Jelena Jureša művészete a történelem és a csend, az emlékezet és a szándékos elhallgatás közötti törékeny térben bontakozik ki. A volt Jugoszláviában született, jelenleg Belgiumban élő művész azt vizsgálja, hogyan alakítja a hatalom és az erőszak a kollektív emlékezetet, miközben azt is megkérdőjelezi, ki mesélheti el a múltat. Filmesszék, installációk, fényképek és performanszok segítségével Jureša arra készteti a közönséget, hogy a bűnrészességet és a traumát ne távoli eseményekként, hanem a jelenünket továbbra is alakító élő struktúrákként kezelje.
A volt Jugoszláviában született és Belgiumban élő Jelena Jureša vizuális művész és filmkészítő, aki az emlékezet, az identitás, az erőszak és a felejtés politikájának metszéspontjában alkot. Sokrétegű munkássága filmesszéket, videóinstallációkat, fotográfiát, szöveget és performanszot is magában foglal, amelyeken keresztül megkérdőjelezi a domináns történelmi narratívákat, és beavatkozik abba, mit emelünk be ebbe vagy hallgatunk el. Munkássága középpontjában annak folyamatos vizsgálata áll, hogyan működik a hatalom, a bűnrészesség, a trauma és az eltörlés mind a személyes, mind a kollektív szférában. Gyakran a hiány szellemszerű jelenlétén keresztül közelít ezekhez a témákhoz – azt kutatja, mi marad ki a hivatalos történetírásból, és hogyan lehet „megszólaltatni” vagy „megjeleníteni” az erőszakot, amely ellenáll a hagyományos narratív formáknak. De visszatérő témák a műveiben a társadalmi nem, a kulturális identitás, a kolonializmus, a nacionalizmus, valamint a kollektív bűntudat is.
Jureša legismertebb projektje az Aphasia című filmesszé és háromrészes installáció, amely összefűzi a belga gyarmati erőszak, az osztrák faji kísérletek és a boszniai háború atrocitásainak történeteit. Az Aphasia központi kérdése: hogyan lehet nyelvet találni a kollektív csendhez, azokhoz a bűnökhöz, amelyek az árnyékban tovább élnek? A filmből Jureša egy koncert-performansz verziót is készített, amelyben egy boszniai háborús fénykép klubtéri környezetben kel életre, elmosva a tanúságtevés és bűnrészesség, a múlt és a jelen határait. Az alkotó szeptember végén Budapestre látogatott, amikor az Aphasia performanszváltozatát bemutatták a Trafó The End of Violence sorozatának részeként.
Mi inspirálta arra, hogy vizuális művész legyen?
Gyerekkorom óta érdekelt ez a világ, de az igazi vonzalom később jött azokon a témákon keresztül, amelyeket meg akartam vizsgálni. Számomra a film a különböző művészeti ágak közti határvonalon helyezkedik el – inkább médiumok összekapcsolásaként tekintek rá. Még ha egy projekt végeredménye mozgókép is, a kutatási folyamat gyakran magában foglalja a dramaturgiai gondolkodást, performanszot, fotográfiát vagy szöveget is.
Mikor költözött Szerbiából Belgiumba, és hogyan hatott ez az identitására mint művészre?
Tizenegy évvel ezelőtt költöztem Belgiumba doktori ösztöndíjjal, de valójában az volt a legfontosabb, hogy távol tartsam a fiamat a szerbiai politikai erőszak ördögi körétől. Ez a döntés alapvetően meghatározta, hogyan tekintek ma sok mindenre. Jugoszláviában születtem, majd annak felbomlása után Szerbiában éltem – tehát tulajdonképpen országot váltottam anélkül, hogy elköltöztem volna. Mivel Szerbia háborús szereplő volt, a bűnrészesség kérdése folyamatosan jelen volt bennem. Amikor Belgiumba érkeztem, „a másik” lettem, és ez a tapasztalat mélyen formálta az identitásról, a hovatartozásról és a nézőpont politikájáról alkotott gondolkodásomat.
Hogyan kezdett el a kollektív emlékezet, a felejtés és az erőszak kérdéseivel foglalkozni?
Mindenekelőtt a szerbiai élet élményei hatottak rám, amikor az ország közvetett háborúkat vívott. Ugyanakkor időbe telt, míg megtaláltam, miként fordíthatom ezeket az élményeket a film nyelvére. Nem az események elmesélése érdekel, hanem inkább az, mit jelent elmesélni. Ki beszél? Ki mondhatja el a történetet – és kinek?
A narráció nemi dimenziója is fontos számomra: kinek adnak hatalmat arra, hogy elbeszélő legyen? Emellett különösen foglalkoztat a kollektív tagadás működése – például az európai imperializmus rendszereiben. Az anekdoták is vonzanak, mert azok kívül helyezkednek a hivatalos történetíráson; olykor egy anekdota többet képes feltárni a vakfoltokból, mint egy „hivatalos” beszámoló.
Hogyan gondolkodik a közönség szerepéről – hallgatóként, résztvevőként vagy tanúként?
Többnyire galériákban dolgozom videóinstallációkkal, ahol mindig átgondolom a térbeli elrendezést: hogyan helyezkedik el a mű, hová áll a néző, mit lát, és hogyan viszonyul a látottakhoz. Ez a kameraállásra és az alkotói folyamatra is hatással van.
Színházi közegben ritkán dolgozom – az Aphasia koncert-performansz, amelyet most Budapesten mutattunk be, az egyetlen élő közönség előtti munkám. A performanszt az eredeti film alapján fejlesztettem tovább, mert úgy éreztem, voltak kérdések, amelyekre a film önmagában nem adhatott választ. A produkció zenészekkel (Alen és Nenad Sinkauz) és táncossal (Ivana Jozic) közösen készült, és kollektív alkotói folyamatként jött létre.
A közönség szerepe részben részvételre épül, de nagy szabadságot is adok nekik. Alapvetően bízom a nézőkben – soha nem akarok túlságosan magyarázni. Ebben a műben a narráció nem központi elem; sokkal többet lehet megtudni a zenén keresztül.
Mit jelent Önnek az Aphasia címe? Hogyan kapcsolódik ez a fogalom a nyelv, a hallgatás és az emlékezet politikájához?
Az aphasia a beszéd elvesztését jelenti, a gondolatok nyelvi megformálásának képtelenségét. A címet Ann Laura Stoler egyik esszéje inspirálta, amelyben a szerző a „gyarmati afáziáról” ír a francia gyarmatosítás kapcsán. Ez a gondolat mélyen megérintett, mert a történelmi tagadást nem kollektív amnéziaként, vagyis felejtésként ragadja meg, hanem mint a tudás kimondásának képtelenségét. Tudjuk, mi történt, tisztában vagyunk vele – de nincs nyelvünk, amellyel ki tudnánk mondani.
Lehet-e a művészet révén „gyógyítani” a társadalmi amnéziát, vagy inkább a hiányt és a csendet kell láthatóvá tenni?
Ez nehéz kérdés. Mindannyian részesei vagyunk a közös múltnak, akár közvetlenül, akár közvetve. Művészként politikai alany is vagyok, és amikor lehetőségem van megszólalni, választanom kell: hogyan akarok részt venni a nyilvános diskurzusban. Gyakran kételkedem abban, mit is tehet valójában egy művész – nem hiszem, hogy sokat meg tudok változtatni. De dönthetek úgy, hogy hangot adok annak, ami fontos számomra. Ugyanakkor lényegesnek tartom, hogy az ember ne vegye magát túl komolyan.
Hogyan reagáltak a különböző közönségek – Belgiumban, Ausztriában vagy a Balkánon?
Nem mondanám, hogy a közönség elvárásai különböznek, de a mű értelmezése igen. Belgiumban például az emberek alig tudnak valamit a jugoszláv háborúról – távolinak tűnik számukra, mintha soha nem is történt volna meg Európában. Németországban és Ausztriában viszont a fasizmushoz kapcsolódó utalásokat sokkal könnyebben felismerik.
A művet egyetlen volt jugoszláv országban sem mutatták be, Szerbiában pedig még ma sem lehetne. Az alkotásban utalok a Szerb Önkéntes Gárda, közismert nevén az Arkan tigrisei egyik tagjára – a paramilitáris egységből senkit sem vontak felelősségre.
Milyen más médiumokat szeretne még kipróbálni? Hol lát lehetőséget a műfaji határok tágítására?
Úgy érzem, a határokat mindig a médiumon belülről kell tágítani. Minden projekt során felteszem magamnak a kérdést: mi legyen a következő lépés? Hogyan fordíthatom meg a dolgokat úgy, hogy kritikusan viszonyuljak az örökölt nézőponthoz? A folyamat maga érlel művészként. Együtt növekszem a műveimmel – és ez a növekedés az, ami tovább visz előre.
Nyitókép: Bea Borgers
Billió dolláros álom: Lengyelország az új klubtag
Homokpadok a Visztulán
