fbpx
Nyomj Entert

Nem a káprázat kell, hanem a valóság – Behind the scenes: Fekete Antonio ételfotós

Aki követi a hazai gasztrovilágot, jó eséllyel találkozott már Fekete Antonióval. Csak lehet, nem tud róla. A részletek kiemelése, a letisztult, élettel teli látvány és azon átsugárzó üzenet, a tökéletesség keresése – csak néhány, ami nem csak fotográfiáit, de teljes életművét jellemzi, akár szakácskönyv-ritkaságokról, akár konyhai praxisáról van szó.

Antonio Kolozsváron nőtt fel és gyerekkora jelentős részét töltötte a szabadban. A számtalan családi és baráti túrán hamar beleszeretett a természetbe és minden olyan dologba, ami érezhetően ott gyökerezik. Lenyűgözte a vadon termő növények, gombák nyers valódisága, az őszinte ízek tisztasága, hogy minden előttünk van a legjobb formájában, keresni nem, csak észrevenni kell. Később azonban egy pálfordulással a műszaki területek, a híradástechnika felé kezdett érdeklődni, ám rendhagyó módon, a család unszolására, végül a vendéglátóipari pályát választotta. A gyakorlati helyen Szántó József volt a mestere, aki szorgalmát és tehetségét látva bedobta a mélyvízbe és már másodéves korában versenyekre küldte. Akkoriban itthon nagyon népszerűek voltak a hidegtálas versenyek, az elegáns, aszpikkal borított, pompát felvonultató ételköltemények és az ehhez szükséges technikai bravúrokat üdvözölte a szakma. Antonio állta a sarat és be is szippantotta a versenyvilág 10 évre, de kezdte úgy érezni, hogy nem a jó úton jár. Hiszen hol marad a természetesség, hol van a dolgok gyökere, hol vannak a valós szakmai alapok? Friss levegő után kutatva Írországba költözött és egy ottani fine dining étteremben helyezkedett el, ahol egészen más szemléletmóddal találkozott, például maguk takarították be a friss alapanyagokat az étterem kertjéből és úgy dolgoztak, hogy a fenntarthatósági szempontokat is előtérbe helyezték.

Amikor hazatért, akkor szembesült igazán azzal, hogy amit kint látott, itthon valamiért nem működik. Ekkor még nem beszélhettünk magyar gasztroforradalomról, nem volt fejlett bisztrókultúra vagy minőségi street food, csak gyorsbüfék és kicsit avítt, múlt században ragadt éttermek, egy-két üdítő kivétellel. Az állóvizet Molnár B. Tamás hirtelen megjelenő, szakmát kritizáló cikkei kavarták fel. Bár eleinte őt is dühítette a kritika, idővel rájött, hogy van benne igazság, ami csak még inkább növelte a tanulási vágyát. Az írországi kaland után elkezdett szakácskönyveket, albumokat gyűjteni a világ minden pontjáról, akár olyan nyelven is, amit nem beszélt – a jó öreg szótárazás sosem hagyta cserben. Miközben a LouLou Étteremben, majd az Aranyszarvas Étteremben dolgozott, a könyvkollekcióját látva egyre több barátja kereste meg, hogy nekik is szerezzen egy-egy példányt, míg annyi lett a kvázi megrendelés, hogy 2011-ben úgy döntött, üzleti alapokra helyezi a vállalkozást. Megszületett a Cookbooks.hu.

“Amikor bejelentettem a vállalkozást és hogy a tevékenységi köröm a könyvkereskedelem lenne, az ügyintéző rákérdezett, milyen típusú könyveket árulnék. Mondtam, hogy szakácskönyveket, erre kinevetett. De én hittem benne, hogy jól döntök.”

A könyvekből nem csak technológiákról vagy alapanyagokról szerzett inspirációt, de a lapokat forgatva feltűnt neki az ételfotók korábban sehol nem látott minősége is. Korábban nem pörgött még a social media, a gasztrofotók milyenségét pedig az aktuális trendek szabták meg. (A műfajról egyébként az ’50-es évek óta beszélünk, ekkor a korábbi statikus képek helyett már romanticizáló, vagy akár impresszionizmust megidéző kompozíciókat készítettek a fotográfusok, a ’70-es évektől pedig, a japán színes nyomtatás elterjedésével kitárultak a határok. Már nem a reklám volt a kiindulási pont, hanem olyan esztétikai szándék, amely elgondolkodtat – a vágyat ugyanúgy felkelti, mint a kíváncsiságot és az izgalmat, vagy az érdektelenséget és az undort.A fényképek párbeszédet kezdeményeztek a nézővel, de nem zárják ki tárgyuk elfogyaszthatóságát, elindítva egyfajta vizuális „evést” – a szerk.)

Antonio meglátta az ebben rejlő lehetőségeket, az alkotás és az önkifejezés, valamint a nyomhagyás új formáját. Ha valami érdekelni kezdi, addig foglalkozik vele, amíg tökéletesre nem csiszolja, ezért fotózni kezdett, autodidakta módon, majd egy nagy levegővétellel megvásárolta az első komoly felszerelését. Az étteremben, ahol dolgozott, fél év után már ő fényképezte az ételeket, a barátok és pályatársak pedig egyre többet nógatták, hogy velük is dolgozzon. A korábbi kapcsolatok és a szakácsként szerzett tapasztalatok támogatták abban, hogy más szemmel tudjon a tányérra nézni, mint valaki, aki sosem viselt séfkabátot, ezért bár lehet, hogy a precizitása miatt lassabban dolgozott, de az eredmény is szignifikánsan jobb, valódibb lett.

Közben a Cookbooks.hu is működött, zsebkendőnyi, 12 négyzetméteres üzletében, dolgozott az éttermi konyhán és fotósként is. A különböző területek, bár összetartoztak, kezdték felfalni egymást, ezért újra nagy döntést hozott és feladata szakácskarrierjét. Egyébként is úgy érezte, amit tudott, elérte (csak a Michelin-csillag hiányzott a gyűjteményből) és jobban mozgatta már a tágabb diskurzus és az alkotás más formája.

“Olyan nincs, hogy csak jön és alakul valami. Létre kell hozni.”

Mivel egyre ismertebb lett a neve fotósként a gasztronómiai körökben, meg kellett alkotnia a saját szabályrendszerét. Csak annyi munkát vállal, hogy heti 2 napot a könyvesboltban tudjon tölteni. Naponta maximum 15 ételt fényképez le, amit egy közös átbeszélés előz meg: milyen lesz a szín, milyen a kompozíció? De, ami még fontosabb, mit akarunk mesélni az ételről és annak összetevőiről? Úgy gondolja ugyanis, hogy nem csillogó gasztrofotókkal lehet valódi hatást elérni, hanem olyanokkal, amiknek érezhető az üzenete és szinte életre kelnek a részletei. Ez tiszteletadás az étel, a készítő és a néző/kóstoló felé is. Fontos számára, hogy a látvány valódi legyen. Természetesen a frissesség is elsődleges, éppen ezért a fogásokat közvetlenül a képkészítés előtt fejezik be együtt. Nem lehet ezt máshogy csinálni, csak szimbiózisban, így az is előfordulhat, hogy kérik a véleményét és az alapján végül a fogás receptje is módosul. Valódi harmónia ez, ahol jó esetben nincs alá-fölé rendeltségi viszony – örömmel tölti el, hogy a legtöbb együttműködése évekre nyúlik vissza.

Hisz benne, hogy akkor tudunk értéket teremteni és változást elérni, ha kíváncsiak, precízek és maximalisták vagyunk, de közben egymásra is tisztelettel reflektálunk. Ha pedig valamiért nincs meg a kémia, akkor el kell engedni és menni tovább – mert mint az ételeknél, úgy az életben is előfordulhat, hogy az összetevők bizony nem passzolnak.

Fotók: Gaál Dániel

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük