Bár a magyarnak megannyi finom nyelvi árnyalata van, az expat szóra nincsen elég érzékletes fordításunk. Hiszen nem külföldről érkező látogatókról vagy turistákról van szó, hanem olyan emberekről, akik itt élnek és alkotnak, ismerik az országunkat, ráadásul hosszabb távú bizalmat szavaztak neki. Friss perspektívákból tekintenek a városunkra, amelyben a saját kultúrájuk és a korábbi tapasztalataik keverednek, izgalmas egyveleget adva. Legújabb, Budapest kreatív expatok szemén keresztül című cikksorozatunkban olyan külföldi művészeket, designereket és kreatív szakmabelieket kutatunk fel, akik a fővárosunkba helyezték a bázisukat.
Szerző: Gollob Lilla
A sorozat harmadik részében Simon Holperttel, egy Párizsból érkezett kerámiaművésszel töltöttünk el egy tartalmas délután. Először a Szinyei Merse utcai otthonában kerestük fel, ami egy kisebb múzeummal ér fel, tele bakelit lemezekkel, illetve a kerámiagyűjteményével, ami saját munkáiból és mások alkotásaiból áll. Az enteriőrben a párizsi hatások, a magyar retróval párosulnak, különböző kék árnyalatú falakkal keretezve. Ebben az érzékeny, mégis játékos rendezésben minden mindennel összefügg, akárcsak Simon életében. Később átsétáltunk a frissen nyílt Néprajzi Múzeumba, ahol megtudtuk, miért olyan fontos Simonnak a Városliget, mint lokáció. Az inspiráló beszélgetésünk pedig rendhagyó módon magyarul zajlott, aminek okára hamarosan fény derül.
Hogyan kezdődött a történeted Budapesttel?
Édesanyám párizsi, édesapám bajai. Nagyon fiatalon disszidált Párizsba, és mivel egyedül érkezett, mindjárt be kellett illeszkednie a francia kultúrába. Én már Párizsban születtem, ahol teljesen integrálódott a családom, magyarul is csak konyhanyelven beszéltem. Sokáig csak annyi kapcsolatom volt Magyarországgal, hogy néha meglátogattuk a nagyszülőket vidéken, és ilyenkor egy-két napra Budapestre is eljöttünk. Gimnáziumban aztán úgy döntöttem, hogy magyarból szeretnék érettségizni. Ez volt az első nagyobb lépésem a magyar kultúra felé. Ezt követően elvégeztem a filozófia szakot Párizsban, utána viszont egyre jobban elkezdett foglalkoztatni, hogy jobban megismerjem a gyökereimet, így beiratkoztam egy finnugor képzésre. Ennek kapcsán kijutottam a Debreceni Nyári Egyetemre, ahol magyar nyelvet, történelmet és irodalmat tanultam. Az élet mégis úgy hozta, hogy még hosszú évekig nem költöztem Magyarországra. Előtte hat évet Bécsben, két évet Salzburgban töltöttem, majd visszamentem Párizsba. A budapesti lakásomat hét éve vásároltam, eredetileg azért, hogy nyaralni járjak ide, végül három éve eldöntöttem, hogy véglegesen ideköltözöm.
Mi vezetett téged arra, hogy meghozd ezt a döntést, és idehelyezd a bázisodat?
