Szalóky Károly igazi régivágású úriember: a Várfok Galéria alapítója, tulajdonosa nemcsak a műtárgyakért, hanem többek között a pétanque-ért is rajong – ő volt az, aki meghonosította a franciák népszerű golyójátékát Magyarországon. Károly belső zsebében több unikális tárgy is lapul, például egy míves buborékkavaró eszköz is, mely kiállításmegnyitók alkalmával, pezsgőzéskor egész biztos, hogy előkerül. Lássuk hát!
Gyűjtögető, tárgyhalmozó típusnak vagy inkább minimalistának tartod magad?
Ha őszinte akarok lenni, valamilyen köztes állapotot mondanék. Vannak bizonyos tárgyak, amiket gyűjtök, ezeket akár műtárgyaknak is nevezhetjük. Azonban más dolgot nem nagyon halmozok fel, viszont ami hozzánő a szívemhez, attól nem válok meg, tehát kvázi a gyűjteményem része lesz. Ebbe olyan tárgy is beletartozik, ami egészen pici gyerekkorom óta az életem része. Volt egy fém játékom, egy réz kismalac, amit négyéves koromban kaptam a szüleimtől – valójában nem is tudom, hogy miért szerettem meg, de olyan nagy igényességgel készült, hogy szinte műtárgynak is tekinthetnénk. Úgy becsülöm, hogy valamikor a tizenkilencedik század vége felé készülhetett, és eredetileg rózsaszínűre festették. Én nemcsak a munkámból fakadóan gyűjtöm a különféle műtárgyakat, de mint privát ember sem tudnék e nélkül a szenvedély nélkül létezni.
Van-e olyan számodra különleges tárgy a birtokodban, amitől soha nem válnál meg? Mesélj nekünk róla!
Ez a „soha” egy nehéz szó. Önmagában a műtárgyaktól is nagyon nehéz megválnom. Harmincegy éve vagyok hivatásszerűen galériás – egy kezemen meg tudom számolni, hogy ez idő alatt hány művet adtam el a saját gyűjteményemből, minden esetben kényszerből. Általában meg is bántam: volt olyan, amit eladtam, de aztán visszavásároltam.
Eredeti szakmámat tekintve népművelő vagyok. A nyolcvanas években ifjúsági cserével Franciaországba utaztunk, és akkor meglepve láttam azt, hogy arrafelé „golyókat dobálnak az emberek.” Kijött belőlem a népművelő, és arra gondoltam: milyen jó lenne, ha ez a játék helyettesíthetné idehaza a kuglit. Itt egy kis kitérőt kell tennem: a háború előtt, illetve a hatvanas és hetvenes években is még a falvakban mindenki kuglizott. Nem azt mondom, hogy megszűntek a társadalmi különbségek az együtt játszók között, de arra, hogy az emberek kommunikáljanak, a kugli tökéletes volt. Ezek a kuglipályák aztán tönkrementek. A pétanque-hoz viszont nem kell pálya, de ugyanezt az együttlétet képes biztosítani – sőt, mivel nem helyhez kötött, bárhol működhet, és nincs semmiféle fenntartási költsége.
Szóval, akkor ott Franciaországban vettem egy Pétanque nevezetű újságot, és a franciául jól beszélő barátaim segítségével megírtam egy levelet, hogy szeretném Magyarországon ezt a játékot meghonosítani. Aztán egyszer csak csörgött a telefonom… Később egy Franciaországba disszidált barátom – aki egy golyógyártó cégnél dolgozott – segített abban, hogy idehaza is elterjedjen a játék. Így aztán megalapítottuk az első magyar pétanque klubot, illetve később a Magyar Pétanque Szövetséget.
A saját készletemet Franciaországban vásároltam: az OBUT, az egyik legnagyobb golyógyártó cég készített egy szettet a nevemmel. Több készletem is van egyébként, de ez áll a szívemhez a legközelebb, mert amikor először kiutaztunk Franciaországba, ezt használtuk.
Ez a Rozsda Endre-festmény számomra nagyon fontos: ez volt az első olyan, a művész által festett kép, ami a tulajdonomba került. Ismét egy kis kitérő: Rozsda Endrének volt egy nagy kiállítása a Műcsarnokban 1998-ban, ami tulajdonképpen az ő nagy visszatéréseként is felfogható, hiszen ő akkor már nagyon régóta Franciaországban élt. Volt egy kedves ismerősöm, aki nagyon szerette volna, ha elkezdek Rozsdával dolgozni, de én egy kicsit féltem tőle. Ő akkor már jóval nyolcvan fölött volt, nehezen vettem rá magam, de annyira fantasztikus művésznek tartottam, hogy aztán mint süldő galériás – akkor még csak kilencéves volt a galéria – mégis rávettem magam, és elmentem hozzá. Két nap múlva megállapodtunk. De ez nem ment ám könnyen, sokáig méregettük egymást.
Amikor az első kiállítást csináltuk neki 1999-ben, amit Esterházy Péter nyitott meg – akkor a galéria még kisebb volt –, nagy sikert aratott, a szakmából mindenki itt volt. Rozsda aztán azt mondta nekem: „Maga nagyon tehetséges, nagyon becsületes, és ha fele ennyire lenne csak tehetséges, akkor is magával dolgoznék!”. Ez fantasztikus elismerés volt számomra. Tulajdonképpen ennek a találkozásnak, ennek az első közös kiállításunknak az emlékét őrzi ez az „Időközben” című kép, amit azóta is féltve őrzök, mint a gyűjteményem egyik fontos darabját (Rozsda Endre: „Időközben”, 1996-97, olaj, vászon, 64×65 cm – a szerk.). Ez a kép szerepelt is a kiállításon, de én ezt tulajdonképpen nem akartam eladni: azt akartam, hogy ez a kép hozzám kerüljön, és így is történt.
Egy emberben nagyon sok minden kavarog, amikor kapcsolatot létesít egy műtárggyal: úgy szoktam mondani, hogy mi tulajdonképpen nem is képeket árulunk, hanem viszonyt. Neked, mint galériásnak az lenne a célod, hogy az a jó kép máshoz kerüljön, és a művész is szeresse és hiányozzon neki – te is és a művész is abban vagytok érdekeltek, hogy fájjon a szívetek, amikor az a jó kép elkel. Ugyanakkor azt is érzed, hogy nem szeretnéd, ha az a jó kép kikerülne a látókörödből. Hát, ilyesmiken őrlődik egy galériás!
Mi az a tárgy (vagy tárgyak), ami mindig veled van, ami nélkül nem indulsz el otthonról?
Én egy szakállas, bajszos ember vagyok, és vannak bizonyos dolgok, amik mindig velem vannak – ezek egy része egy bizonyos téma köré fonódik, történetesen az arcszakáll köré. Persze, van amikor az ember egy fürdőnadrágba nem rakja bele a csontból készült bajuszfésűt, de minden más esetben ez a tárgy valóban mindig ott lapul a zsebemben. Ha jól emlékszem, valahol Pécsett vettem egy csontmestertől.
Illetve ami szintén mindig nálam van, az egy ezüst fogvájó – kitolható, nagyon esztétikus darab –, és egy olyan kis palack (szintén ezüstből), amivel a pezsgőből a buborékokat tudod kikeverni. Hát, ezek nélkül félkarú óriás lennék! Illetve van itt még egy dolog, ez is furcsa módon a bajuszhoz kötődik: ez egy olyan kanál, amivel a levest tudod enni úgy, hogy annak jelentős része ne a bajszodon, hanem a szádban kössön ki. Volt már, hogy vittem étterembe is, de ezt nem tartom mindig magamnál, inkább csak amiatt, hogy felhívjam a technika vívmányaira ezáltal a figyelmet. Ezt a kanalat a feleségemtől kaptam, nagyjából húsz-huszonöt éve megvan.
Ha átmenekíthetnél egy tárgyat egy időkapszulában a jövő nemzedéke számára, mi lenne az?
Lehet, hogy azt a kismalacot vinném tovább. (Nevet)
Fotók: Mohai Balázs
Komfortérzet a Kaukázus közepén | Fifth Season
Volgától a Dunáig – orosznak lenni Magyarországon
