Nyolcadik alkalommal jelent meg az Európai Bizottság jelentése a gazdasági, társadalmi és területi kohézióról. A három évente kiadott jelentésből kiderül, hogy az ezredfordulótól a pandémiáig milyen szinten csökkentek a különbségek az európai országok között, megmutatja, hogy milyen területeken mekkora felzárkózást vagy esetlegesen lemaradást produkáltak különböző térségek. Elemzésünk.
Ha felcsapjuk a jelentést, és megnézzük az első ábrát, kirajzolódik előttünk, hogy az egy főre jutó GDP Európában a következőképp fest: a kontinens észak-nyugati része a legfejlettebb, és minél távolabb megyünk, annál fejletlenebbé válnak a régiók, mígnem Dél- és Kelet-Európához, a legkevésbé fejlett területekhez érünk. A felszínes szemlélő, ha itt befejezné az olvasást, akkor nem szembesülne azzal, hogy valójában felzárkózás tekintetében számottevő különbségek bontakoztak ki az elmúlt húsz évben, a kontinens perifériája pedig egyáltalán nem tekinthető homogén csoportnak.
2001-2019 között a legszámottevőbb egy főre jutó GDP növekedést Közép-Kelet-Európának sikerült elérnie, a régió szinte teljes egésze 3-4% feletti növekedést produkált, míg Dél-Európa országai elmaradtak az átlagos európai növekedési szinttől. A keleti növekedés leginkább annak a strukturális átalakulásnak köszönhető, mely által a mezőgazdaságból magasabb hozzáadott értéket képviselő ágazatokba került a hangsúly.
A foglalkoztatottsági ráta Közép-Kelet-Európában olyan szinten megnövekedett az elmúlt két évtizedben, hogy a 2020-ban mért adatok alapján csak 1-2 országrésznél volt tapasztalható 10% környéki munkanélküliség, míg Dél-Európában a munkaerő 15-20 százaléka nem dolgozik, néhol ez a szám 20% feletti. A jelentésben felmerül a munkaerőpiaci lazaság fogalma, amely azt hivatott mutatni, hogy a tág értelemben vett munkaerő (15-74 év közöttiek) hány százaléka nincs kihasználva. Amíg ez a szám Kelet-Európában az európai átlag, tehát 14,5% körül mozog, addig Dél-Európában szinte mindenhol konzekvensen 21% feletti értéket mutat. Hozzá kell tenni mindazonáltal, hogy Kelet-Európában a viszonylag alacsony munkanélküliség azzal is jár, hogy számos szektorban munkaerőhiány alakult ki, ez köszönhető többek között a nyugatra vándorlásnak, valamint az alacsonyabb béreknek.
Míg az elmúlt 20 évben javult a születéskor várható élettartam, a keleti régiónak bőven van mit behoznia. Ebben a mutatóban a mediterrán országok emelkednek ki, 82-83, néhol 84 éves átlagos élettartammal, a kelet-európai embernek azonban születéskor csak 78 évet adnak. Ez azért is érdekes, mert jól látni az éles különbségeket Görögország és Bulgária, vagy éppen Észtország és Finnország között, ahol egymás melletti országrészek között is 3-4 év különbséget vehetünk észre.
Van még teendő a férfi-női egyenlőtlenségek leküzdésében is. A kohéziós jelentés alapján Kelet-Európában mérhető a legnagyobb különbség a nők és férfiak foglalkoztatási rátái között, néhol a férfiak 20 százalékkal magasabb arányban dolgoznak, mint a nők. Ez Európa déli részén is hasonlóan nagy probléma, de Északnyugat-Európa sem mondhatja magát egyenlőnek, hiszen ott is 7 százalékkal több férfit foglalkoztatnak.
A nők munkaerőpiacba való beemelése egy világszinten fontos kérdés, hiszen a globális termelékenység egyik legnagyobb kihasználatlan erőforrását jelentik. A házkörüli munkákat, gyermeknevelést nem tekintik ezek az adatok foglalkoztatásnak, így amíg az a társadalmi norma, hogy nők maradnak otthon a gyerekekkel, addig lesz egy mérhető különbség férfi és nő között. Az azonban társadalmi különbségekre vall, hogy a regionális közgyűlésekben Franciaország, Spanyolország, Portugália, Svédország, valamint Finnország nagyjából fele-fele arányban szerepeltet férfiakat és nőket, Európa többi részén, főképp keleten a nők 10-20 százalékban vesznek részt ilyesfajta közügyekben. Mindazonáltal Kelet-Európában, illetve Dél-Európában növekvő tendenciát lehet felfedezni, 2010 és 2021 között nem volt ritka, hogy 14% feletti növekedést tapasztalhattak e téren.
Régóta nem kérdés, hogy Európa kezd elöregedni. Az 1960-as, 70-es és 80-as években még azért nőtt a kontinens népessége, mert több csecsemő született, mint ahány ember meghalt. A 2010-es években azonban ez a természetes növekedés átfordult csökkenésbe, a népesség gyarapodását pedig a migráció teszi csak lehetővé. A külföldi születésű népesség aránya keleten a legalacsonyabb, 4%, míg a déli országokban 12%, északnyugaton pedig 16%. A természetes növekedés lelassulását, majd átfordulását nem a várható élettartam okozza, az az elmúlt 20 évben erősen konvergált Európában, a problémát a termékenység visszaesése okozza. Ahhoz, hogy stabil népességszámot tudjunk elérni, a termékenységi rátának 2,1-es értékre van szüksége, ezt a szintet azonban utoljára 1975-ben értük el, ma egy nőre átlagosan 1,5 élve született csecsemő jut. Az európai korfa egy villanykörtéhez hasonlít, tehát egy középen széles, de alul és felül keskeny formát ölt, ami lavinaszerűen görgeti maga előtt azt a problémát, hogy a kevesebb fiatal kevesebb gyermeket fog a világra hozni, ami csak súlyosbítja az eddig is kialakult demográfiai válságot.
Közép-Kelet-Európa felzárkózik: a fővárosok, illetve jelentősebb nagyvárosok fejlettségben elérik a nyugat-európai szintet, azonban a kohéziós jelentésből láthatjuk, hogy bőven van még teendő. Ugyanígy van teendő egész Európa számára, a környezeti kihívások, a globalizáció és a kontinensen belüli hiperkonnektivitás területén, amely a koronavírus alatt mutatta meg, hogy abban az állapotában, ahogy eddig ismertük nem fenntartható. A zöld, digitális és demográfiai átállások újabb egyenlőtlenségekhez vezethetnek, amely problémákat meg kell oldani.
Pénteken nyílik Kertész Attila önálló kiállítása a Lavor Collectiveban
Az új Polydrops P17 utánfutó elektromos járművekkel és hibridekkel is vontatható
