Mariusz Forecki dokumentarista fotográfus és számos könyv szerzője. Kurz/Пыль/Dust (magyarul: Por) című fotókönyvében a volt Szovjetunió területén tett utazásai során készült fényképeket gyűjtötte össze – a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége fennállásának utolsó szakaszában és az új társadalmi-politikai rend kialakulása során. Végignézte, ahogy a Szovjetunió egykori tagállamai visszanyerték függetlenségüket, látta új államok születését, az identitásért folytatott küzdelmet, a kitelepített nemzetek visszatérését és a jobb élet reményében történő kivándorlást. Mariuszt utazásairól, tapasztalatairól és a Kurz/Пыль/Dust című fotókönyv készítéséről kérdeztük.
A Kurz/Пыль/Dust című fotókönyv elsősorban a volt Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége területén tett utazásait mutatja be az 1990-es évek környékén. Melyik országokban jártál akkoriban?
Akkor kezdtem el utazni, amikor 1988-ban az örményországi földrengést fotóztam. Ez a Szovjetunió utolsó szakaszában volt, és a vízum megszerzése már nem volt olyan bonyolult, mint korábban. Abban az időben a fényképezéshez való hozzáállásom is teljesen megváltozott, és egyre jobban érdekeltek a különböző társadalmi-politikai rendszerekbe kényszerült emberek. Később további utazások következtek: Örményország, Ukrajna, Afganisztán, Csecsenföld, Litvánia, Oroszország, Dagesztán és az oroszországi autonóm zsidó terület. Magyarországon is jártam, hogy Nagy Imre újratemetését fényképezzem.
Ezeket a riportokat megbízásból vagy saját magadtól készítetted?
A Wprost című, nagyon kis példányszámú hetilap szerkesztőségében, majd 1991-től a Poznaniak című hetilap szerkesztőségében dolgoztam. Lelkesedtek a fotográfiáért, de ilyen utakra nem volt pénz. Már 1988 óta volt útlevelem. Szerencsére az egykori keleti blokk országaiba való utazás költségei csekélyek voltak, ellentétben a „kapitalista” országokéval, ahol a havi fizetésem csak néhány metrójegyre volt elég. Az utazás előkészületei közé tartozott, hogy magam kerestem meg a fotózni kívánt történeteket, magam finanszíroztam az utazásokat (néha egy másik kollégával együtt), a szerkesztők pedig több héten át szemet hunytak a távollétem felett. Visszatérésem után a fotók megjelentek az újságban. A publikálásért kapott pénz részben fedezte az utazási költségeket. 1998 óta már nem tartozom egyetlen szerkesztőséghez sem, és saját magam döntök az utazásaimról.
Mi volt a munkamódszered, amikor veszélyes helyzetekben, például a csecsenek között készítettél riportot?
Nem volt meghatározott munkamódszerem. Nem voltak mintáim arra sem, hogyan kell felkészülni az ilyen utakra, és nem ismertem egyetlen fotóst sem, aki így dolgozott volna. Nem volt kit megkérdezni. Ma már más a helyzet, de az 1990-es években még nem volt internet, és a telefonos kommunikáció is nagyon nehézkes volt (például egy párizsi telefonhívásra több órát kellett várni, a Szovjetunióba pedig egyáltalán nem lehetett telefonálni). Akkoriban egy ilyen utazás olyan volt, mintha több hétre eltűnnénk egy megközelíthetetlen és ismeretlen térben.
Mindenesetre, alapvetően vettem egy vonat- vagy repülőjegyet, és amikor odaértem, elkezdtem keresgélni. Gyakran hagytam, hogy magukkal ragadjanak az emberek, akikkel találkoztam, például milicisták vagy katonák. Vagy elmentem a helyi önkormányzati tisztviselőkhöz vagy az iskolaigazgatóhoz. A megjelenésem és a kéréseim annyira egzotikusak voltak, hogy gyakran fizetés nélkül is megkaptam, amit akartam. A szállással sem volt gond. Mindig vittem magammal hálózsákot, és bárhol aludhattam: egy helyi múzeum padlóján, egy véletlenszerűen talált lakásban, egy iskolában, egy repülőtéri ellenőrzőponton vagy egy padon. Ugyanez volt a helyzet a csecsenföldi utazásnál is. Teljesen magával ragadott a véletlen, és néhány órával Poznań elhagyása után Groznij külvárosában találtam magam, egy olyan egységben, ahol Samil Baszajev (akit az egyik legnagyobb terroristának tartanak, aki a moszkvai metró elleni támadásért vagy a beszláni kórház elleni támadásért felelős) parancsolt. Csecsenföld akkori elnöke, Dzsohar Dudajev is meglátogatta az egységet. Fiatal orosz katonák édesanyjai is eljöttek, hogy elhozzák fiaikat a csecsen fogságból. Később pedig, éjszaka, ellátmánnyal, lőszerrel és egy orosz katona édesanyjával elkísértem a csecsen katonákat Groznij központjába, ahol az elnöki palota bunkerében (amelynek ma már nyoma sincs) a csecsenek védekeztek az orosz katonai támadások ellen.
1990-ben tanúja voltál a Litván Köztársaság megszületésének (vagy legalábbis egy fontos lépésnek afelé). Hogyan emlékszel vissza erre az eseményre?
A litván parlamentben fotózni különleges és személyesen is fontos esemény volt számomra. A családom litván származású, az orosz Kalinyingrádi terület határán fekvő Kybartai kisváros környékéről származik. 1944-ben a szovjet hatóságok üldözése elől Lengyelországba menekültek, és ott maradtak. Aztán 1990-ben először jártam Litvániában. Nagy szorongást és bizonytalanságot éreztem, és álmatlan éjszakáim voltak a litván parlamentben, miközben azon tűnődtem, mit fognak tenni az oroszok.
Sok fotót készítettél az Izraelbe kivándorló orosz zsidókról is. Hogyan találtál rá erre a közösségre?
Abban az időben a sajtóban és a televízióban voltak információk arról, hogy oroszok tömegesen vándorolnak ki Izraelbe. Ezt fontos történetnek tartottam, és a fent említett módszert alkalmaztam. Elkezdtem helyben keresni az embereket, de néhány nap után nem találtam senkit. Aztán a buszmegállóban megszólítottam egy férfit, aki olyan orosz órát viselt, amilyenre mindig is vágytam, de Lengyelországban nem tudtam megvenni. Komandirskie volt a neve. Kiderült, hogy a férfi néhány nap múlva végleg elhagyja a Szovjetuniót, és a családjával Izraelbe vándorol. Ezután már nagyon könnyű volt.
A könyvben történelmi események (háborúk, forradalmak, katasztrófák) és a mindennapi élet képei (portrék, fesztiválok, koncertek) egyaránt megtalálhatók. Hogyan választottad ki a fotókat?
Sokukat 2021-ig nem is láttam. Sokáig nem volt motivációm arra, hogy beszkenneljem őket, és elképzelésem sem volt arról, hogy mit kezdjek velük. A digitalizálás után, 2021 végén kezdett összeállni az összes korábbi munkám, és elkezdtem dolgozni a könyvön. Átnéztem a fotókat, és úgy rendeztem el őket, hogy minden fejezet egy-egy történet legyen a könyvben. Felidéztem azokat az érzelmeket, amelyeket az emberek és a helyek, amelyekkel akkoriban találkoztam, kiváltottak belőlem. Ezek az érzelmek alkották az egész könyv tengelyét, egy hosszú történetet alkotva.
A munkásságod több évtizedet ölel át: a 2000-es és 2010-es években is készítettél fotókat. Hogyan látod az elmúlt harminc-harminöt évet és térségünk, Közép- és Kelet-Európa jövőjét?
Ezt a kérdést egy politológusnak vagy szociológusnak kellene megválaszolnia, de ami engem illet, nehezen tudom megérteni, hogy semmit sem tanultunk az elmúlt két világháborúból. Az is meglepett, hogy ma milyen könnyű manipulálni az embereket. A propaganda az irányítás és az agymosás kifinomult eszközein keresztül nagyon hatékonnyá vált. Gyakran úgy engedünk neki, hogy észre sem vesszük. A saját békénket és jólétünket tartjuk a legfontosabbnak. Megdöbbenéssel veszem észre, hogy én magam is kezdek engedni az ilyen propagandának. Ráadásul ott van a rohamosan fejlődő mesterséges intelligencia is, amely elől egyre nehezebb elmenekülni.
Miért éppen a Por címet választottad? Mit jelent számodra?
A könyv címe három nyelven van írva, három színű betűvel: fehér, kék és piros. Ezek egy rejtélyes mozaikot alkotnak, amelynek megfejtése időbe telik. Ez arra a helyzetre utal, amikor egy épület összeomlik, és por keletkezik. Csak akkor láthatjuk meg, mi maradt az összeomlás után, mi lett belőle, amikor a por szétoszlik, leülepszik, amikor a látásunk áthatol rajta. A könyv 2022 végén jelent meg, amikor már világos volt, hogy a Szovjetunió összeomlása után a porból háború bontakozott ki.
Miért döntöttél úgy, hogy most, 2022-ben jelenteted meg ezt a fotókönyvet?
2013 és 2018 között Oroszországban, 2018-ban pedig Ukrajnában fotóztam. A feszültség már akkor is érezhető volt. 2021 közepén rájöttem, hogy megörökítettem néhány fontos eseményt, amelyek a Szovjetunió összeomlásának szakaszait és az utána történteket jelentik. A legtöbb könyvem a társadalmi-politikai folyamatokba keveredett emberekről szól (Ember sötét szemüvegben, 2016, Mechanizmus, 2019, Kékdoboz, 2020). A könyvvel 2021 decemberében fejeztem be a munkát, és 2022 februárjának végén kezdődött az ukrajnai háború. Ekkor készült el a könyv utolsó fejezete, amely a menekültek első hullámának történetét meséli el. A könyvet kiadó Pix.House Dokumentarista Fotográfia Alapítvány munkatársai segítettek összegyűjteni a könyv kiadásához szükséges pénzt, valamint a ZAiKS Egyesület és Poznań város önkormányzata is hozzájárult.
Mariusz Forecki: Kurz /Пыль/Dust. Pix.House, 2022
Mariusz Forecki | Web
A Nyomtatott múltak sorozatunkban a közép-kelet-európai régió múltját és közelmúltját helyezzük középpontba különböző műfajú, nemrég megjelent könyvek által.
Fülben rejlő inkluzivitás – bemutatkozik a hEarrings | Dress-coding
Jared Pike liminális kozmosza | #DIVE
