fbpx
Nyomj Entert

KÖZ/TÉR – Budapest arcai nagyívű köztéri fejlesztések tükrében

A város egyetlen állandója a változás. Ez leglátványosabban mindig a köztéri fejlesztésekben nyilvánul meg, ahol a társadalom különböző rétegei komplex módon találkoznak a fejlesztői vízióval, illetve annak megvalósulásával. A cikkben két sarkalatos példa mentén vizsgáljuk meg ezt a bonyolult jelenséget. A Nyugati tér tervezett nagyszabású átépítésében a közlekedésszervezés mellett a közösségé a főszerep, míg a Városháza Park esetében a legújabb térépítészeti megoldások mentén szó esik a város reprezentációjának kérdéséről is.

A cikk nyomtatásban a Hype&Hyper 2022/2. számában jelent meg.

Szerző: Kulcsár Géza


Sok várostudós és városismerő kifejtette már, például a nagyszerű Kevin Lynch The Image of the City című munkájában, hogy a városi tér lényege az időben bomlik ki igazán. Kicsit konkrétabban ez azt jelenti, hogy ugyan a városi tér felosztásában és a térszeletek használati funkcióhoz rendelésében az építészeten túl még számos mérnöki, tervezői és elméleti diszciplína vesz részt, és az eredmény mindig szükségszerűen valamiféle statikus egység megteremtésére irányul, a város így megalkotott tere valójában csak mozgás közben tárul fel előttünk. Ráadásul még ezt, a város időélményét is kétféleképpen kell értenünk: vonatkozik egyrészt a város megtapasztalójára és tereinek használójára, másrészt pedig – és ez jelen írás elsődleges témája – magára a város életére, annak állandó változására, a korok, igények, anyagok és technológiák összjátékából létrejövő folytonos újrateremtésre és újrateremtődésre.

Éppen ezt a kettősséget – teremtés és teremtődés, azaz tervezettség és spontán időbeli alakulás – kutatjuk, amikor városfejlesztésről, még precízebben köztereink átalakításáról beszélünk. Hiszen nyilvánvaló, hogy társadalmi mozgások, többletek és hiányok hosszú és összetett sora vezet oda, hogy a város valamely térrésze kapcsán beavatkozni kívánunk, ahogy a beavatkozás eredményességét is majd csak hosszú idő alatt, a városhasználók valós tapasztalatainak, régi vagy új szokásainak mentén lesz módunk értékelni. A tervek mégis úgy állnak előttünk, mint a jövő térben lezárt, de időtlen és egyetemes víziói.

A Nyugati és környéke a jelenlegi pályaudvar 1877-es átadása óta nemcsak egy hasznos hely, ahonnan és ahová elutazhatunk és megérkezhetünk, hanem ennél sokkal több: élmények, érzések, benyomások és fogalmak foglalata. (Ez persze majdnem minden városi térszeletre igaz, de a tranzitálás helyein mindez mindig különös módon összesűrűsödik.) A Nyugati épület is egy olyan filozófia jegyében fogant, mely mintha predesztinálná az általa betöltött kognitív szerepre: a világkiállítások és az ipar diadala kapcsán népszerűvé vált acélvázas, légies formátum (lásd például az 1851-es első világkiállítás Kristálypalotáját, vagy akár az építészettörténetileg is rokon Eiffel-tornyot) nemcsak a technológiai fejlődésbe vetett hitet húzza alá, hanem (legalábbis az eredeti intenció szerint) nyitott és befogadó teret hoz létre. (Ezen meglátás hátteréről az érdeklődő olvasó rengeteg elméleti és gyakorlati részletet talál Douglas Murphy Last Futures című munkájában.)

A nyílt tervpályázatot elnyerő terv (Grimshaw Architects) az uralkodó tervezői és térhasználati elvek, illetve az elmúlt közel 150 év technológiai fejleményei mentén tulajdonképpen továbbviszi ezt a szellemi örökséget, beágyazva azt egy komplex, a pályaudvart tulajdonképpen előre és hátra is meghosszabbító és újraértelmező koncepcióba (hasonlóan a nyertes iroda több, sikeresen végrehajtott londoni pályaudvar-rehabilitációjához: ezek a viktoriánus terek a Nyugatinak esztétikai értelemben is rokonai). De maradjunk még egy pillanatra az új térrész magját képező pályaudvar épületénél, mely strukturálisan tulajdonképpen érintetlen marad, funkciója azonban teljesen újraértelmeződik: a fejpályaudvari vágányok mind a föld alá kerülnek, így a csarnok a most megszokott (és világszinten is bevettnek mondható) többszörös felhasználás helyett teljes egészében saját szellemében érvényesülhet: befogadó, centrális közösségi térként működhet. Feltehetjük persze a kérdést: mennyiben képes egy, a bevásárlóközpontokhoz hasonló működést magára öltő pályaudvar megőrizni eredeti identitását? (Ehhez azért azt is hozzá kell tennünk, hogy a plázaépítészet szellemi és technikai rokona, egyfajta leszármazottja a pályaudvarok és más ipari-funkcionális terek acélvázas építészetének.) Nem éppen a vonatos utazás érzéki járulékai, a szerelvények zakatolása, a forgalomirányító sípja, a peronon búcsúzkodók látványa teszi a pályaudvart azzá, ami?

