Christopher Nolan új filmje J. Robert Oppenheimer elméleti fizikus történetét és az atombomba kifejlesztésében játszott szerepét mutatja be. Utóbbihoz természetesen számos más tudósra is szükség volt – közülük pedig jó néhányan Közép-Kelet-Európából kerültek az Egyesült Államokba.
A huszadik század során számos nagy tudós érkezett a közép-kelet-európai régióból az Egyesült Államokba, habár sok esetben nem önszántukból, mint inkább a tudományos kutatások és lehetőségek hiánya, illetve az egyre nyomasztóbb és durvább antiszemitizmus elől menekültek el. Mindenesetre közülük rengetegen járultak hozzá a különböző tudományos és technológiai fejlesztésekhez a számítógéptudománytól kezdve az orvostudományig – és persze az atombomba feltalálásban is jelentős szerepet játszottak. Nolan filmjéből öt olyan Közép-Kelet-Európából származó tudóst mutatunk be, akik valamilyen módon részt vettek a híres Manhattan-projektben.
Szilárd Leó (1898–1964) Budapesten született. Az 1920-as évek elején Németországban tanult – többek között Einstein tanította –, és egészen az 1933-as náci hatalomátvételig ott végezte kutatásait is. Ő volt az első fizikus, aki rájött, hogy a nukleáris láncreakció, és ezáltal az atombomba létrehozható. Már az Egyesült Államokban élt, amikor is meggyőzte Einsteint, hogy írjon levelet az akkori elnöknek, Franklin D. Rooseveltnek annak érdekében, hogy ők hozzák létre először az atombombát, ne pedig Németország. A Manhattan-projekt csapatának tagja lett, és tevékenyen részt vett az atombomba kifejlesztésében – az olasz származású Enrico Fermivel fejlesztették ki az első önfenntartó nukleáris láncreakciót, ezáltal az atomfegyver előállításának fontos összetevőjét hozták létre. Szilárd azonban később petíciót indított annak érdekében, hogy az USA ne dobjon atombombát Japánra. Ez végül, bár sok neves tudós aláírta, nem jutott el Truman elnökhöz; mellesleg Oppenheimer sem támogatta, sőt, Teller Edét is lebeszélte arról, hogy honfitársa mellé álljon. A magyar tudós 1946 után a fizika helyett elsősorban biológiával foglalkozott.
Teller Ede (1908–2003) Budapesten született. 1926-ban hagyta el Magyarországot, Karlsruhéban, Münchenben és Lipcsében tanult, 1929-ben Heisenberg alatt doktorált. 1935-ben emigrált az Egyesült Államokba, 1941-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, és csatlakozott Enrico Fermi csapatához. Ezután elfogadta a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem meghívását, hogy Oppenheimerrel együtt dolgozzon az atombombával kapcsolatos elméleti tanulmányokon; amikor pedig Oppenheimer 1943-ban létrehozta a titkos Los Alamos-i Tudományos Laboratóriumot Új-Mexikóban, Teller az elsők között volt, akiket felvettek. A Los Alamos-i megbízás során egyre inkább eltávolodott a fő irányvonaltól, hogy saját kutatásait folytassa egy potenciálisan sokkal erősebb termonukleáris bombával kapcsolatban. A háború végén azt akarta, hogy az amerikai kormányzat nukleáris fegyverfejlesztési prioritásai a hidrogénbomba felé tolódjanak el. A Szovjetunió 1949-es atombomba-robbantása még határozottabbá tette őt abban, hogy az Egyesült Államoknak hidrogénbombát kell készítenie, és miután Klaus Fuchs brit atomtudósról kiderült, hogy 1942 óta a Szovjetuniónak kémkedett, Truman elnök elrendelte a fegyver engedélyezését, és Teller tovább dolgozhatott a fegyver megvalósításán. Végül egy Lengyelországból származó tudóssal, Stanislaw Ulammal együtt sikerült kifejleszteniük az új fegyvert, amelyet 1952-ben sikeresen teszteltek: a bomba 10 millió tonna TNT-nek megfelelő robbanást eredményezett. (Ulamnak a bomba tervezésében játszott kulcsszerepe csak közel három évtizeddel az esemény után derült ki a titkos kormányzati dokumentumokból és más forrásokból.) Teller az erős védekezésen keresztül megvalósuló szabadságban hitt, és ez a filozófia tükröződött a fegyverzetellenőrzéssel és a nukleáris politikával kapcsolatos álláspontjában is. Később a világ első termonukleáris fegyverének kifejlesztésével ismerték el, és az Egyesült Államokban „a hidrogénbomba atyja”-ként vált ismertté.
Lili Hornig (1921–2017) Csehszlovákiában született egy Prága melletti kisvárosban. 1929-ben a családjával együtt Berlinbe költözött, majd 1933-ban az apjának menekülnie kellett Németországból, így az Egyesült Államokba mentek. Egyetemi tanulmányait a Bryn Mawrban végezte, azonban a Manhattan-projekt miatt megszakította azt. Férje, Donald Hornig 1944-ben került Los Alamosba, és Hornig vele tartott. Kezdteben a plutónium kémiai tulajdonságaival foglalkozott, azonban ennek potenciális veszélyei miatt a robbanóanyagokkal foglalkozó csoportba került át. Egyike volt azoknak, akik aláírták a Szilárd Leó által indított petíciót, hogy az atombombát egy lakatlan szigetre, ne pedig Japánra dobják le. A háború után a Harvardon doktorált, és elsősorban kémiai kutatásokat folytatott.
Isidor Isaac Rabi (1898–1998) az egykori Osztrák-Magyar Monarchia (ma Lengyelország) területén lévő Rymanów városában született. Családja 1899-ben emigrált az Egyesült Államokba. Rabi a Cornell Egyetemen szerzett diplomát kémiából, majd a Columbia Egyetemen fizikából doktorált, ezt követően két évet töltött Európában. A második világháború alatt az MIT sugárzási laboratóriumának társigazgatójaként dolgozott. Elutasította J. Robert Oppenheimer ajánlatát, hogy a Manhattan Project igazgatóhelyettese legyen, de a projekt tanácsadója lett, és alkalmanként Los Alamosba utazott. 1944-ben fizikai Nobel-díjat kapott „az atommagok mágneses tulajdonságainak rögzítésére szolgáló rezonancia-módszeréért”. A háború után a Columbia Egyetemen a Fizika Tanszék vezetője lett. A nukleáris mágneses rezonancia tulajdonságainak további kutatását később orvosi célokra fejlesztették ki az MRI-készülékekben. Rabi az atomfegyverek további fejlesztéseinek nyílt kritikusa lett, Enrico Fermivel együtt ellenezte a hidrogénbombát, és Oppenheimerrel együtt támogatta az atomenergia nemzetközi ellenőrzésére irányuló Baruch-tervet.
George Kisztijakovszkij (1900–1982) a régi Orosz Birodalom (ma Ukrajna) területén lévő Bojarkában, egy ukrán kozák családba született. Az orosz polgárháború idején menekült el hazájából: először Németországba menekült, ahol a Berlini Egyetemen 1925-ben kémiából doktorált, majd 1926-ban az Egyesült Államokba emigrált, ahol 1930-ban a Harvard Egyetem tanára lett, 1933-ban pedig állampolgárságot kapott. A Manhattan-projekthez 1944 elején csatlakozott az X (Robbanóanyagok) részleg vezetőjeként, az implózió megvalósításán dolgozott. A háború után, Eisenhower és Kennedy elnöksége idején, a Fehér Ház elnöki tudományos tanácsadója lett és részt vett a nukleáris fegyverek ellenőrzését szolgáló tárgyalásokban. 1968-ban a vietnami háború elleni tiltakozásul megszakította a kapcsolatot a Pentagonnal. Nyugdíjba vonulásáig a Harvardon dolgozott.
Források: ahf.nuclearmuseum.org; Richard Rhodes: The Making of the Atomic Bomb. Simon & Schuster, New York, 1986
Nyaraló az égei-tengeri szigetek mintájára
Ételmentés egy tervezőgrafikus szemével