’76-ban születtem, és nagyon megmaradt bennem az az időszak, amikor a 20-as éveimben sokat jártam ide nyáron. Nagy hatással volt rám a Sziget, amit akkor még Pepsi szigetnek hívtak, akkor kezdődött a Szimpla és a Kertem is. Nagyon nagy volt itt a nyitottság, a dinamika. Azt gondolom, hogy ez még ma is megvan, tetszik ahogy fejlődik a város. A döntés konkrét előzménye pedig az volt, hogy három évvel ezelőtt New Yorkban kaptam egy galériánál lehetőséget, de valahogy nem tudtam elképzelni magamat ott. Párizsban sem akartam maradni, mert szerettem volna már egy nagyobb műhelybe költözni, amit ott nem tudtam volna megengedni magamnak. Ekkor jött az ötlet, hogy miért nem próbálom ki magamat Magyarországon? Utólag azt gondolom, hogy ez a lehető legjobb döntés volt. Persze sehol sem könnyű, sehol se zöldebb a fű, mindig lehet panaszkodni. Ennek ellenére megtaláltam itt a műhelyhelyiségemet, azt érzem hogy a kerámia világában is óriási lehetőségek vannak és a szerelem is rámtalált. A szüleim, bár támogatnak a döntésemben, nem gondolták volna, hogy én leszek az, aki visszajön Magyarországra, aki újratanulja a nyelvet. Közben szerintem ez éppen annak a nyitottságnak köszönhető, amit tőlük kaptam gyerekkoromban.
Emlékszel az első benyomásodra a városról? Mi ragadta meg a szemedet?
Az első kontaktusom Budapesttel a Városligettel volt, ahová a fővárosban látogattunk a nagyszüleimtől, amikor picike voltam. Ezekről a kirándulásokról az összes emlékem az Andrássy úthoz, a Városligethez, és azon belül is a Fővárosi Nagycirkuszhoz és az Állatkerthez fűződnek. Tudod, szokták kérdezni a gyerekektől, hogy mik szeretnének lenni, ha nagyok lesznek, na én erre úgy válaszoltam, hogy cirkusz vagy állatkert. Nem is egy hozzáköthető szakma, hanem egy teljes cirkusz vagy egy teljes állatkert (nevet). Az első dolog aztán, amire rácsodálkoztam, amikor ideköltöztem, azok a tetők voltak. Budapesten lehet látni a tetőket. Párizsban nem látod őket a magasság miatt, és egyébként is mind szürkék, amik összefolynak az ottani szürke éggel. Ez olyan hatással van rám, mintha be lennél szorulva a városba. Budapesten alacsonyabbak az épületek, sok a cseréptető, kék az ég. Ettől elérhetőbbnek tűnik a város. Nekem ez a szabadságot jelenti. Itt a felhők is más formájúak. Ez például Szinyei Merse Pál festményein is látszik, amik ki vannak állítva a Várban. Közben én mégiscsak párizsinak vallom magam, és az is fontos volt nekem, hogy rengeteg hasonlóságot tudtam találni a két város között. Az Andrássy és a Champs-Élysées, a Duna és a Szajna, vagy az egyes kerületek hangulatai. Megtaláltam lényegében, amit ott szerettem.
Kanyarodjuk kicsit a kerámiák irányába. Hogyan kezdtél el foglalkozni ezzel a médiummal?
Mindig érdekelt a művészet világa, és amikor Bécsben éltem lehetőségem volt egy galériát nyitni. Aztán tíz évvel ezelőtt Párizsban elmentem a nyitott műhelyek napjára, ahol találkoztam egy kerámiaművésszel, Lise Meillan-nal. Nagyon tetszett, amit csinált, ezért megkértem, hogy tanítsa meg nekem. Először nemet mondott, de körülbelül két hónap után megkeresett, hogy már készen áll rá. Én lettem az első tanítványa. Az első pillanattól kezdve volt egy különleges kapcsolatom az agyaggal és a porcelánnal, mélyen belül éreztem, hogy van valami mondanivalóm ezekkel az anyagokkal. Mindjárt szobrászatban gondolkodtam, művészeti médiumként tekintettem a kerámiára, nem a fazekasság irányából. Vicces viszont, hogy Lise egy igazi “mázboszorkány” én pedig éppen a máz nélküli irányba mentem el. Az anyag és a formák érdekeltek, hogy mit tudok létrehozni a kezeimmel. Két év után felfedezett egy japán galéria, és utána szépen beindult minden. Jó látni azt is, hogy egyre fontosabbá válik a kerámia a kortárs művészeti világban, kezdik egyre szélesebb körben felismerni, hogy milyen kommunikációs lehetőségek rejlenek benne. Nemrég voltunk a Velencei Biennálén, ahol a díjnyertes amerikai pavilon és a litván pavilon is kerámiákat állított ki.
