fbpx
Nyomj Entert

Örökségvédelmi kísérlet a Velencei Biennálén | Othernity

Egy év halasztás után végre megnyitotta kapuit a 17. Velencei Építészeti Biennálé Magyar Pavilonjának kiállítása. A kurátori csapatot sikerült még a kiállítás helyszínén kérdezni: a Paradigma Ariadné építészei, Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs, Smiló Dávid, valamint Kovács Dániel művészettörténész az elmúlt egy évről, a kiállítás és a koncepció hátteréről, valamint lehetséges jövőbeli tervekről mesélt nekünk. Interjú!

Az Othernity a Magyar Pavilon történetének első, széles körű nemzetközi együttműködésen alapuló kiállítási projektje, amely a modern építészet sokat vitatott, több szempontból elavult örökségének lehetőségeit járja körül –  egyszerre kollaboratív gyakorlat és örökségvédelmi kutatás. A kiállítás részeként kiválogatott és újragondolt épületeket, valamint azok háttértörténetét a HYPEANDHYPER hasábjain is részletesen bemutattuk.

A Velencei Építészeti Biennálé az eredeti tervek szerint még tavaly valósult volna meg; a sok bizonytalanság után a kiállítás idén május 22-én végül megnyitotta kapuit. Hogyan hatott ez az egy év a megvalósításra? 

Kovács Dániel: A kiállítás koncepciója szerintünk volt annyira erős és ígéretes, hogy mostanra is érvényes maradjon, így sikerült az eredeti tervek szerint megvalósítani azt. Ennek ellenére az eltelt egy év jelentős hatással volt a témára, hiszen a tizenkét kiválasztott épületből kettőt mostanra már lebontottak. A kiállítás részeként készült egy installáció is, ami szintén magán viseli ennek az egy évnek a nyomát: az Architecture Uncomfortable Workshop tervezői saját munkájukat egy évre kihelyezték a szabadba, ami annak alapanyagára, a fára hatással volt: ez jól mutatja, hogy hol voltunk akkor és hol vagyunk most.

A projekt az Othernity. Modern örökségünk újrakondicionálása címet kapta. Milyen gondolatokra utal ez a cím pontosan? 

Smiló Dávid: A kiállításban feldolgozott modernista épületek saját történelmünkhöz tartoznak: le lehet bontani vagy ki lehet törölni ezeket, de ez tudathasadásos állapotot eredményez – mintha nem azonosulnál egy részeddel és inkább megválnál tőle. A kiállítás erre a régiós szintű önazonosságra, kollektív tudatra fekteti a hangsúlyt.

Molnár Szabolcs: A cím és egyben a koncepció is egyfajta integrációra utal: a szocialista modernista korszak örökségét a századforduló vagy azt megelőző korszak épített örökségével közös nevezőre tudjuk hozni. Úgy gondoljuk, ha elkezdünk erről szélesebb körben, több szempontból körüljárva beszélgetni, az valahol ezt a folyamatot segítené elő.

Kovács Dániel: A velencei személyes vezetések során származástól, országtól függően mindenki másra reagál. Az azonban mindenki számára könnyen értelmezhető, akárhonnan is jön, hogy ezek az épületek lehetnek egyszerűen csak azért is fontosak, mert részei személyes történetünknek, akkor is, ha építészetileg egyébként nem olyan érdekesek vagy izgalmasak. A szocialista modernizmus épületei negyven évig voltak mindennapjaink színterei: már csak ezért sem gondolhatunk úgy rájuk, mint letűnt és törlendő örökségre.

Tizenkét iroda, tizenkét épület, tizenkét reflexió – pontosan milyen szempontok mentén döntöttetek ezek a budapesti épületek és kelet-közép-európai stúdiók mellett?

Csóka Attila Róbert:  A korszaklehatárolás mellett igyekeztünk különböző funkciójú épületekre fókuszálni: lakóépülettől kezdve középületen át infrastrukturális épületig több típus is megjelenik. Emellett fontos szempont volt, hogy eredeti állapotú és valamilyen módon veszélyeztetett épületekre fektessük a hangsúlyt. A szocialista modernista épületeket meg nem értettség és elutasítás övezi: ez a fajta veszélyeztetettség igazolódott be például az Országos Villamos Teherelosztó Központnak, valamint az Ady Endre Művelődési Háznak a bontása kapcsán, ami szintén súlyt és erőt ad a kiállítás egészének. A projekt sokkal inkább apropó egy új diskurzus vagy folyamat elindítására, így tulajdonképpen másik tizenkét épületet is kiválaszthattunk volna. Az viszont egyértelmű volt számunkra, hogy régiós kiállításban gondolkodunk, mivel az közös történeti kontextusra épül fel – a szocialista modernista építészetnek Magyarországon kívül sokkal nagyobb területen vannak nyomai.

Térjünk rá a konkrét installációkra: milyen módon reagálnak az egyes felmerülő problémákra?

K. D.: A projektben részt vevő tervezőkkel a nyelv közös volt, de a nyelvezet nem: tizenkét teljesen különböző megközelítést kaptunk. Az egyik, számomra legeredetibb felvetés az az A-A Collective stúdió Villamos Teherelosztó Központhoz készített megközelítése. Az általuk megalkotott koncepció még tavaly, a bontás előtt született meg. A tervezőket megcsapta az „idő szele” és megértették, hogy ennek az épületnek mennie kell: erre a szándékra szerettek volna reflektálni. Így azt javasolták, hogy az épületet annak puszta szerkezetére bontsuk vissza és alakítsuk át egy nyilvános parkká, amit az emberek bejárhatnak és elbúcsúzhatnak annak tömegétől, szellemétől. A szerkezet később pedig átadná a helyét valami másnak, valami újnak: a koncepciójuk lényege, hogy egy búcsúfolyamatot terveztek meg.