Míg a Nyugati építésekor még véglegesen lehatárolt térszeletekben gondolkodtak a tervezők, mára a városi léptékű tervezést áthatja egyfajta hálózatos gondolkodás, terek és emberek állandó együtt mozgása és egymásra nyílása. Így a tervek szerint a Nyugati tér is átalakul egy olyan autómentes zónává, ami tulajdonképpen a pályaudvar megújult szellemének természetes szabadtéri folytatásaként értelmezhető. Míg ezen a mozgalmas, a városi szövetbe erősebben becsatornázott oldalon ennek ellenére a tranzit szelleme uralkodik, a pályaudvar hátsó oldalának rozsdaövezete is megújul, ez az oldal viszont a szabadidő és a pihenés jegyében: egy korszerű, minden társadalmi réteget megszólító parkká válik. Az ambiciózus összterv így egy szellemileg egységes, mégis tér- és funkcióbeli tranzíciót jelenít meg mozgás és pihenés, munkaidő és szabadidő között, középpontban régi-új ismerősünkkel, a Nyugatival.

A pályaudvar mögötti terület rehabilitációja nemcsak választ ad egy régóta vitákat kiváltó térhasznosítási kérdésre, de sok izgalmas szálon kötődik egy szintén nagyon aktuális, és nemrégiben szintén nyilvános pályázaton értékelt változáshoz: a Városháza Parkhoz. Ebben a fejlesztési tervben is a hagyományos európai térértelmezés és -percepció találkozik a legújabb közösségi elvekkel és technológiai lehetőségekkel. A szándék alapvetően egy olyan park kialakítása, amely a számtalan, reprezentatív európai mintához hasonlóan a Városháza homlokzati oldalán a Károly körútig elnyúló (jelenleg parkolóként hasznosított) térrészt mintegy a Városháza előtereként, egyúttal a szó legjobb értelmében a város tereként pozicionálja. Ez különösen izgalmassá teszi a kialakítás eszmei és gyakorlati kérdéseit, hiszen az eddig említett közösségi és térhasználati aspektusok mellett megjelenik a nagy kérdés is: mi a város? Kik, mik és hogyan reprezentálják? 

A pályázatot megnyerő terv (Lépték-Terv Tájépítész Iroda, a Sporaarchitects közreműködésével) erre az egyetemes kérdésre egy egyetemes szimbólummal felel, mely éppannyira magától értetődő, jelentésében mégis rétegzett, mint maga a közösség: a kör. Egyszerre véd, kijelöl és befogad, és struktúrába szervezi a térben megjelenő különböző célokat, rétegeket és egyéneket.

Persze ez a gesztus önmagában nem oldja fel a társadalmi térhasználat feszültségét. Erről az aspektusról kicsit többet mesélt nekünk az elméleti kérdésekkel is szívesen foglalkozó Takács Ákos, a Mókembé építésze, aki amellett, hogy tagja a megosztott harmadik helyet elért csapatnak (Baki Áron, Gadolla Máté, Kőműves Márton, Pápai Veronika és Csomay Zsófia mellett), érdekes módon diplomamunkájában éppen a Nyugati mögötti tér hasznosításának kritikai-spekulatív aspektusával foglalkozott. Az árulkodóan Janus-nak keresztelt tervük kulcsa szerinte is a köztér és a közösségi tér árnyalt, de feszültségtől sem mentes viszonyának kihangsúlyozása, mely városépítészetileg a fórum hagyományos fogalmában ragadható meg. „A fórum terét a demokratikus társadalmi élet rítusainak és kollektív gesztusainak tartályaként képzeljük el. A dinamikusan kiképzett burkolt felület varázsszőnyegként jelöli ki e kollektív nappali akcióterét. Absztrakt, egyszerű és nagyvonalú kialakítása lehetővé teszi, hogy a teret a városban élő és az idelátogató egyének, közösségek és intézmények a használat során minden alkalommal új tartalmakkal töltsék meg. A bonyolult építészeti-formálási gimnasztika helyett ez a használatbeli változékonyság kerül előtérbe. A tér nem önmagáért való ikon, hanem a sokaság lüktető életének hordozófelülete és könnyen azonosítható háttere.”

Láthatjuk, hogy tér és közösség viszonya nem olyan magától értetődő dolog, ahogy azt a könnyen fogyasztható kulcsszavak néha már-már elhitetnék velünk. De talán éppen az adja a köztéri fejlesztések igazi értékét, hogy ilyenkor nyílik alkalmunk erről, a közös tereinkről, azaz tulajdonképpen magunkról beszélni – mert ettől vagyunk igazán város.


Inkább nyomtatott formában olvasnál? Most megrendelheted a Hype&Hyper magazin negyedik számát a Store oldalunkról!


Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük