A Merkel-korszak olyan hamis biztonságérzetben ringatta a németeket, hogy nem kell semmit tenni az életben, minden szépen rendbe jön—mondta a lapunknak Bauer Bence, a Magyar-Német Intézet igazgatója, akivel a német fegyverkezésről, valóságról és a kormány kommunikációjáról beszélgettünk. Interjú.
Olaf Scholz, német kancellár még a Ramstein légi támaszponton tartott, Ukrajna támogatásának koordinálását és terveit kidolgozó találkozó után sem állt kötélnek a Leopard harckocsik ügyében. Pár napra rá, azonban mégis kötélnek állt a német kormány és azóta felállt a nemzetközi koalíció, amely modern, nyugati tankokkal támogatja Ukrajnát. Mi állhatott a fordulat mögött?
A helyzet egyértelmű: nagy nyomás volt Németországon és a német szövetségi kormányon. A finn és a lengyel fél bejelentése után – mely szerint hajlandóak német engedély nélkül is német gyártású tankokat átadni Ukrajnának – minden szem Németországra szegeződött, Boris Pistorius, új német védelmi miniszter pedig már többször kijelentette, hogy nincsen feltétlen kapcsolat az amerikai és a német harckocsik leszállítási időpontja között, Berlin tehát ebben a helyzetben önállóan is határozhat Ukrajna támogatása mellett. Ebből kifolyólag óriási volt a nyomás Németországon: Olaf Scholz kormánya pedig nem tudott ellenállni a nemzeti és a nemzetközi közvélemény és politika terhének. Lehetett ezt a döntést egy ideig húzni-halasztani, azonban az új védelmi miniszter személye és a koalíción belüli nyomás belpolitikai szempontból sem eredményezett egy fenntartható helyzetet – a Leopard harckocsik hamarosan megérkeznek Ukrajnába.
Említett nemzetközi és koalíciós nyomást, azonban felmerül a kérdés, hogy mit gondol a német társadalom a nehézfegyverek Ukrajnába szállításáról?
Alapvetően tapasztalható egy társadalmi elvárás és nyomás, de messze nem olyan nagymértékű a támogató többség, mint a politikában. A négy német mainstream párt – a zöldek, a szociáldemokraták, a szabaddemokraták, valamint a kereszténydemokraták – elkötelezettek ezen a téren és jelentősen nagyobb parlamentáris politikai többséget birtokolnak, mint azt a német lakosság körében tapasztalnánk. A társadalmi támogatottság tehát elmarad a német politikai fősodortól. A német politikában az egyetlenek, akik Ukrajna támogatását és a harckocsik küldését nagymértékben kifogásolják azok a kommunista utódpártok, valamint a jobbszélső oldalon elhelyezkedő AFD. Ők azonban nem olyan szereplők, akiket komolyan kell venni, és vannak mögöttes motivációk az elutasítás mellett, a német politikai fősodor tehát elég világos. Természetesen itt is vannak kisebb törések, a szociáldemokrata párt például sokszor visszafogottabb, amíg a zöldek és a szabadliberálisok erősen fegyverszállítás pártiak a háború első percétől kezdve.
Szóba került az új védelmi miniszter személyének fontossága, aki hamar felkavarta az állóvizet Christine Lambrecht volt védelmi miniszter lemondása után. Mi állt Lambrecht lemondásának hátterében?
Három fő szempontot érdemes figyelembe venni. A fegyverszállítmányok körüli anomáliákat és lassúságot, a hadsereg lassú modernizálását, valamint az ezzel összefüggésbe hozható hibás nyilvános kommunikáció. A helyzet nem volt tovább tartható.
Volt még egy gyors váltás. Annalena Baerbock német külügyminiszter szerint háborúban állnak Oroszországgal, Olaf Scholz azonban cáfolta a saját minisztere kijelentését. Mi magyaráz egy ilyen radikális politikai anomáliát?
A megfontolt politikai kommunikáció határait feszegető nyilatkozatok a múltban sem álltak távol a Zöld párt egyes politikusaitól – ez esetben sem történt ez másként. A német kormány számára elfogadhatatlan miniszteri nyilatkozatot a kormányfő ennek megfelelően tüstént cáfolta.
Amikor Németországra nézek mostanság, nagyon sokszor fölmerül a kérdés: mi okozta azt, hogy Európa vezető gazdasági hatalma gyakorlatilag képtelen helytállni hadsereg modernizálás vagy hadi gyártási kapacitás területén? A lengyelek által vásárolt Leopard harckocsik felújítása több éves csúszásban van – nem véletlen, hogy Varsó dél-koreai tankokat rendelt legutóbb. Mi történt Németországgal?
Ez egy nagyon összetett és komplikált helyzet. A Németországban beállt változások és a német valóság magyarázata egy sokkal tágabb, szerteágazóbb téma, jelen esetben koncentráljunk a hadseregre, a Bundeswehrre. Az a szemlélet uralkodott 1989 és 1990 után, hogy Európába az örök béke köszöntött be, egy hamis illúzióba ringatta magát a német társadalom. Ezt az illúziót szakmai publikációk is alátámasztották, gondoljunk csak Fukuyamára és a „történelem végére”. A konklúzió adott volt: nincs szükség a haderőre. A haderőfejlesztés, a katonai politika és a védelmi politika elhanyagolt területekké váltak, a fegyverkezés megállt és német szempontból még a NATO által elvárt 2%-os GDP arányos katonai kiadás is túlzásnak tűnt. Amikor Donald Trump elnök ezt ciklusa alatt kikövetelte, nagyon negatív megítélésben részesítették a német pártok, nem tarották reálisnak az elképzelést. Cserébe azzal foglalkoztak, hogy hogyan lehet a hadsereg családbarát vagy „szexuálisan sokszínű” munkahely.
Ez nagyon meglepő a mai szemszögből.
A német politika és társadalom most ébredt rá, hogy valami nagyon félrement – hiba hibát követ. A Rheinmetall nem tudja leszállítani időben a legújabb Leopard harckocsikat, folyamatosak a csúszások, ezt pedig súlyosbítja az általános gazdasági környezete negatív íve. A haderőfejlesztés elhanyagolásával, a kapcsolódó iparágak morális és gazdasági lezüllésével, gyakorlatilag a politika – főleg a jelenlegi kormánypártok – úgy tekintettek a hadiüzemekre és kapcsolódó létfontosságú ipari létesítményekre, mint a régi időből, a militarista korszakból ottmaradt, elfeledett hagyatékra. A helyzet azonban változott: jelenleg folyamatos egymásra licitálás megy a NATO 2 százalékos célját tekintve, megindult a modernizáció, a fegyverkezés ellensúlyozandó a sok éves tárgyi, személyzeti és iparági hanyagságot. Ebben a hanyagságban nagyon fontos szerepet játszott az utolsó három védelmi miniszter személye. Antikronologikusan haladva: Christine Lambrecht teljes mértékben rossz helyen ült, nem értett a területhez, hiszen teljesen máshonnan érkezett. De akkoriban még nem volt annyira lényeges, hogy ki a védelmi miniszter. Ezt megelőzően Annegret Kramp-Karrenbauer volt a miniszter, akinek a CDU pártelnöksége pünkösdi királyságnak bizonyult. Azért lett csak védelmi miniszter, hogy egy kabinetpozíciót biztosítson magának, ha esetlegesen kancellárságra kerülne a sor. Konkrétan a pozíció csak azért lett szabad, mert Ursula von der Leyent, a korábbi védelmi minisztert, Angela Merkel bizalmasát sikerült pozícióba hozni Brüsszelben, az Európai Bizottság vezetőjeként. Neki is számos botránya volt egyébként a Bundeswehrnél, nem volt annyira hozzáértő. Az új védelmi miniszternek nagyon gyorsan be kell hozni az elmaradásokat, rendbe kell rakni a reputációt rendezvén a belső viszonyokat és kommunikációt. Ez herkulesi feladat, sok sikert kívánunk neki.
Niall Ferguson, skót-amerikai gazdaságtörténész szerint Angela Merkel hosszú kormányzása a tartós stabilitás hamis illúziójába ringatta a németeket, az innovatív fiatalok inkább Kaliforniába mennek, mert odahaza nem boldogulnak, és Németország ott tart, ahol a XIX. század elején. Mennyire tud egyetérteni a kijelentéssel?
Kemény szavak ezek, de nem látom ilyen radikálisan a helyzetet. Ugyanakkor nagyon sok az igazságtartalma. Németország sok fejlődési lehetőséget elmulasztott. A Merkel-korszak olyan hamis biztonságérzetben ringatta a németeket, hogy nem kell semmit tenni az életben, minden szépen rendbe jön, ha gond van, csak hallgassunk Merkel asszony intelmeire. Merkel asszony pedig sok területen ügyesen és okosan vezette a németeket, sok olyan döntést levéve a vállukról, amiket valamilyen úton-módon meg kellett volna hozni és lenyelni a keserű pirulát. Gondolok itt társadalompolitikai döntésekre – e téren Fergusonnak igaza van. Ugyanakkor nem a XIX. századba kerültünk vissza, azért jóval komplexebb a kép. Az viszont szintén igaz, hogy a nagy német erények, mint a pontosság, a szavahihetőség, a precizitás, az időkorlátok betartása és a sok területen való vezető szerep szépen lassan részben elveszett. Németországban utazva, német emberekkel érintkezve, német szervezetekkel együttműködve én is azt tapasztaltam, hogy Németország kicsit lassabban reagál dolgokra, nehezebben haladnak az ügyek és a döntéshozatal.
A Berliner Zeitung cikke szerint Magyarország egyre fontosabbá válik a Rheinmetall számára. Azt írják: Németország legnagyobb hadiipari vállalkozója, a Rheinmetall előrelépést tervez lőszergyártásának bővítésében. Milyenek a közép-európai érdekeltségek és kapcsolatok jelenleg ezen a téren?
Ez egy kiemelten fontos témakör jelenleg. A magyar-német gazdasági kapcsolat új kihívásokkal küzd és új kihívások elé néz, azonban egyértelműen kijelenthető, hogy a kapcsolat erős és stabil. A Rheinmetall beruházás is ezt bizonyítja. Magyarországon van egy kiszámítható gazdasági környezet, kiváló adókörnyezettel, támogató politikai fellépéssel és közhangulattal. Németországban ez sokáig nem volt adott. Kérdés, hogy meddig tart ez az ütem? Nem akarok rosszat mondani Németországról, de a német zöldek politizálását elnézve gyakran az a benyomásom, hogy a németek mindig átugranak a ló túlsó oldalára: vehemensen ellenzik a fegyverkezést, elutasítják a NATO célokat majd, amikor helyzet van, hirtelen minden nagyon megváltozik és hatalmas fegyverkezésbe kezdenek. Mi magyarok e téren kicsit kiegyensúlyozottabbak vagyunk, hiszen korábban is támogattuk ezeket a fejlesztéseket, nincsenek 180 fokos irányváltások.
Bauer Bence a Passaui Egyetemen jogot és közgazdaságtant tanult, majd a Bonni Egyetemen és a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is sikeresen abszolválta a német és magyar jogi államvizsgát. Szakvizsgáját követően a budapesti Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetemen szerzett LL.M. fokozatot összehasonlító állam- és jogtudományokból. Brüsszelben az Európai Demokrata Diákok (EDS), az Európai Néppárt (EPP) diákszervezetének elnöke és az EPP Politikai Közgyűlésének tagja volt. Több mint tíz éven keresztül, 2020-ig a Konrad-Adenauer-Stiftung (KAS) magyarországi képviseletének munkatársa, előbb projektkoordinátoraként, majd igazgatóhelyetteseként. 2020 óta a budapesti Mathias Corvinus Collegium Magyar-Német Intézet az Európai Együttműködésért igazgatója.
Grafika: Molnár Roland
Portré: MCC
A hétköznapok lenyomata | Interjú Rédling Hanna fotográfussal
Lebegő szauna: a víz, a tűz és a levegő ötvözete
