A nyugati konzervatívok és a kínai marxisták egyetértenek abban, hogy minden társadalmat, és különösen az egészséges társadalmakat az integrált, holisztikus kultúra tartja össze. Mi hozza össze a két politikai oldalt, és miért szeretik a kínai értelmiségiek Samuel Huntingtont? Interjú Dr. Eric Hendriks-Kimmel.
Dr. Eric Hendriks-Kim holland szociológus, aki Kína globális rendbe való integrációját kutatja, élénken érdeklődik az ezzel járó ideológiai feszültségek iránt. Jelenleg egy könyvön dolgozik, amely a kortárs kínai eszmékről szól, és arról, azok hogyan igyekeznek megkérdőjelezni a világrendről alkotott liberális, nyugat-centrikus nézeteket.
Egyik esszéjében kiemelte a marxista-leninista kínai politikai elit és a nyugati konzervatívok közötti kapcsolatot. Bár politikai értelemben látszólag nagyon távol állnak egymástól, a kapcsolatuk mégis nagyon erős. Hogyan lehet ez?
Először is fontos hangsúlyozni, hogy a kínaiak szeretete a nyugati konzervatív értelmiségiek iránt azért különös, mert ők valójában nagyon ellenségesek Kínával szemben. Kína még mindig egy hivatalosan kommunista társadalom, amelyet egy leninista állam irányít. A konzervatív értelmiségiek, például az Egyesült Államokban, a Kínai Népköztársaság leghangosabb ideológiai kritikusai közé tartoznak. Ezért lenyűgöző látni, hogy ha megnézzük a kínai értelmiségi diskurzust, akkor azt találjuk, hogy meglepő szeretettel fordulnak az olyan konzervatív gondolkodók felé, mint Leo Strauss, Huntington és Karl Schmidt.
Olyan helyzetben vagyunk, amikor a fent említett táborok között egyre nagyobb az ellenségeskedés. Egyesek még egy új hidegháború kialakulásáról is spekulálnak.
Mégis, a kínai szellemi életben nagy szeretettel viseltetnek a nyugati konzervatívok iránt, és a nyugati konzervatívoknak tudniuk kell erről. Természetesen hatalmas ideológiai különbségek vannak, nem tagadom vagy próbálom bagatellizálni ezeket a különbségeket, és a nyugati konzervatívok nem barátai a lenini pártállamnak. Azonban meglepő módon vannak rokonsági vonásaik egymással, például a kultúráról alkotott holisztikus elképzeléseikben. A nyugati progresszív liberálisok a globalizációra, a globális struktúrákra, az atomizált egyénekre és intézményekre helyezik a hangsúlyt. A társadalom atomizált egyénekből áll, akik kreatívan konstruálják identitásukat különböző demográfiai kategóriák metszéspontjaként: mondjuk, meleg vagy, ázsiai, esetleg amerikai, és akkor az identitásod a szexualitás dimenziójában vagy az etnikai dimenzióban van. De ezek a kategóriák valójában nem közösségek. Lehet, hogy van egy koreai közösség Los Angelesben, de nincs egy átfogó ázsiai-amerikai közösség. Ez egyfajta demográfiai statisztikai konstrukció. A progresszív liberalizmus hajlamos a társadalmat és ezeket az egyéneket kisebbségi identitáscsoportok részének beállítani, de valójában nem részei szélesebb közösségeknek. Ezen felül vannak intézmények és globális struktúrák, mert a progresszív liberálisok mindig elutasítják a „kultúra” kifejezést, de szeretnek szubkultúrákról és globális kultúrákról beszélni. Nem szeretnek nemzeti kultúrákról, civilizációkról vagy vallási közösségekről beszélni. A konzervatívok pedig mindig ezért harcolnak: hogy ne feledkezzünk meg ezekről a átfogóbb közösségekről, a közösségek szélesebb értelemben vett értelméről és kulturális életükről. Ez a lényeg: a kínai értelmiségiek valóban hisznek abban, hogy a politika és a társadalmak a kultúrák, a civilizációk és a nemzeti kultúrák körül alakulnak. A világ társadalmait általánosságban úgy tekintik, hogy a kultúra fontosságát, a különböző civilizációk létezését hangsúlyozzák. Ebben a tekintetben mély rokonság van a nyugati konzervatívok és a kínai értelmiségi főáramlat között.
Az észak-amerikai identitáspolitikára használt kínai kifejezés – baizuo („fehér baloldal”) – erősen pejoratív. A baizuo Mao kulturális forradalmát idézi. Hogyan látják a liberális, progresszív kínaiak a progresszív nyugati embereket?
Ami az amerikai egyetemeken történik, az szinte érthetetlen a kínai értelmiségiek számára, akár inkább jobboldaliak, akár inkább baloldaliak. Azt is nehéz megmondani, hogy ki áll Kínában a baloldalon és ki a jobboldalon, mert mind az értelmiségi, mind a politikai életük nagyon különböző módon épül fel, de összességében létezik egyfajta elidegenedés az amerikai értelmiségi élettől, vagy legalábbis egy nagyon nagy szakadék. A baizuo valami olyasmit jelent, hogy „mit csinálnak ott azok az őrült baloldali fehérek”. Ez nagyon negatív, és ez az uralkodó nézet a kínai értelmiségi életben. Ami az identitáspolitikát illeti, a kínaiak sokkal nagyobb rokonságot mutatnak a baloldali identitáspolitikával szembeni amerikai konzervatív kritikákkal, mint a baloldali identitáspolitikával. Ebből kiindulva elgondolkodhatunk: van-e ebben valami több? Ezért aztán mélyebbre ástam, és rájöttem, hogy a kínaiak mennyire szeretik a konzervatív nyugati gondolkodókat, például Leo Strausst és Samuel Huntingtont.
Miért? Huntington 1996-ban publikálta A civilizációk összecsapása című könyvét, amelyben kiemelte a civilizációk és kultúrák geopolitikai jelentőségét. Ez egy válasz volt Francis Fukuyamának, aki azt mondta, hogy a liberális demokrácia a történelem végét jelenti...
Ez a Huntington könyvében leírt gondolkodásmód összhangban van Kína hivatalos önértelmezésével.
Volt néhány könyv a történelemben, amely a kínai nemzet önértelmezését akarta elemezni és leírni. Ön hogyan írná ezt le?
Kína önmagát civilizációnak tekinti, míg Huntington szerint a világot különféle civilizációk alkotják. Huntington tisztában volt azzal, hogy a civilizációk között vannak határzónák, és hogy a civilizációkat különböző módokon lehet felrajzolni egy térképen, de a politikai hagyományok és a kulturális értékek tekintetében mégis fontos ezt látni. Amikor a könyv először megjelent, sok kínai értelmiségi kissé hezitált vele kapcsolatban, mert az ő ideáljuk még mindig az, hogy a civilizációnak ki kell jönnie egymással, és nem szabad összeütköznie. Az összeütközésre vonatkozó előrejelzés meglehetősen pesszimista volt, de a civilizációk világa nemcsak az általános kínai értelmiségi konszenzussal van teljesen összhangban, hanem kifejezetten azzal is, ahogyan a kommunista párt a világ színpadán megjelenik. Amikor a nyugatiak bírálják Kína emberi jogi teljesítményét, a kínaiak azt mondják: mi hiszünk az emberi jogokban, de az önök verziója egy nyugati verzió, a mi kínai értelmezésünk más. Tehát kijátsszák a kulturális kártyát. Gyakran nagyon opportunista módon, de ez is része a propagandájuknak és a stratégiai önreprezentációjuknak. A civilizációs és kulturális kártyát azért játsszák ki, hogy eltereljék a Nyugatról érkező kritikát.
Demokratizálódnotok kellene, nyugati típusú emberi jogokat kellene alkalmaznotok, és olyan jogállamiságot létrehozni, mint a miénk.
Igen, és Kína erre azt mondja: menjetek vissza a dobozotokba, ezek a dolgok csak Európában és Észak-Amerikában legitimek, de mi más civilizációval rendelkezünk, más hagyományokkal. Amikor a kínaiak külföldre utaznak, azonnal egy nagyon erős kulturális falba ütköznek. Ha Nyugaton élsz, a Nyugat olyan nagy befolyással bír, hogy néha könnyű megfeledkezni más civilizációk létezéséről. Ha egy kínai ember az Egyesült Államokba megy tanulni, semmiképpen sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy átlépett egy nagyon jelentős kulturális határvonalat...
Illusztrációk: Pisla Réka
Folytasd az olvasást a H&H 7. számában!
RENDELD MEG ITT
Kantin #5 – Raguk
Kolostorból boutique hotel