Hogyan kristályosodott ki a művészeti utad? Hogyan dolgozol és honnan inspirálódsz?
A kerámiában nekem az állandó kutatás az igazán izgalmas. Benne van a boszorkányság, de a tudomány, a kémia és a fizika is. Ki kell tapasztalni, ki kell kísérletezni, hogy mire hogy reagál az anyag, hol vannak a határok. A kerámiában az én felfogásom szerint minden eszköz lehet: egy kéz, egy lábnyom, egy textília, egy fadarab egy levél. Bármi. Nálam nincsnek szabályok.
Az egyik lényegi dolog a munkámban, hogy sokszor nem használok mázat. Szeretném elérni, hogy visszaszokjunk az érintés fontosságához, hogy újra meg tudjuk érezni az alapanyagot. Nekem azért is kifejezetten fontos ez, mert bár a szoborvilág felé fordultam, nem szeretném, hogy a munkáim vitrinbe kerüljenek, hogy ne lehessen hozzájuk nyúlni, mint a múzeumi tárgyakhoz. Sokkal inkább az a célom, hogy az emberek együtt éljenek a műtárgyakkal. A műtárgy végülis majdnem egy háziállat. Nem kell sétáltatni, nem kell etetni, de kapcsolatot lehet vele teremteni. Volt egy úgynevezett alvó szobor sorozatom, ahol a kerámiákat párna posztamensre helyeztem. A párna, mint posztamens egy intim kapcsolódásra utal, illetve különböző módokon lehet ráhelyezni a műtárgyat, így létrejöhet az interakció. A máz továbbá eltakarja a hibákat, én viszont nem akarok semmit eltakarni. Itt van nyersen kimutatva, ami kijött az agyamból és a kezeimből. Persze emiatt nem tökéletesek, de mi tökéletes a mai világban? Az, hogy néha mégis kísérletezek mázzal, az abból adódik, hogy Magyarországon vagyunk, és olyan lehetőségek vannak itt, amit sehol máshol nem tapasztaltam. Általában üres porcelánokat készítek, amiket technikailag nagyon nehéz létrehozni. A porcelán a legnehezebb alapanyag, mert reped, deformálódik, gyorsan szárad, nem elasztikus. Ezért látod a tárgyaimnál a kéz és ujjlenyomatokat, a nehézséget, a kifejtett erőt.
Alapvetően sorozatokban gondolkodom, de mindig van egy spontaneitás, egy aktív beszélgetés az anyaggal. A sorozataim különböző témákra épülnek. A Covid alatt készítettem a Blue Moon-t, egy új agyaggal és mázzal. Ez a szerelemről és a vágyódásról szól, benne van az ég és a csillagok is. A máz nélküli Missing Part sorozat a hiányról szól, arról, hogy valaki elment, és hogy hogyan tudunk visszaszokni az érintéshez. Nemrég csináltam egy raku sorozatot, és kommerciálisabb megközelítésben is szoktam alkotni dekoratívabb tárgyakat. Nemsokára bemutatom például az első porcelán nyaklánc kollekciómat.
Milyen élmény Budapesten kerámiaművészként dolgozni? Milyen a kapcsolatod az itteni keramikus közösséggel?
Három éve vagyok Magyarországon, ebből két évig Covid volt, de ennek ellenére is két nagy esemény történt a kerámiai világommal. Tavaly kiválasztottak az Országos Kerámiaművészeti Biennálén a Blue Moon-sorozatommal, aminek kapcsán a Zsolnay Negyedben volt kiállítás. Idén pedig a Nagyházi Galéria és Aukciósház első kortárs árverésére is beválogatták szintén ennek a sorozatnak két darabját. A kerámiaközösséggel is nagyon jó kapcsolatom van, és annak ellenére, hogy külföldről érkeztem, és nem a MOME-ról, vagy a Pécsi Egyetemről jöttem ki, mindjárt elfogadtak. Inkább pont ezt hallom vissza, hogy irigylik néha a szabadságomat, azt, ahogyan kötöttségek nélkül kommunikálok a kerámiával.
Évi többször járok a Kecskeméti Nemzetközi Kerámiastúdióba, ami olyan, mint egy “kerámia kolostor”. Járnak ide diákok, de idősebb, nagynevű, Kossuth-díjas művészek és külföldi alkotók is. Vannak stúdiók, szállások és mindenféle technikai lehetőség adott (raku, gázkemence, fatüzes). Ez egy óriási luxus, hogy hetven kilométerre Budapesttől ennyi mindent ki lehet próbálni. Máshol nem láttam még ilyet Európában, ilyen közel a fővároshoz. Olyan ez, mint egy nagy család, mindenki ismer mindenkit.
Szeptemberben fog megnyitni az új műhelyhelyiséged. Mik a terveid ezzel kapcsolatban?
A pandémia kitörése előtt egy nappal találtuk meg a helyiséget, egy régi éttermet a Damjanich utca 47. szám alatt. Ebből adódóan Atelier 47 lesz a neve. Szerettem volna hangsúlyozni a francia vonatkozást. Jelenleg még zajlanak a munkálatok, szeptemberre tervezzük a megnyitót. Ez egy elég nagy helyiség: hátul lesz a műhelyem, ahol alkothatok, az első térben pedig egy szobrászati kiállítóteret szeretnék kialakítani, egy kulturális szobrászati központot, ahol találkozhatnak az emberek. Nemzetközi kiállításokat szeretnék szervezni kurátorokkal, nemcsak kerámiával, hanem faszobrászattal, fémmel, vagy bármilyen más anyaggal kapcsolatban. Tervezünk workshopokat, és privát vacsorákat is a szobrok között, mint egy lakásétteremben. Ezeket a programokat a párom fogja menedzselni, és ő felel majd a marketingért.
A kedvenc budapesti helyszíneden, a Néprajzi Múzeum új épületében vagyunk. Miért fontos számodra ez a hely, miért szeretsz ide járni?
Ahogy már mondtam, a Városliget nagyon fontos helyszín nekem. Ide kötnek a gyerekkori emlékeim, a közelben van a lakásom, és az új műhelyhelyiségem is éppen itt lesz a sarkon. A mostani fejlesztések miatt pedig egyre inkább központi teret tölt be Budapesten belül is a liget. A Néprajzi Múzeum ezért egyrészt a lokáció és közelsége miatt fontos. Másrészt létrehoztak egy ingyenesen látogatható kerámiatárlatot, ahol az egyik falrészen országonként, a másikon használati célok szerint válogatták a tárgyakat. Nagyon érdekes megnézni, hogy melyik ország mit, mikor és miért csinált. Rádöbbenni arra, hogy már a népművészetben is voltak szobrászati, kortárs és organikus jellegek. Szerintem ez egy elég jó frissítés, és mivel pár percre lesz innen a műhelyem, tudok majd itt oktatást, vagy tárlatvezetést tartani a kerámia evolúciójáról.
Kedvenc magyar étel: Császármorzsa
Egy magyar szó, amit ismersz és szeretsz: Szabadság
Legjobb évszak Budapesten: Mindegyik
Egy dal, ami leírja a hangulatodat mostanában: Libre – Angele
Egy szín, amit mostanában nagyon szeretsz: Kék
Simon Holpert | Facebook | Instagram
Fotók: Gaál Dani
Érdemes odafigyelni a kicsikre is
Fedezd fel éjszaka a Néprajzi múzeumot!
