A Simpson család, Fecsegő tipegők, A Thornberry család, Jaj, a szörnyek! Mi a közös ezekben az alkotásokban azon kívül, hogy a kilencvenes és kétezres évek megkerülhetetlen, elképesztően népszerű rajzfilmjei voltak? Nem más, mint Csupó Gábor, aki a Klasky Csupo világhírű hollywoodi animációs stúdió társalapítója, és a mai húszas és harmincas éveikben járó fiatalok kedvenc gyerekkori karaktereinek megálmodója! Vajon mi inspirálta a korábban sosem látott vizuális világú rajzfilmeket? Hogyan lehet megvalósítani Magyarországról indulva az amerikai álmot? Mennyit ér egy Emmy-díj, és hogyan lehet egy kreatív elmének megküzdeni a kiégéssel? Mindezekről a Los Angelesben élő és alkotó Csupó Gábort kérdeztük, aki a válaszaival egyszerre repített vissza minket gyermekkorunkba, és világított rá az animációkészítés megannyi érdekes aspektusára.
A cikk nyomtatásban a Hype&Hyper 2022/1. számában jelent meg.
Nem mondanám, hogy meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a Fecsegő tipegőknek saját csillagjuk van a hollywoodi Walk of Fame-en, ugyanis, ha rajtam múlt volna, akkor minimum egy egész várost megkapnak az animált pelenkás bajkeverők. Már egészen kicsi koromban beleégett az elmémbe a Klasky Csupo jellegzetes logója, amely a legtöbb Nickelodeonon futó mese végén feltűnt, ám ekkoriban még fogalmam sem volt arról, hogy mindez egy honfitársunkhoz köthető. Gábor Budapesten született és nőtt fel, azonban a művészi ambíciói és az alkotói szabadság utáni vágya arra sarkallták, hogy a hetvenes évek Magyarországát hátrahagyva, barátaival Nyugat-, majd Észak-Európában próbáljon szerencsét. Stockholmban ismerkedett meg Arlene Klaskyval, akivel Los Angelesbe költöztek és megalapították a mára már világhírű és 8 Emmy-díjjal büszkélkedő animációs stúdiót.
A tiétekéhez hasonló látványvilágra nem volt példa korábban Magyarországon, sőt, a régióban sem, így felmerül a kérdés, hogy ez már amerikai hatás, vagy az inspirációt még valahonnan Európából gyűjtöttétek be?
Úgy mondanám, hogy amerikai lehetőség európai ízléssel. Amerikában megvolt az anyagi és infrastrukturális lehetősége annak, hogy valami újszerű dolog születhessen az animációban. A nyolcvanas es kilencvenes években – mielőtt mi új stílust kezdtünk volna használni – eléggé egy kaptafára készültek az animációs alkotások, sokszor egymást utánozva, ami elég unalmas végeredménnyel járt. Az időzítésünkkel nagy szerencsénk volt, mert már nagyon kiéhezett volt a közönség a változásra, amit így visszanézve úgy tűnik, hogy nekünk sikerült elhozni.
Mennyire voltak rád hatással az alkotás során a magyar rajzfilmek? Mi az az örökség, amit magaddal tudtál vinni innen a tengerentúlra?
A magyarországi rajzfilmmesterek közül a hetvenes évekbeli Pannónia Filmstúdió alkotói voltak rám a legnagyobb hatással, igazából az animációs karrierem is itt kezdődött. Egy épületben, egy folyosón dolgozni olyan szakmai legendákkal, mint Jankovics Marcell, Szoboszlai Péter, Nepp József, Dargai Attila, Kovásznai György, Ternovszki Béla, Rofusz Ferenc vagy Varsányi Ferenc, az én művészetemet és ízlésvilágomat is meghatározóan formálta. Engem mindig is a merészebb, „kísérleti” stílusok érdekeltek, ezért a mesterek közül leginkább Szoboszlai és Kovásznai művei inspiráltak. A Ludas Matyi magazin rajzolói közül Sajdik Ferenc volt a bálványom.
Szerinted mi a titka annak, hogy a gyerekeket és a felnőtteket is ennyire jól meg tudtátok szólítani, és olyan karaktereket alkotni, amelyeknek a történetét akár évekig is szívesen figyelemmel kísérték?
