„Moszkva tavaly 50 milliárd dollárt keresett az uniós olaj és gázszállításokból, szankciók miatti áremelkedés miatt pedig már a következő napokra Moszkva árbevétele el fogja érni a 40 milliárd dollárt” – mondta Hortay Olivér, energetikai szakértő a Hype&Hypernek. Milyen áron szabadulhat meg Európa az orosz olajtól és gáztól? Mennyire reálisak az embargóhoz kapcsolódó elképzelések? Interjúnk.
Az aktualitásokra térve, az orosz-ukrán háború mentén, egyre többször hallani olaj és gázembargóról. Olajembargó tekintetében már félig-meddig az asztalon van Brüsszelben egy javaslat. Ha a közép-európai régiót nézzük lehetséges-e az átállás mondjuk másfél, akár két éven belül?
Egy kiegészítés: az olajembargó esetében még nem ismerjük azt, hogy mi szerepel a javaslatban. A sajtóértesülések szerint a múlt héten egy differenciált és időben eltolt rendszer volt az asztalon, ami a szállításokat korlátozta volna. A napokban megjelent információ, pedig már egy árplafonról szólt, ami maximalizálná azt az árat, amit Oroszország elkérhet a leszállított olajért.
Mi az oka ennek a határozatlanságnak?
A szankcióknak az elmúlt hónapban volt egy evolúciója. Február 24-én kirobbant a háború, és az azt követő napon az Európai Unió bejelentette, hogy nem fog szankciót kivetni az energiaszállításokra, úgyhogy a piac meg is nyugodott, és a háborút önmagában mérsékelt áremelkedéssel árazta be. A háború előtt 80 euró/megawattóra környékén mozogtak az árak, és azon a héten 92 eurón zárt a tétel. Utána a következő hetekben elindult egy nagyon erős politikai kommunikáció, számos nyugati képviselő részéről, hogy azonnali szankciókat kell bevezetni. Ennek talán a legerősebb hulláma március 6-án volt, amikor Kadri Simson, az Európai Bizottság energiaügyi biztosa, Robert Habeck, a német gazdasági miniszter és Antony Blinken, az amerikai külügyminiszter is úgy nyilatkozott, hogy nagyon intenzív munka folyik az energetikai szankciókon. Egy nap múlva egy nagyon jelentős áremelkedés volt tapasztalható: a gázárak 345 euróig növekedtek. Azóta is magasak az árak, ami elsősorban a szankcióktól való félelmet tükrözi. Ennek az az oka, hogy a piaci szereplők tisztában vannak vele, hogy az azonnali szankcióknak katasztrofális gazdasági, társadalmi és műszaki következményei lennének. Egyelőre úgy tűnik, hogy az azonnali szankciók lekerültek az asztalról, és már azon gondolkodnak, hogy közép és hosszú távon hogyan lehetne leállni az energiaszállításokkal.
És mi a biztos recept?
A gáz esetében az Európai Bizottság már tett egy javaslatot, aminek a lényege, hogy az év végéig kétharmaddal csökkentené a gázszállításokat. 100 milliárd köbméterről van szó, ebből 50 milliárdot LNG-ből fedezne, 24 milliárdot megújuló technológiákból és hőszivattyúkból, 14-et a lakossági igények csökkentéséből, tízmilliárdot pedig egyéb országokból érkező csővezetékeken keresztül, a maradék 3 milliárdot pedig biometán előállításból. Ez a javaslat irreális. Az ötvenmilliárd köbméternyi LNG az év végéig a világpiacon elérhető kapacitás maximuma, amire Európa Ázsiával és egyéb nagy régiókkal versenyez. Ha sikerül elhozni ezt a mennyiséget a piacról, akkor sem áll rendelkezésre az Európai Unióban a szükséges műszaki infrastrukturális kapacitás ekkora mennyiségű LNG befogadásához, szállításához és elosztásához. A 24 milliárd köbméter megújulóból és hőszivattyúból szintén nem megvalósítható, túl sok idő, amire ekkora mennyiségű új kapacitás kiépül a nyersanyaghiányról nem is beszélve. 14 milliárd köbméternyi megtakarítás a lakossági fogyasztási igényből teljesen abszurd, amellett, hogy sokakat felháborít, ha megmondják mennyire fűtsék fel otthonukat. 10 milliárd köbméter alternatív csővezetékből: megvalósíthatónak tűnik, de nagyon jelentős erőfeszítések árán. 3,5 milliárd biometán, annak körülbelül a fele megvalósítható.
Tételezzük fel, hogy az Európai Bizottság tisztában van ezzel képlettel. Említetted, hogy kommunikációs nyomásra változott a szankciókhoz való viszony. Honnan jött ez a nyomás?
