Vannak olyan ételek, amelyek több generáció számára ismerősek. Konzervbe zárt házias ízek vagy éppen gyógyhatásúnak tartott, zörgő papíros bonbonok – most induló Büfé cikksorozatunkban ezeket fedezzük fel hónapról hónapra. Az első fejezet a kedvenc gyógycukorkáké!
Geiger Bianka írása
Májkrém, krumplicukor, téli fagyi – ételek, amelyek több generáció szekrényében, táskájában, zsebében lapultak. Olyan termékek ezek, amelyek miközben kellemes vagy éppen kellemetlen élményeket idéznek, felébresztik bennünk a nosztalgia érzését. Többen közülük eltűntek, de most ismét reneszánszukat élik, ezért érdemes lehet róluk megemlékezni. Idén januárban induló cikksorozatunkban egy éven át minden hónapban más és más ikonikus ételtípust mutatunk be. Lépj be velünk a Büfébe!
Amikor gyerek voltam, anyukám sokat mesélt a krumplicukorról és mindig csillogó szemmel kóstolta, ha talált valahol. Őszintén szólva én sosem értettem a rajongását – a burgonyakeményítő táblákba préselt változata engem inkább a krétára, mint édességre emlékeztetett. A nagymamám zsebében ugyanakkor mindig lapult cukorka, amiből általában kaptam is. Vagy Negro volt, vagy Dianás – utóbbit különösen szerettem, pedig tudom, hogy megosztó darab, valaki vagy imádja, vagy a világból ki lehet kergetni vele. A Dianás aztán jópár évre eltűnt, ám egy ideje újra kapható: a „gyógycukorkák” piaca pedig bár jelentősen bővült azóta, a nagy kedvencnek örök helye van.
Ha a Dianás cukrot említjük, mindenki rávágja, hogy „sósborszesz”. Én ezt egyébként egészen a közelmúltig következetesen „sóbors-szesznek” hívtam, mert valahogy értelmesebbnek tűnt, de lássuk, honnan is ered ez az alapanyag? A történet szerint Erényi Béla gyógyszerész 1907-ben hozta forgalomba a mentolos sósborszeszt – pálya- és vetélytársát, Brázay Kálmánt próbálta legyőzni, aki különféle gyógynövényeket oldott fel alkoholban, melyet sós vízzel hígított és üvegbe töltve külsőleg és belsőleg is használható gyógyszerként árusított. A sósborszesz épp az, ami a neve: víz, alkohol, só, etil-acetát és mentol. Használták mindenre fájdalomcsillapítástól kezdve a reumatikus panaszok enyhítésén át a fertőtlenítésig, de naggyá végül Erényi tette. Olyan marketingkampányt indított ugyanis a Diana égisze alatt, ami a mai napig kőbe véste a nevet. A cukorka formája néhány évvel később született meg, amikor rájöttek, hogy az oldat formába öntve hűtés közben kikristályosodik, így a látszat ellenére nem a folyadékot kell a burokba önteni, mert az anyag maga alkotja meg burkát. Erre kerül aztán a csokimáz és a selyempapír, utóbbi minden darab esetén kézzel tekerve.
A Dianás mellett más gyógycukrok is népszerűek voltak. Talán még megosztóbb az 1884-ben született orvosi pemetefű cukorka, amely Réthy Béla gyógyszerész nevéhez fűződik. Az orvosi pemetefüvet, kamillát, lándzsás útifüvet, kőhársot és szagosmügét tartalmazó bonbon semmihez sem fogható, zöldesszürke színe és illata azóta sem változott – a kereslet a világháborúk alatt nem csökkent, ám Réthy vállalata nem tudta elkerülni az államosítást, bár a pontos receptet sosem adta át. A kilencvenes években aztán Rezsu János, az érdi Microse Kft. ügyvezetője felkereste a még élő, egykori alkalmazottakat és a segítségükkel új életet lehelt a márkába: a cukorka már több változatban, de a megszokott ízekben érhető el az ikonikus fémdobozban, valamint papírcsomagolásban egyaránt.
A torokcukorkák jelenlegi zászlóshajója természetesen a Negro. A közel száz éves márka Kőbányán indult, a sörgyár mellett – a legenda szerint egy olasz vendégmunkás, Pietro Negro a keménycukorka-gyártás melléktermékeiből mintegy véletlenül találta ki a receptjét. A kizárólagosság vitatott, hiszen Szerbiában szintén a XX. század elején született egy Negro márka, amely hasonló típusokkal rukkolt elő, mint a miénk. A hagyományos, fekete változat a gyulladáscsökkentő és köhögéscsillapító édesgyökér-ánizs-mentol hármasával felejthetetlen ízeket teremtett, amely egyeduralkodó volt a kilencvenes évekig, Karády Katalin is örömmel fogyasztotta. Ezután történt a portfólióbővítés mézzel, eukaliptuszolajjal vagy épp bogyós gyümölcsökkel. A fekete Negro kulturális jelkép lett – számtalan kifejezés, anekdota tartozik hozzá, a kéményseprő-figuráról vagy a reklámkampányokról nem is beszélve.
A régióban persze máshol is kaphatók hasonló „gyógyédességek”. Szlovákiában a Hašlerky neve cseng ismerősen – a cukorka eredetileg bécsi receptjét 1917-ben hozta Prágába egy František Lhotský nevű üzletember. A hagyományos, olasz operaénekesről kapott név, a Caruso nem volt elég cseh, ezért meggyőzött egy híres helyi művészt, Karel Hašlert, hogy adja nevét a termékhez. Ez megtörtént, amit a szlogenbe is ültetett („Hašler kašle, nevadí, hašlerky ho uzdraví.” – „Ha Hašler köhög, sebaj, a hašlerky segít.”), a siker pedig zajos volt – hányattatott sorssal ugyan, de a mai napig az eredeti recept szerint készítik nem messze a szlovák határtól, immár a Nestlé cég alatt – új ízvariánsokkal is bővítve a palettát.
Közös ezekben a cukorkákban az, hogy valójában édességek, de a gyógynövények lokális használatával jótékony egészségügyi hatást ígérnek, ezért bűntudat nélkül vesszük le őket a boltok polcairól. A cukrok formája, színe, íze, illata és csomagolása ma sem tér el az eredetitől, legfeljebb apróságokban, de valahogy nem is igényelnek modernizálást – pont attól válnak kortárssá, hogy miközben felidézik az innen már gondtalannak tűnő békeidőket, relevánsak és szerethetőek maradnak ma is.
Fotók: Sebestyén László
Álomszerű fényinstalláción a fenntartható növénytermesztés
„Kiegészítjük egymást a közös munkában” | Peltan-Brosz Studio