A Paradigma Ariadné nem csak kurátorként, de a tizenkét stúdió egyikeként is részt vesz a kiállításban. A ti installációtok vagy reflexiótok hogyan kapcsolódik a koncepcióhoz?

Cs. A. R.: A kiállítás – amit az újrakondicionálás szó is előrevetít – valahol mégis csak egy örökségkezelési vagy egy örökségvédelmi kísérlet. Szerintünk fontos arról diskurzust nyitni, hogy milyen más, a meglévő paradigmáktól eltérő lehetőségek mentén tudunk örökséget átmenteni. Örökségvédelemként tudunk tekinteni akár arra is, ha egy tervező munkásságát vagy életművét új épületeken keresztül mentjük át, és az így lesz egy város része. Mi a Déli pályaudvarral és annak tervezőjével, Kővári Györggyel foglalkoztunk: nemcsak a konkrét épületet, hanem egy alkotót is vizsgáltunk. Kővári György a MÁV tervezője volt, ezért nagyon sok állomásépület fűződik a nevéhez, illetve többek között a Skála Metró Áruház is. Életéről nagyon kevés információ található archívumokban – ha az épületeit szépen lassan lebontják, gyakorlatilag az ő életműve el fog tűnni. Mindezek ellenére munkái ikonikusak és mi fontos alkotónak tartjuk. Hosszas vizsgálatokon keresztül elemeztük épületeit, az azokra jellemző formai-téri szituációkat és a folyamat eredményeként készítettünk egy formakatalógust. Ezt egy Kővári György kézjegyeit viselő javaslat egészíti ki – ennek célja, hogy ha a jövőben egy új városfejlesztési terület épülne a pályaudvar helyén, akkor ne a nyugati vagy skandináv mintákat vegyük át, hanem meglévő örökségünket használjuk hozzá.

A térben nem csak reflektív installációk, de egyéb dokumentációk is helyet kaptak. Hogyan állt össze a kiállítás teljes anyaga?

Kovács Dániel: A folyamatot tulajdonképpen maga a kiállítás is tükrözi. Első lépésként összegyűjtöttük az épületekhez tartozó dokumentumokat külöböző múzeumokból, archívumokból és családi hagyatékokból. Ezeket átadtuk az építészeknek, akik ezután objektjeik tervezésével foglalkoztak. Miután a kiállítandó műtárgyak fizikai paraméterei elkészültek, azok tükörképeként megterveztük az úgynevezett LABOR-t a lightbox-installációkkal. Vagyis az a tér, ahol a dokumentumokat mutatjuk be, tükrözött módon képezi le a SHOWROOM-ot, ahol a műtárgyak találhatók: ezek oda-vissza hatnak egymásra. A kettő nem értelmezhető egymás nélkül – ezt akartuk hangsúlyozni ezzel a sajátos kialakítással.

A kiállítást a Biennále után decemberben a Ludwig Múzeum Budapesten is bemutatja. Van-e még valamilyen tervetek a jövőre vonatkozóan?

M. Sz.: A kiállításnak sok előzménye volt Transmodern kezdeményezésünk kapcsán, azt gondolom, hogy lesz utóélete is, vagy valami mássá fog átalakulni. A Ludwigban megrendezett kiállítás is ennek a szerves folyamatnak egy fél lépcsőfoka, de ugyanezt a kiállítást a pavilon kontextusa nélkül nehéz újra létrehozni. Eddig konferenciákat szerveztünk, most egy nemzetközi csoportos kiállítást hoztunk létre – a következő pilotprojekt akár lehetne egy esettanulmány arról, hogy mit jelent ez az egész folyamat. Ez egy örökségvédelmi új paradigma mintaprojektje lehetne: ilyen szempontból van előttünk perspektíva.

Cs. A. R.: Egy fontos társadalmasítási vagy érzékenyítési projektként tekintünk erre a kiállításra, amit szeretnénk folytatni, de ennek mikéntjét még nem látjuk. Most ezt a pillanatot kell megélni; továbbá készülünk az augusztusi nyitott eseményeinkre is, amelyeket ugyanezzel az energiával szeretnénk megvalósítani.

A projektben résztvevő stúdiók: A-A Collective (Lengyelország, Dánia, Svájc), Architecture Uncomfortable Workshop (Magyarország), b210 (Észtország), BUDCUD (Lengyelország), KONNTRA (Szlovénia / Észak Macedónia / Horvátország), LLRRLLRR (Észtország / Egyesült Királyság), MADA (Szerbia),MNPL Workshop (Ukrajna), Paradigma Ariadné (Magyarország), PLURAL (Szlovákia), Vojtěch Rada (Csehország), Studio Act (Románia).

Szervező: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Az Othernity projektben résztvevő építészeti stúdiók bevonásával a HYPEANDHYPER hasábjain hamarosan új sorozatot is elindítunk!

Fotók: Dömölky Dániel

Paradigma Ariadné | Web | Facebook | Instagram
Othernity | Web | Facebook | Instagram
Ludwig Múzeum | Web | Facebook | Instagram

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük