Egy halom törött porcelándarabban is meglátja az értéket, sőt akár teljesen újjá is tudja varázsolni belőlük az eredeti tárgyat. Ferencz Eszter porcelánrestaurátor mesél az újraegyesítés izgalmas folyamatáról, az emlékmegőrzés fontosságáról és különleges szakmája rejtelmeiről.
Viszonylag ritka és nagyon érdekes szakma a tiéd. Hogy találkoztál vele először, és hogy lehet valakiből porcelánrestaurátor?
Teljesen véletlen volt a találkozás. Bár nagyon jó tanuló voltam, nem akartam gimnáziumba menni, és édesapám munkakapcsolatban volt egy restaurátorral, ő kérdezte meg, hogy nem akar-e a gyerek restaurátor lenni. Aztán amikor ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy ez nekem tökéletes lenne, ezt szeretném csinálni. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Szombathelyen, ahol élek, a művészeti középiskolában akkor még volt tárgyrestaurátor és festményrestaurátor szak középfokon. Én a tárgyrestaurátor szakon végeztem – azóta ez már sajnos megszűnt. Aki tényleg komolyan restaurátor akar lenni, annak most el kell végeznie egy asszisztensképzést, és utána mehet a Magyar Képzőművészeti Egyetemre felvételizni iparművészeti restaurátor specializációra, vagy ha nem tárgyakkal akar foglalkozni, akkor képzőművészeti restaurátor specializációra szakra. A tárgyrestaurátoron belül is van még öt további szakosodás anyagfajtánként, hiszen mindegyik teljesen másfajta tudást igényel: szilikát (ez vagyok én is, üveget és porcelánt jelent), textil, papír-bőr, fém-ötvös és fa-bútor. Sajnos a múzeumok anyagi helyzete miatt a restaurátorok száma drasztikusan csökkent, kezd egy kihalófélben lévő szakmává válni.
Csak galériáknak, múzeumoknak, gyűjtőknek dolgozol, vagy foglalkozol olyan megkeresésekkel is, ha valaki a kedvenc, a nagyanyja által ráhagyott porcelánját szeretné megjavíttatni?
Őszintén szólva egyáltalán nem dolgozom galériáknak, Szombathelyről ezt nehéz is lenne megoldani, vidéken kicsit jobban meg kell dolgozni azért, hogy az embernek munkája legyen. Én nem panaszkodhatom: novemberig már most tele vagyok munkával, csak utána tudok új előjegyzéseket felvenni. Nagyon szeretem, amikor teljesen hétköznapi emberek találnak meg, és segíthetek nekik az emlékőrzésben. Rengeteg hálás visszajelzést kapok, ez engem is mindig feltölt. Persze ott van a gyűjtői réteg is, akik komoly és értékes darabokat hoznak hozzám, sok időt, energiát és pénzt fordítanak arra, hogy ezeket a tárgyakat megmentsék.
Hogy zajlik a restaurálás folyamata? Nem szoktál kétségbeesni, amikor kapsz egy zacskónyi törmeléket, hogy ebből hogy lesz újra egész?