Megtanultuk A Simpson család gyártása alatt, hogy mennyire fontos a forgatókönyv minősége. Fontos a karakterek tulajdonságainak bemutatása, hogy a nézőt elkapja és megfogja egy-egy kisebb részlet, amitől úgy érezheti, hogy ez neki szól. Arra is törekedtünk, hogy csak olyan karakterekkel, sztorikkal álljunk elő, amit mi is szívesen végignéznénk és élveznénk a TV előtt egy fotelben ülve, felnőttként is.
Érdekes karakterek, gazdag sztori, humor és az emocionális kapcsolódás megteremtése volt a célunk. Ugyanis használhatod a legérdekesebb és legújabb designelemeket a munkáidban, de ha nincs lelke az egésznek, akkor minden odaveszett.
A karakterek kitalálása és megrajzolása során miben jelent különbséget gyerekeknek, illetve felnőtteknek szóló rajzfilmet készíteni?
Nálunk, a Klasky Csupo stúdióban ez nem nagyon volt megkülönböztethető. Merészségre, újdonságra, meghökkentésre vágytunk a karakterek tervezése során, mindig ki akartunk lógni a sorból, függetlenül a célközönségtől.
Minek köszönhető szerinted az elmúlt évtizedben az inkább a felnőtt célcsoportnak szóló rajzfilmek (BoJack Horseman, South Park, Family Guy, Rick&Morty) térnyerése? Rengetegen nézik ezeket a sorozatokat. Azon felül, hogy mindig nagyon releváns, a világunk eseményeire és jelenségeire reflektáló témákat és történeteket dolgoznak fel, miért lehetnek annyira érdekesek a felnőtt emberek számára?
Pont ezek azok a sorozatok, amik pompásan illusztrálják a forgatókönyv minőségének fontosságát. Ezek mind naprakész, releváns helyzeteket, szituációkat gúnyolnak ki szarkasztikus formában, sokszor nagyon jól csattanó humorral. Itt látszik legjobban szerintem, hogy a nem éppen világszínvonalú art directori munkával, vagy esetenként egyenesen primitív figuratervekkel készült karakterek is világsztárok lehetnek, ha jó a történet körülöttük, és ők maguk is sokszor jót tudnak mondani.
Ezzel szemben mi a tapasztalatod és a véleményed, mennyivel nehezebb napjainkban rajzfilmeket vagy animációs filmeket alkotni gyerekeknek és fiataloknak? Az élet bármely területéről is legyen szó, manapság már egyre nehezebb őket lekötni, mert nagyon sok ingerre van szükségük. Ez egy karakter megalkotásakor, a cselekmény animálásakor milyen kihívásokat jelent ma?
Tényleg más a helyzet jelenleg! A mai fiataloknak teljesen más az ízlése, más elvárásaik vannak, mint a harminc vagy negyven évvel ezelőtti generációnak. Az Instagramon vagy TikTok-on található 15 másodperces, vicces vagy meghökkentő videók nagyobb hatással lehetnek rájuk, mint egy jól legyártott, minőségi félórás animáció. Nemcsak a kultúra és az ízlés, de a technológia is változott. Manapság szinte minden stúdió átállt 3D-s számítógépes animációra. Öt éve még drágább volt egy CGI animációs filmet legyártani, mint egy hagyományos, 2D-s animációt, jelenleg ez már fordítva van. Ráadásul egyre többet és többet kell termelni, ennek pedig sajnos az az eredménye, hogy sokan egymást utánozzák, a már nagyon bevált stílust próbálja mindenki imitálni, így kevés az innováció.
A kilencvenes és kétezres években sokak által imádott rajzfilmek CGI-rebootja, illetve 3D-s újjáélesztése sokszor ellenérzéseket szokott kiváltani a rajongókból. Szerinted annak mi lehet az oka, hogy mégis ehhez a megoldáshoz nyúlnak a gyártók?
Ez sajnos megtörtént velünk is, a Fecsegő tipegők kapcsán. A Nickelodeon tavaly újraélesztette a régi sorozatunkat annak ellenére, hogy Arlene Klasky és én sem voltunk megelégedve az új irányzattal. Mégis ezt az utat választották, mert ez „újabbat” és „modernebbet” jelentett számukra, úgy gondolják, hogy a közönséget ez érdekli. Ugyanakkor manapság a forgatókönyvek is futószalagon készülnek – különböző minőségben. A gyors es olcsó gyártás, illetve a mihamarabbi profit dominál.