Erre csak spekulatív választ tudok adni. A közvélemény nyomására semmilyen jel nem utal. A közvélemény-kutatások éppen az ellenkezőjét támasztják alá: az emberek nem szeretnék, hogyha korlátoznák az ellátásukat és nem szeretnének drasztikus áremelkedést. A második lehetséges magyarázat az Egyesült Államok. Az USA kezdetben nagyon aktívan próbálta a szankciók irányába terelni az Európai Uniót. Ugyanakkor a külpolitikájában is megfigyelhető egy fordulat. A múlt héten az USA pénzügyminisztere az IMF és a Világbank tavaszi ülésén arra kérte az Európai Uniót, hogy ne vezessen be olajembargót, aminek az az elsődleges oka, hogy nemsokára itt vannak a félidei választások az Egyesült Államokban és Joe Biden beiktatása óta már 70 százalékkal nőttek a benzinárak. A J. P. Morgan közreadott egy tanulmányt, amiben azt jósolja, hogy a jelenlegi 105 dollár körüli brent olaj árfolyama egy európai olajembargó esetében 175 dollárra nőne, aminek nagyon jelentős következményei lennének az egész világgazdaságra nézve. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Oroszország az Európába szállított olajat viszonylag könnyedén eladná Kínának és Indiának.
Kérdés, hogy milyen áron.
Mivel a világpiaci árak növekednének, ezért az amerikai pénzügyminiszter szerint az oroszok bevétele is megnövekedne.
Ha nem a közvélemény nyomása és nem az USA, akkor ki áll a szankciós politika mögött?
Az a hipotézisem, hogy az Európai Bizottságnak van egy nagyon erős energiapolitikai agendája, amit szeretne átvinni és felhasználja az újonnan érkező történelmi eseményeket arra, hogy ezt a politikai agendáját átkeretezze. Azt tapasztalom, hogy az Európai Bizottság politikájában egy nagyon komoly demokrácia deficit azonosítható. Felmérések alapján az európai közvélemény nagyon sok kérdésben szöges ellentétben áll az Európai Bizottság törekvéseivel és célkitűzéseivel.
Ez világos, azonban mégis a politika szinte versenyt fut az idővel.
Itt most a rövid, középtávú célokról beszéltünk, ugyanakkor elindult egy számháború az egyes európai tagállamok között, hogy ki fogja a leggyorsabban beszüntetni az orosz energiakereskedelmet. Szerintem azt fontos tisztázni, hogy ez egy ideológia vezérelt célkitűzés. Az energiapolitikának három pragmatikus célkitűzése van: a környezetvédelmi teljesítmény javítása, a versenyképesség és az ellátásbiztonság. A nehézség, hogy egy egy intézkedés során a célok tipikusan konfliktusba kerülnek egymással. Hogyha még emellé behozunk ideológia vezérelt célokat, azzal tovább csökkentjük a pragmatikus célokban elérhető teljesítményünket. Ellátásbiztonsági oldalról értelmes hosszú távú célkitűzés, hogy az orosz függést csökkenteni kell az európai piacon. De az is ugyanilyen könnyen belátható, hogy az ellátásbiztonsági, a versenyképességi és a környezetvédelmi optimum nem egyenlő az európai-orosz kereskedelem nullázásával. A régió finomítóira általánosságban igaz, hogy nagy mennyiségű orosz olajra álltak be, az olajembargó pedig jelentős áremelkedést okozna az ellátásbiztonsági kockázatok mellett. Sorrendben a szilárd tüzelőanyagok után az olaj következne, és utána jönne csak a gáz az Európai Bizottság logikája alapján. Viszont egyelőre úgy tűnik, hogy az a mértékű gazdasági kár, ami az olajembargóval keletkezne, a tagállamok egy jelentős részének elfogadhatatlan, illetve fennáll a kérdés, hogy mekkora kárt okozna Oroszországnak. Moszkva tavaly 50 milliárd dollárt keresett az uniós olaj és gázszállításokból, ennek háromnegyedét az olajexport tette ki. A szankciók lebegtetésének köszönhető áremelkedés azt eredményezte, hogy már a következő napokra Oroszország árbevétele az olaj és gázszállításokból el fogja érni a 40 milliárd dollárt.
A mostani közép-európai infrastruktúra mellett milyen mértékű beruházásokra van szükség, milyen irányban áll rendelkezésre az infrastruktúra? Hol, hogyan kell fejleszteni és milyen időintervallumon belül kivitelezhető a forrásdiverzifikáció?
Pontos választ nehéz adni, de vannak szűk keresztmetszetek. Legsúlyosabbnak az időt mondanám: a meglévő, egyébként már feltárt kapacitások kitermeléséhez vagy engedélyeztetéséhez évek kellenek; az új kapacitások megtalálásához, még több idő szükséges. A csővezetékek építése szintén nem megy egyik napról a másikra. Az infrastruktúra fejlesztése nem kínál rövidtávú megoldást.
Dr. Hortay Olivér a Századvég Konjunktúrakutató Energia- és klímapolitikai üzletágának vezetője, energetikai szakértő.