Abszolút nem esem kétségbe semmitől sem! Mivel 27 éve a Savaria Múzeumban dolgozom (ma már csak a vállalkozásom mellett, részmunkaidőben), így régészeti leleteken, illetve római kori üvegek restaurálásán edződtem. Volt olyan üvegurna, ami hajszálvékony volt, és 247 db töredékből kellett összerakni. Ezek után nem hiszem, hogy bármilyen porcelántörés után a szívemhez kapnék! Nagyon szeretem ezt a részét a munkának, a régészeti anyagokat is, ezért is vagyok még a múzeumnál, a szívem emiatt még odahúz. Szeretem a kihívásokat: a szilikátrestaurálás különösen nehéz műfaj, és nem könnyű tényleg jól csinálni. Az Instagram-oldalam nemzetközi tapasztalatszerzéshez is jól jött, néha külföldi restaurátorok is megtalálnak itt, hogy hogy sikerült egy-egy munkám ilyen szépre. Mindig mondom nekik, hogy azért, mert 27 éve csinálom ezt, és rengeteget gyakoroltam. A szilikátrestaurálás érdekes műfaj egyébként, mert nem az anyagával, porcelánnal egészítjük ki, hanem a mázon eredetileg égetéssel elért szín- és fényhatást nekünk hideg technológiákkal (műgyanta, ragasztó, festék, lakk) kell reprodukálnunk, mert kerámiát, porcelánt nem lehet újra kiégetni. Gyakorlatilag egy mini festményt hozunk létre a tárgyon. Fontos kiemelni, hogy én nem javítok, hanem értéket őrzök meg, hiszen ha letört egy porcelántányérból egy darab, és én visszaragasztom, arról többé nem lehet enni, ahogyan egy festményről sem eszünk. Ezért a restaurálás nem is mindig éri meg: emlékeknél, kuriózumoknál igen, de a használatban lévő étkészletek esetében érdemes inkább újat vásárolni.
Mi volt a legrégibb tárgy, ami a kezeid között járt?
A múzeumban őskori kerámiákkal is dolgoztam, ezek több mint négyezer évesek, neolit-, réz- vagy épp bronzkoriak. Ezek többsége persze csak töredék formájában maradt fenn, de olyan is akadt azért, amikor nagyon szépen egész edényt össze tudtam rakni a darabokból. A Savaria Múzeum állandó kiállítása az őskortól indul, és végigvezet a népvándorláson keresztül – a gyűjtemény kerámiáinak legnagyobb részét én restauráltam az itt töltött 27 évem alatt.
Van kedvenc stílusod, korszakod a kerámiák terén?
A Zsolnay kerámiákat nagyon szeretem, mert formailag és festés szempontjából is komoly kihívást jelentenek, főleg a díszesebb darabok. Kedvelem még a kicsi figurákat is, például a Drasche porcelánokat, amin apró dolgokat kell javítani, kiegészíteni. Ezeket én szilikon negatív segítségével vagy szabadkézi mintázással, szigorúan fotóanalóg alapján készítem, nem az van, hogy odaköltök valamit. Olyan munkákat nem is vállalok el, ahol úgy kellene kitalálni, hogy mi legyen rajta. Köt az az etikai szabály, hogy ez mégiscsak valakinek az alkotása, nem mintázok, nem festek oda mást.
Pedig festőként is ismert vagy – mikor kezdtél el vásznon is dolgozni a porcelánok festése mellett?
Igazából kicsi korom óta rajzolok, ez előbb jött, mint a restaurálás, csak sokáig bátortalan voltam, nem mertem felvállalni. 2014-ben jött a fordulópont, amikor eldöntöttem, hogy jelentkezem a helyi képtár pályázatára, és szerencsére nagy sikere is lett a képemnek. Ez akkora löketet adott, hogy kitűztem magamnak, hogy 40 éves koromig egy önálló kiállítást szeretnék összehozni, végül ez még hamarabb is sikerült. Nemcsak itthon, hanem Olaszországban is volt már kiállításom, jelenleg pedig Japánban van kiállítva az egyik képem, de az év második felében Szerbiában is szerepelek majd. Közben pedig a Godot Kortárs Művészeti Intézet állandó alkotója lettem, itt meg is vásárolhatóak a festményeim.
Látszólag két ellentétes stílusban alkotsz: a porcelánok figurálisak és kötött formájúak, a festményeid pedig inkább absztraktok.
Igen, ez nem is véletlen: a restaurálás nagyon kötött műfaj, egy idő után feszítővé vált, hogy a belső alkotó energiákat nem tudom felszínre hozni. Így sokkal kiegyensúlyozottabb lettem a 2014-es váltás után, nagyon jól működik ez a két dolog egyszerre.
Bécsben jelentkezik új kiállítással Marina Abramović
Ez a rendkívül hatékony, algából készült „műfa” tisztíthatja meg a nagyvárosok levegőjét