Néha már-már elcsépelt, hogy alkotó emberek úgy nyilatkoznak, hogy a díjakat nem tartják olyan fontosnak. Te hogy állsz ehhez a kérdéshez? Mit tartasz az igazi szakmai elismerésnek?
Az első Emmy-díjamnál még megbecsültnek és büszkének éreztem magamat, és talán akkor tényleg meg is érdemeltem az elismerést, ami vele járt. Manapság már egyre kevesebb jelentőséget tulajdonítok ezeknek. Az Emmy-, az Oscar- és a Hollywood Foreign Press-díjak manapság már sok megalkuvással vagy éppen protekcióval járnak együtt. Sokszor olyan személyek döntenek a minőségről, akik soha nem voltak kamera mögött, vagy soha nem volt ceruzájuk sem. Nyilván a kellő elismerés vagy a díjak serkentően hatnak a kreativitásra, és érezheted, hogy volt értelme annak, amit csináltál, de ha azt látod, hogy egy díj elveszíti a szakmaiságát, akkor a jelentősége is csökken a szemedben. Az igazi elismerés számomra nem egy vagy éppen egy tucat arany szobrocska, hanem a közönség őszinte reagálása: amikor láthatóan imádják az alkotásaidat.
A kreatív munkát végző emberek számára – különösen akkor, amikor sokan a munkájukat egyben a hobbijuknak is tekintik – jellemzően nehezen elkerülhető a szakmai kiégés. Neked milyen tapasztalatod van ezzel kapcsolatban?
Velem is többször előfordult már, hogy kicsit kiégettnek éreztem magamat; úgy gondoltam, hogy megmásztam a legmagasabb hegyet a szakmában, amit tudtam, ennél magasabbra már sosem leszek képes eljutni. Mégis mindig jön valamilyen hatás, ami meglepően erősen tudja ösztönözni a művészetek újrarobbantását az emberben. Ez lehet egy borzalmas kivitelezésű, amatőr alkotás, ami mégis hatalmas siker lesz, te pedig úgy érzed, hogy ennél álmodban is jobbat tudnál rajzolni. Viszont ugyanilyen inspiráló lehet, ha felfedezel olyan zseniális, új műveket vagy tehetségeket, akik meghökkentenek újszerűségükkel, látásmódjukkal, stílusukkal. Ez engem nagyon motivál az animációban is, illetve az élőszereplős filmek és a sorozatok, vagy éppen a zene esetében is.
Fantasztikus szakmai utat és karriert jártál be, különösen innen Magyarországról figyelve. Milyen képességekre vagy tudásra van szüksége annak, aki hasonlóan meg akarja valósítani az „amerikai álmot”?
Abban hiszek, hogy az igazi, egyedülálló tehetségek kitartással és kemény munkával mindig megtalálják a helyüket, és elérik a megérdemelt sikert. Ez megtörténhet Magyarországon, Amerikában, vagy akár Liliputban is…
Sajnos azonban a tehetség önmagában még nem garancia, soha nem szabad megalkudni és feladni a céljaidat. Lesznek akadályok, sokan próbálnak majd elgáncsolni, lebeszélni a terveidről.
Ez egy hosszú, fárasztó út, de a végén, mikor elérted az álmaidat, akkor úgy fogod érezni, hogy minden lépés megérte!
Ez tökéletes végszó lehetne, azonban nem tudom nem megkérdezni, hogy melyik a legkedvesebb saját, illetve melyik a kedvenc nem általad készített rajzfilmed?
A sajátok közül a Jaj, a szörnyek! az egyik kedvencem. A Disney alkotások közül a hatvanas évekbeli 101 kiskutya és a Pinokkió volt rám nagy hatással, az utóbbi évekből pedig többek között a Hihetetlen család, az Így neveld a sárkányodat, a The Lego Movie, a Klaus és a Pókember: Irány a Pókverzum! emlékezetes számomra.
Inkább nyomtatott formában olvasnál? Most megrendelheted a Hype&Hyper magazin harmadik számát a Store oldalunkról!
Mit eszünk száz év múlva? Művészek és spekulatív designerek a jövő étkezéséről
A régió legstílusosabb kozmetikumai | TOP 5
