Lappföld ma már könnyen fogyasztható, megszervezett élménycsomagként is létezik – de az igazi arca jóval távolabb kezdődik a turistautaktól. A végtelen hómezők és a befagyott tavak világában még mindig élnek olyanok, akik a természet ritmusára hangolva, saját szabályaik szerint formálják a mindennapokat. Petri története nemcsak egy különleges életformáról szól, hanem arról is, mit jelent valójában jelen lenni a világ szélén.
Lappföld már nem csak a kalandorok titkos paradicsoma, hanem az utazási irodák egyik kedvenc célpontja is. A tömegeket kiszolgáló hotelek a repülő érkezésétől a repülő indulásáig fogják a kezed, egyenoverálokba öltöztetnek és csapatostul szállítanak a látványosságokhoz előre megkomponált menetrend szerint. Az extrém körülmények miatt ez érthető – itt nem hátizsákos felfedezőként érkezik az ember. Ám, ha valóban meg akarjuk ismerni ezt a vidéket, érdemes letérni a kitaposott útról. Az igazi Lappföld nem a hotel előtti fotóponton, hanem a hómezők végtelen csendjében, a befagyott tavakon és a saját kézzel rakott tűz mellett mutatja meg magát. Ahol a hideg nem ellenség, hanem az élmény része.
Lappföld legnagyobb tava, az Inari, több mint 3000 szigetet rejt. Télen olyan vastag jég borítja, hogy kijelölt utak és táblák mutatják rajta az irányt. Az utolsó településektől messze, csak motorosszánon vagy csónakkal megközelíthető helyen, a tundra egyik legszebb szegletében él Petri, aki közel tíz éve döntött úgy, hogy végleg hátat fordít a városnak. Életének új központja egy kétszázéves számi ház lett, amelynek képe a helyi múzeumban is megtalálható. Petri ezt a házat vásárolta meg és innen indult minden. Ez volt az egyetlen épület, ami már itt állt, amikor megérkezett. A többit mag építette – a vendégházakat, a szaunát, a tárolókat. Lassan, lépésről lépésre. A vendégek nála igazán helyi ételeket kóstolhatnak, mint a jávorszarvasból készült fogások, finn tradicionális levesek, frissen sült hal vagy saját készítésű rebarbaradzsem.
Petri kis létszámú csoportokat fogad, és nem előre gyártott élményt kínál. Miközben a klasszikus túrákon 30 kilométert tesznek meg korlátozott gépekkel a turisták, itt öt nap alatt akár 250 kilométer is összejön komoly, 600 köbcentis motoros szánokkal. A tavon 60 km/h-s utazótempóval suhanni a végtelen fehérségben egészen más élmény. A motorosszánozásnál mindig a leglassabb tempójához igazodunk. Itt nem az a cél, hogy gyorsabbak legyünk, hanem hogy biztonságban legyünk. A legközelebbi kórház több száz kilométerre van, ezért minden döntést felelősen kell meghozni. Ha pedig hóban gázolni van kedvük a vendégeknek, előkerülnek az erdei sílécek, vagy hótalpak is, amelyeket egyszerűen a gumicsizmára csatolnak, és irány a tundra.
Amikor azt hiszed, hogy az északi fény lesz a legnagyobb élményed, de rájössz, hogy valójában egy ember, aki a semmi közepén él boldogan a kutyájával, azt jelenti, hogy jól utaztál! Egy ilyen hely és egy ilyen életforma után már nem ugyanazzal a szemmel nézel a világra – kicsit több leszel, kicsit máshogy látsz mindent. Kivéve persze a lila-zöld fényeket… azokat sajnos ott kell hagyni. Alább Petri mesél, mi vitte őt a tundra közepébe, és hogyan boldogul a zord viszonyok közt.
Mi hozott téged ide, a világ szélére?
A természet. Az a világ, ami itt körülvesz, teljesen más, mint a város. Itt minden valóságosabb. A fény, a hideg, a csend. Gyerekkoromban minden iskolai szünetet ezen a környéken töltöttem a nagyszüleimnél. Csónakáztunk az Inari-tavon, horgásztunk, az erdőt jártuk. Nagyapám tanított meg vadászni is. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer itt fogok élni, de a természet mindig az életem része volt. Az iskola után közel tíz évig Rovaniemiben dolgoztam, biztosítási és ingatlanos területen. Irodai munka, határidők, folyamatos pörgés. Kívülről minden rendben volt, de belül éreztem, hogy ez nem az én ritmusom. Eleinte csak hétvégente menekültem vissza ide, aztán egy idő után már egyáltalán nem akartam visszamenni a városba. Végül meghoztam a döntést: egy életem van, és szeretném minden pillanatát élvezni, ezért kiköltözöm.
Milyen egy átlagos napod?
Nehéz azt mondani, hogy van átlagos nap. A fény, az időjárás, az évszak mindent meghatároz. Ételt készítek a vendégeknek, fát vágok, tüzet rakok, karbantartom az épületeket. A kutyáimmal foglalkozom. Gyakorlatilag egész nap kint vagyok. Itt az áram, a meleg és az étel nem magától jön. Mindenért tenni kell. A jacuzzi feltöltése például többnapos munka: léket vágunk a jégbe, vizet szivattyúzunk a tóból, majd egy teljes napig fűtjük, mire megfelelő hőmérsékletű lesz.
Mi az, amihez sosem lehet igazán hozzászokni?
Amikor minden évben megérkezik az első komoly hideg, az mindig meglep. -20 foknál már érzed az arcodon, hogy újra tél van. A -40 fok pedig még akkor is kemény, ha hónapok óta hideg van. A test alkalmazkodik, de mindig kell pár nap. A sarki éjszaka mentálisan nagy kihívás. Decemberben alig van világosság, csak néhány órányi halvány fény. Ilyenkor sokan fáradtabbnak érzik magukat. De ez az időszak lehetőség is arra, hogy jobban figyelj magadra. Több alvásra van szükséged? Több mozgásra? Több csendre? Amikor január közepén újra meglátod a napot a tó felett, egészen másképp értékeled a fényt.
Hogyan oldod meg az étkezést?
A legtöbb étel a természetből jön, a hal például az alig pár méterre lévő tóból. A vendégek gyakran maguk fogják ki, megtisztítják és együtt készítjük el. Így egészen más az élmény – tudod, honnan jön az étel. Húsból jávorszarvas és rénszarvas kerül az asztalra. Gyerekkorom óta vadászom. Közel húsz éve nem vásárolok húst vagy halat boltban. Csak azt eszem, amit magam fogok vagy lövök. Annyit veszek el a természettől, amennyire szükségem van – hogy jövőre is adjon.
Nem érzed magad néha magányosnak?
Nem. Egyedül vagyok, de nem magányos. A kutyák a társaim: Elli és Elza. Mindig van velük dolgom – vadászat, futás, közös munka.
Mit gondolsz arról, hogy Finnország a világ egyik legboldogabb országa?
Egyet tudok vele érteni. Lappföld hatalmas, de kevesebb mint 200 000 ember él itt – több a rénszarvas, mint az ember. Van tér, van csend, nincs állandó zaj és mesterséges fény. Szerintem a boldogság egyik része az, hogy van saját tered. Hogy nem kell folyamatosan alkalmazkodnod a tömeghez.
Mi a legfontosabb dolog a vadonban?
A mentális állapotod. Meg kell tanulnod egyedül lenni. Amikor egyedül vagy, tisztábban gondolkodsz. De ha eszközre gondolsz, akkor a zsebemben mindig van gyufa és kés. A tűz alapvető létszükséglet. A telefon pedig maximum vészhelyzetre jó, bár nem mindenhol van térerő. Ha viszont fejben nem vagy rendben, egyik eszköz sem segít.
Milyen kimondatlan szabályokat kellett megtanulnod a számik között?
A legfontosabb szó a tisztelet. A számiknak saját történelmük, saját hagyományaik és saját életmódjuk van. Az első szabály az, hogy ezt elfogadod. Nem azzal kezded, hogy megkérdezed: „Miért csináljátok így?” Először megfigyelsz, megértesz, és tiszteled azt, ami előttetek is itt volt.
Látsz különbséget a fiatalabb és az idősebb számi generáció között?
Régebben könnyebben felismerted őket a viseletük alapján. Az idősebbek gyakrabban hordták a hagyományos ruhát, hogy látható legyen az identitásuk. Ma ez inkább ünnepi alkalmakhoz kötődik. A fiatalabb generáció viszont újra elkezdte tanulni a számi nyelvet az iskolákban. Szerintem tíz év múlva sokkal többet fogjuk hallani a mindennapokban. A kultúra nem tűnt el, csak átalakult.
Ma is mindenki rénszarvast terel?
Nem. Vannak rénszarvaspásztorok, de sokan dolgoznak egészségügyben, kereskedelemben vagy teljesen más területeken. Sokan tanulnak más városokban, sőt más országokban. A számi identitás ma már nem csak egyetlen életformát jelent. Ráadásul teljesen átalakult a rénszarvasterelés is. Ma már nem csak számik művelhetik, illetve a csordákat etetik, helikopterrel figyelik, motoros szánnal terelik, karámban tartják. Ezért is próbálunk a csoportokkal a túrák során vadon élő rénszarvasokat keresni, sokkal izgalmasabb rájuk találni az erdőben, mint vezetett csoportokkal kerítés mögül bámulni őket.
Fotó és szöveg: GoBeyond
Egy átszállás Abu Dhabiban és a kérdés, amit eddig sosem kaptam meg: „Nem félsz?”
Irán megértésének kulcsai: „Nem lehet kívülről rendszert váltani”
