulcsa, hogy a személyiséged összhangban legyen azzal, amit csinálsz. Azért, hogy megérezd, mi az ami fontos és akkor is utánajárj, ha senki sem kéri. Kell egy őszinte kíváncsiság és a vágy, hogy ezt át akard adni másoknak is. Ha el tudod mondani úgy, hogy megértsék, akkor nyert ügyed van. Hiszen ez nem a te egódról szól.  Te mint fotós csak egy köztes szereplő vagy, aki ha rosszul csinálja a munkáját, akkor nem fog átjönni az üzenete.

Az oroszok egy vasúti hidat akartak eltalálni, azonban 5 kilométeres sugarú körében mindent pusztítottak, egyedül a hidat nem találták el. A fotó körülbelül 100 méterre készült a hídtól.

Forrás: Hajdú D. András  | Web | Instagram | Facebook

továbbiak
Virágzó magnóliák öröksége a palackban | Magnolia Heritage Gin
lifestyle

Virágzó magnóliák öröksége a palackban | Magnolia Heritage Gin

Egy lengyel kézműves márka, amely mögött generációkon átívelő családi legendák, kézzel szedett gyógynövények és két végtelenül elhivatott ginrajongó áll. A brandről most Marcin Czajkiewicz mesél, aki feleségével, Aleksandrával alkotta meg a Magnolia Heritage Gint. A márkátok neve ‘örökség’ – mi a története a ti saját örökségeteknek, és miért olyan fontos számotokra,
A csibészség és a tradíciók forgataga | NÁM – Taste of Asia
lifestyle

A csibészség és a tradíciók forgataga | NÁM – Taste of Asia

Budapest gasztroszcénája egy folyamatosan változó, dinamikusan fejlődő univerzum. Ha bezár egy hely, valószínűleg jön a helyére kettő másik, azonban vannak olyan éttermek és kávézók, amelyek valahogy betölthetetlen űrt hagynak maguk után. Varga Dániel séf csendesen tért vissza a fővárosba, a fogásai azonban akkorát szólnak, hogy az egészen Ázsiáig hallatszik. Ismerd
Víz alatti kerékpárparkolók Amszterdamban
lifestyle

Víz alatti kerékpárparkolók Amszterdamban

Az amszterdami központi pályaudvaron két új kerékpárparkolót nyitnak meg, amelyek különlegessége, hogy a víz alatt találhatóak. A két hely együttesen tizenegyezer kerékpár befogadására alkalmas, így ez lesz a város legnagyobb kerékpárparkolója. A föld alatti parkoló kapcsolódik a metróhoz és a központi pályaudvarhoz, így az utazók szárazon és kerülő nélkül közlekedhetnek