Grúzia egy független ország a Szovjetunió összeomlása óta, de az orosz befolyás jelentette fenyegetettség máig érződik. Nino Kotolashvilivel beszélgettünk az orosz-grúz háborúról, az orosz birodalmi gondolkozásról és a kaukázusi perspektívákról. Interjú.
Grúzia történelmi helyzete a Kaukázusban egyedülálló. Inkább egy nyugati vagy egy keleti civilizációról beszélhetünk?
Grúzia elhelyezkedése a Kaukázusban valóban különleges; a grúz kultúrában keverednek a nyugati és a keleti behatások. Az ország euroatlanti törekvéseinek fényében folyamatos vita, hogy Grúzia inkább a nyugati vagy a keleti civilizáció része-e. Ha pusztán a földrajz alapján tekintünk a kérdésre, megállapíthatjuk, hogy Grúziának nincs közvetlen határa a Nyugattal; csak a Fekete-tenger köt össze minket a kelet-európai országokkal, így akár egy keleti civilizációnak is tekinthetnénk a grúzt. Csakhogy a civilizáció sokkal többet jelent a földrajzi elhelyezkedésnél, értékekről, politikáról, kultúráról is szól. A Nyugat és a Kelet között lényegében 3000 éve vannak különböző formájú összeütközések; Grúzia, valamint a Kaukázus térsége, folyamatosan a két civilizáció közötti ütközőzónában foglalt helyet. Grúziának mindig is vezető szerepe volt a régióban, számított, hogy Grúzia kinek az oldalán áll. A kereszténység felvétele a IV. században volt az első döntés mellyel Grúzia a nyugati civilizáció mellett köteleződött el, ez egy politikai döntés volt annak hatására, hogy a Római Birodalom hivatalosan is államvallássá tette a kereszténységet. Grúzia ezzel mindörökre a Nyugat részévé vált. A grúz feudális királyság a keresztény vallás és a társadalmi-politikai rend miatt ugyanolyan folyamatokon ment keresztül, mint az európai királyságok. A keresztes háborúk idején az európai országok rendszerint tájékoztatták a grúz királyokat a hadjáratok előtt, tisztában voltak azzal, hogy keleten is van egy keresztény támogatójuk a Grúz Királyság személyében. Grúzia számára a közvetlen kapcsolat a nyugati országokkal akkor szakadt meg amikor az oszmánok elfoglalták Konstantinápolyt 1453-ban. Innentől a Grúz Királyság erős keleti, iszlám befolyás alatt állt; de a grúz nép a kereszténységnek köszönhetően meg tudta őrizni az identitását. A XVIII-XIX. században aztán egy új szereplő jelent meg a régióban: az Orosz Birodalom. Az orosz civilizáció a kereszténységen alapul, sőt Konstantinápoly bukása után Moszkvát a „harmadik Rómaként” is emlegették.
Akkoriban Oroszország hasonlított a többi európai birodalomra, közvetlen kapcsolatban állt Európával. Grúzia a keresztény Orosz Birodalom védelmét választotta, hogy ismét a Nyugat része lehessen. Az, hogy Grúzia a XVIII. században Oroszországot választotta annak a jele, hogy a nyugati civilizációhoz akart tartozni. A Grúz Királyság 1801-ig létezett, ekkor Oroszország lényegében bekebelezte, Grúzia az Orosz Birodalom egy tartományává vált. A XIX. századi cári Oroszország azonban egy európaisodó Oroszország volt, a korabeli európai folyamatok az Orosz Birodalomban, így Grúziában is érződtek. Ma sok grúz nem akarja elismerni, hogy a grúz kulturális nacionalizmus tulajdonképpen az Orosz Birodalmon belül született. Az orosz bolsevik forradalom után Grúzia kikiáltotta a függetlenségét, de a Vörös Hadsereg pár évvel később megszállta az országot és Grúzia a Szovjetunió részévé vált. A Szovjetunió elutasította a nyugati civilizációt, 70 évig lényegében egy anomália állt fenn, hiszen a szovjetek megtagadták a Nyugatot és a nyugati értékeket.
A Szovjetunió felbomlása után Grúzia ismét kikiáltotta a függetlenségét, de az orosz befolyás jelentette fenyegetettség máig érződik. Grúzia azonban hagyományosan a Nyugathoz akar tartozni. Oroszország és a Nyugat útjai elváltak, Moszkva az „orosz utat” választotta, melyet Grúzia viszont nem akar követni. Ez a diskurzus, a történelmünk megértése magyarázatot ad Grúzia euroatlanti integrációs törekvéseire és az Oroszországtól való eltávolodásra.
Hogyan lehet az orosz megszállás történelmi bűntetteit a történettudomány eszközeivel feltárni?
A grúz területek orosz megszállása összefonódik a Grúzián belüli etnikai konfliktusokkal; a folyamatok bőven 2008 előtt kezdődtek. A konfliktus rendkívül sokrétű, összetett. Történészként a 2008-as orosz-grúz háború vizsgálatát 1991-től kezdeném, ekkor nyerte vissza Grúzia a függetlenségét és az első etnikai konfliktusok is ekkor robbantak ki. Az orosz befolyás ekkor is tapasztalható volt, Oroszország számos atrocitást követett el grúzok ellen, többen meghaltak vagy menekültekké váltak a saját országukban. Az oroszok akkori bűntettei máig elevenen élnek a grúz lakosság emlékeiben. Az események feltárásához a szóbeli interjúk a legfontosabbak történészi szempontból, de hivatalos dokumentumok, hang- és videofelvételek is rendelkezésre állnak az oroszok által a grúz nép ellen elkövetett háborús bűnök bizonyítására.
A 2008-as események során elkövetett orosz bűntettek még könnyebben megállapíthatóak. Először is 20 000 katonát mozgósítottak és állomásoztattak a Roki alagútnál, akik a moszkvai parancsra vártak, hogy megtámadhassák Grúziát. Aztán ez be is következett, az orosz hadsereg lerohanta Grúziát; a fő céljuk Tbiliszi elfoglalása volt, az etnikai kisebbségek védelmére való hivatkozás csupán a hivatalos orosz indoklást jelentette. Az oroszok súlyosan megsértették Grúzia szuverenitását. A megszállt területeken zajló ötnapos katonai összetűzés során az orosz katonák számos háborús bűncselekményt követtek el a grúz nemzetiségű állampolgárokkal szemben; meggyilkoltak, bántalmaztak, megerőszakoltak, megkínoztak vagy illegálisan tartóztattak le számos grúz állampolgárt. Az orosz háborús bűnök bizonyítékait a grúz delegáció bemutatta a hágai bíróságon; és Grúziának kedvező ítélet született Hágában 2022-ben, Tbiliszi mind a 3000 Oroszország elleni keresetét megnyerte. Az igazság Grúzia oldalán áll. A 2008-as háború után továbbá grúz állampolgárok ezrei váltak menekültekké a saját földjükön, az orosz megszállók etnikai tisztogatásba fogtak „Dél-Oszétia” grúz falvaiban. Ez a grúz nép és állam elleni szándékos agressziónak minősül.
Általában az idő múlásával egyre több bizonyíték és eszköz jelenik meg a történészek számára a háborúkkal kapcsolatos kutatásokhoz és a narratívák megalkotásához. Ez különösen igaz az orosz agresszió esetén, hiszen mára nyilvánvalóvá vált, hogy Oroszország Grúzián kívül más posztszovjet országokkal szemben is ellenséges.
2008-ban személyesen is megtapasztalhatta az oroszok Grúzia elleni agresszióját. Milyen volt a helyzetet belülről átélni?
Nagyon közel születtem a „dél-oszét határhoz.” Csupán kilenc éves voltam a 2008-as háború alatt, gondtalan gyerekként csak a bátyámmal, az unokatestvéreimmel és a többi gyerekkel akartam játszani. Aztán egy napsütéses augusztusi napon hirtelen csak a bátyám és én maradtunk a környékünkön a gyerekek közül, mindenki más elmenekült a faluból a szüleivel együtt. Gyerekként nem tudtam, mi az a háború, fogalmam sem volt például, hogy mit jelent az, hogy Oroszország megsértette Grúzia szuverenitását. Nem elemeztem, hogy mi történik, csak apró részletekre emlékszem, amelyek hatalmas érzelmeket, halálfélelmet váltottak ki. A konfliktus térségében a háború előtt is elég feszült volt a helyzet, gyakoriak voltak a szeparatisták és a grúzok közötti összecsapások; a szeparatisták tulajdonképpen terrorizálták a grúzokat a régióban. De ettől eltekintve Grúzia egy nyugodt ország volt, senki sem számított háborúra, sem az emberek, sem a kormány. A háború augusztus 7-én tört ki, augusztus 8-án reggel arra ébredtünk, hogy Grúzia háborúban áll. Emlékszem, hogy augusztus 9-én éjjel apám felébresztett minket a bátyámmal és kivitt a házból; ekkor láttam először orosz katonai helikoptereket és bombázókat a házunk felett. A szüleim ekkor már tehetetlenek voltak, nem tudtak megvédeni minket a háború borzalmaitól. A grúz vezetés aznap kihirdette a teljes mozgósítást és a hadiállapotot, a nagybátyáim is a frontra kerültek. Káosz uralkodott el az országon, az oroszok a stratégiai infrastruktúrát és a városokat bombázták, orosz ostrom alatt álltunk. Az emberek össze voltak zavarodva, senki sem értette mi történik igazán, az sem volt világos, hogy Grúzia vagy Oroszország kezdte-e a háborút. De nem is volt idejük ilyen kérdéseken vitatkozni, mindenkinek az volt a célja, hogy biztonságos helyre tudjon menekülni. Gori városát érték a leghevesebb bombázások, civilek haltak meg és rengeteg ember volt kénytelen elhagyni a szülőföldjét, melyet szeretett. Az oroszok augusztus 11-én elfoglalták Gorit és Kaszpi felé indultak, amely annak a kerületnek a központja, ahol én is laktam, és ahol a Grúzia nyugati és keleti részeit összekötő főútvonal is áthalad. Augusztus 12-én már Kaszpit lőtték az oroszok, és ekkor hagytuk el a falut a családommal egy kerülőúton mivel a főutat lezárták az orosz katonák. Csak fényképalbumokat és dokumentumokat tudtunk magunkkal vinni, semmi mást. Tbiliszi felé az utcák tele voltak autókkal, az emberek matracokat és takarókat vittek magukkal. Egyesek gyalog, mások autóval igyekeztek menekülni a háború elől. Kahétiába, Grúzia keleti részébe mentünk a nagyszüleimmel.
Azon a napon amikor a családommal elmenekültünk a faluból, Grúzia és Oroszország tűzszüneti megállapodást kötött Nicolas Sarkozy francia elnök közvetítésével. Az egyezség értelmében az orosz hadseregnek vissza kellett vonulnia a háború során elfoglalt minden területről, el kellett volna hagyniuk egész Grúziát. A valóságban azonban nem ért véget a háború augusztus 12-én, a harcok egész augusztusban zajlottak. A tanévkezdést októberre halasztották, de amikor októberben visszatérhettem az iskolába még mindig orosz katonák és tankok voltak az utcákon. Minden nap láttuk őket iskolába menet. Az orosz katonák valójában azért maradtak a falumban mert az Ahalgoriba (Leningor) vezető utat építették, hogy a várost összekössék Dél-Oszétiával. Ahalgori egy felső-kartli város, amelyet az oroszok és a szakadár oszétok Dél-Oszétia részének tartanak. A háború előtt a várost csak a falumból vezető úton lehetett megközelíteni, melyet Grúzia ellenőrzött. Oroszország nem engedi, hogy „Dél-Oszétia” Grúzia részévé váljon, katonákat állomásoztatnak a határon. Az utat azért építették, hogy biztosítani tudják a teljes ellenőrzést a megszállt régió egésze felett, ezért volt szükség az Ahalgoriba vezető új útra. Így az oroszok a grúzok által ellenőrzött területen maradtak, amíg el nem készült az út.
Összességében a kialakult helyzetet sokként éltük meg Grúziában, káosznak és zűrzavarnak tűnt minden. Később ezt az Egyesült Államok és Európa iránt érzett csalódottság váltotta fel, a grúzok több nyugati támogatást reméltek. A helyzet azonban korántsem fekete-fehér. Egyrészt a Nyugat gyengesége miatt döntött az orosz vezetés Grúzia megtámadásáról, másrészt a Nyugat akadályozta meg Grúzia teljes megszállását. Ha a Nyugat akkor egységesebb, erősebb és határozottabb lett volna Oroszországgal szemben nemcsak a 2008-as orosz-grúz háborút tudtuk volna megelőzni, hanem a 2014-es kelet-ukrajnai háborút, a Krím megszállását és a ma is zajló orosz-ukrán háborút is el tudtuk volna kerülni.
Hogyan látja az orosz-grúz háborút az ukrajnai eseményekkel összefüggésben?
Az Ukrajnában zajló konfliktus a 2008-as grúziai események folytatása. A két háború összefügg, a közös hátterüket figyelembe kell venni.
A Szovjetunió felbomlásával a hidegháború véget ért, és a kelet-európai volt szovjet tagköztársaságok elkezdtek közeledni az euroatlanti szövetségek felé. Oroszország, a Szovjetunió jogutódja, kezdetben nem ellenezte ezt a folyamatot. A Szovjetunió összeomlása gazdasági és társadalmi válsághoz vezetett Oroszországon belül is; a gazdasági válság együtt járt az orosz nép identitásválságával. Vlagyimir Putyin Oroszország dicső múltjára hivatkozva kínált megoldást ezekre a problémákra. Putyin szerint a szovjet időszak dicsőséges volt az oroszok számára, legyőzték a németeket a második világháborúban és az Egyesült Államok kihívójaként a világ második legerősebb államává váltak. Putyin alatt Oroszország visszatért a hidegháborús narratívához, és ez a diskurzus vált az orosz bel- és külpolitika alapvető doktrínájává. A Nyugat ezt sokáig nem volt hajlandó tudomásul venni, tárgyalt és inkább kompromisszumokat igyekezett keresni Moszkvával. Oroszország közben mindvégig igyekezet visszaszerezni a befolyását a posztszovjet és posztkommunista országokban, melyeket saját érdekszférájának tekint.
A konfliktus ott kezdődik, hogy az orosz törekvések ellenére a posztszovjet államok nem akarnak ismét Moszkva felé közeledni; Grúzia, Moldova és Ukrajna célja, hogy a nyugati szövetségekbe nyerjenek felvételt. Nem akarnak az orosz érdekszférába tartozni. Úgynevezett „színes forradalmak” zajlottak le Oroszország szomszédságában, 2003-ban Grúziában és 2004-ben Ukrajnában. Az emberek elkergették az oroszpárti bábkormányokat és valódi reformokat hajtottak végre a két országban. Putyin ezt baljós, intő jelként értelmezte, különösen azután, hogy az új grúz és ukrán vezetés egyre erőteljesebben szorgalmazta a nyugati integrációt. A fejlemények Putyin számára két okból is tragédiát jelentettek: Először is, a sikeres demokratikus reformok a szomszédos országokban aláássák az autoriter rendszerének a létjogosultságát. Másodszor, ellehetetlenítik a terveit, hogy Oroszországot úgymond „újra naggyá tegye” az orosz befolyás visszaállításával a szovjet utódállamokban. Emiatt Oroszország számára a NATO terjeszkedése a volt szovjet térségben biztonsági fenyegetésnek számít.
A 2008-as bukaresti NATO csúcstalálkozón döntés született a grúz és ukrán NATO csatlakozás ügyében, kidolgozták a két ország tagságra vonatkozó cselekvési tervét (Membership Action Plan; MAP). Akkoriban a Nyugat még nem mutatott egységet Oroszországgal szemben, az egyes országok különböző módokon álltak hozzá Moszkvához. A NATO óvakodott a grúz és az ukrán MAP-től, orosz agressziótól és további következményektől tartva. De tévedtek ebben a kérdésben. Akkoriban a Nyugatot gyengének látták Moszkvában; Putyin csak az erőből ért, nem lehet vele tárgyalni. A csúcstalálkozón végül nem adták meg a hivatalos tagjelölti státuszt sem Grúziának, sem Ukrajnának; a NATO csupán egy ígéretet tett, hogy egy nap ez a két ország is taggá válhat. Ez egyértelmű jelzés volt az oroszoknak, hogy a NATO nem fogja megvédeni sem Grúziát, sem Ukrajnát. A bukaresti csúcstalálkozó után pár hónappal ki is tört az orosz-grúz háború, az első XXI. századi európai háború. Az orosz fenyegetettség a mai napig érződik Grúziában, az oroszok Ukrajna elleni bűntetteiről pedig napi szinten értesülünk. A Putyin és az orosz vezetés által indított agresszió nem kifejezetten Grúzia vagy Ukrajna ellen irányul; Putyin igazi ellenfele a Nyugat. A nyugati országok azonban csak tavaly február 24-e után vették tudomásul, hogy Putyinnak esze ágában sem lenne megállni Grúziában és Ukrajnában. Ha engedik, Oroszország következő célpontja már a Nyugat lesz.
Mindent összevetve, a mai fejlemények mélyen gyökereznek Putyin narratívájában, mely Oroszországot a dicső szovjet múlton keresztül látja. Ez azt jelenti, hogy Oroszország lényegében mindvégig egy ki nem hirdetett hidegháborút folytatott a Nyugat ellen. Az orosz-ukrán háború kimenetele nemcsak Ukrajna sorsát fogja eldönteni, hanem a Nyugat teljes biztonságpolitikai stratégiájára döntő hatással lesz.
Nino Kotolashvili gyakornok kutató a Soviet Past Research Laboratory grúz kutatóintézetnél és a tbiliszi Ilia Állami Egyetem újkori grúz történelem mesterszakos hallgatója. Két évig projektmenedzserként dolgozott egy civil szervezetnél. Jelenlegi kutatási területe a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság Írószövetségében lezajlott tisztogatások emellett pedig kutatási asszisztens egy a szovjet grúz történelemről (1921-1991) szóló könyvet előkészítő projektben.
A kézműves sörök régiós éllovasai | TOP5
Kortárs magyar fémművesek | TOP 5
