Nyugati szankciók súlyos következményekkel, hadműveleti sikerek részbeni hiánya, irreális szuperhatalmi vágyak, szűkülő mozgástér. Többek között ezekről beszélgettünk az orosz-ukrán háború mentén Vigóczki Máté György Oroszország-szakértővel.
Fél éve tart Oroszország agressziója Ukrajna ellen. Az oroszok általános offenzívát indítottak, majd visszavonultak bizonyos területeken. Az utóbbi időben a Donbaszra koncentráltak, ahol eredményeket értek el, Szergej Lavrov pedig azt is kiemelte, hogy a nyugati fegyverrendszerek miatt a háború koordinátái is megváltoztak. Hogyan értékelnéd az elmúlt félévet a Kreml szempontjából: siker vagy kudarc?
Ha abból indulunk ki, hogy a kezdeti orosz célok mik voltak – rezsimváltás, NATO csatlakozás megakadályozása és demilitarizálás–, akkor azt kell megállapítani, hogy csupán Ukrajna NATO integrációját sikerült megakadályozni. Nem sokkal jobb a kép, ha a háború második szakaszára tekintünk, ami során a teljes donyecki és luhanszki oblasztyok elfoglalását szerették volna elérni. Utóbbit ugyan sikerült megszállni, de előbbi több városának ostroma is még további komoly idő-, ember- és hardverveszteség elé állítja az orosz hadsereget. Ugyanígy kudarcosnak ítélem a háborút az elfogadott – egyelőre hét – EU-s szankciós csomag miatt, aminek legérzékenyebb, energiahordozókra vonatkozó rendelkezései közül még csak a szenet érintő lépett életbe. A negatívumok közé lehet sorolni Moszkva legszorosabb partnereinek semlegességre törekvő magatartását, valamint én úgy vélem, sokkal nagyobb támogatást reméltek a Kremlben Kínától is egy ilyen szituációban. Viszont a háború következménye lesz az is, hogy Ukrajnából egy gyenge, a korábbinál is kiszolgáltatottabb ország válik, tehát Kijev meggyengítése sikerült. Továbbá nehezen tudom elképzelni, hogy a közeljövőben feladná Oroszország a megszállt területeket, ami szintén egyfajta siker a részükről.
A Szergej Lavrov által említett „megváltozott koordinátarendszer” miatt Oroszország egészen Odesszáig menne, elvágva Ukrajnát a tengertől. Onnan pedig egyenes az út a senki által el nem ismert szeparatista államig, a Dnyeszter Menti Köztársaságig, amely nemrég bejelentette, hogy szívesen csatlakozna Oroszországhoz. Mennyire reális egy ilyen forgatókönyv?
Jelen pillanatban én nem tartom többre retorikai fogásnál Odessza elfoglalását. A város lakosságát tekintve eleve kétszer nagyobb, mint Mariupol volt, a presztízsértéke is hasonló, ezért egészen biztosan súlyos árat követelne az ostroma. Se a partraszállási képességei nincsenek meg Moszkvának, főleg a nagyhatótávolságú ukrán tüzérségi eszközök miatt, se az emberi erőforrás nem áll rendelkezésre. Másként vélekednék, ha hadiállapotot vezetne be Oroszország, általános sorozással, azonban erre augusztus elején alig látok esélyt. Ebből egyenesen következik, hogy mindezek nélkül a szakadár moldovai területek elfoglalása is kizárható. Szerintem a Kremlnek Chisinau EU integrációjának megakadályozásához sokkal hasznosabb eszköz a status qou fenntartása, illetve a nagy autonómiával való egyesülés támogatása. Azt viszont elismerem, hogy hasonló volt a helyzet a kelet-ukrajnai szakadár területekkel február 24-e előtt, így ez az érvelés veszített erejéből. Nem is meglepő, hogy Moldovában is növekvő aggodalommal követik az eseményeket.
Lehetséges, hogy Moldova lesz a következő célpont, amennyiben Oroszország sikerre viszi az ukrajnai hadműveleteket?
Moldovában a politikai vezetés és a társadalom részéről is érzékelhető, hogy ezt valós forgatókönyvnek tekintik. Én ugyanakkor se az orosz politikai elit, se a lakosság részéről nem látom jelét annak, hogy ez komolyan felmerülne. Ukrajna esetében a biztonságpolitikai célkitűzéseken kívül fontos elem a nacionalizmus és a történelemszemlélet kérdése is, amelyek se Moldovával, se a Dnyeszter jobb- és balpartjának területei esetében sem ennyire meghatározó. Egy egyértelmű orosz siker esetén viszont biztosan megnövekedne Moszkva befolyása Chisinauban.
Egyre több forrásból hallani, hogy a magas hozzáadott értékkel dolgozó értelmiség tömegesen hagyja el Oroszországot. Milyen hely volt eddig Oroszország és milyen lett a szankciók hatására egy nagyvárosi értelmiségi fiatalnak?
Arról, hogy az IT szakemberek február óta tartó kivándorlása milyen gondokat okozhat, már állami szinten is foglalkoztak, egészen pontosan az Állami Duma egyik szakbizottságában. Kivándorlásuk mérete – csak áprilisra 70-100 ezret prognosztizált a bizottság –, és a gazdaságban betöltött szerepük miatt komoly az aggodalom, mivel ez a trend hatalmas érvágás Oroszországnak. A belső forrásokra támaszkodó modernizáció nélkülük lassabb és költségesebb lesz. Ugyanez igaz az említett nagyvárosi értelmiség egészére is, akik korábban is nagyobb arányban rendelkeztek külföldi utazásra jogosító útlevéllel, értékesíthető, szaktudással, nyelvtudással és legalább minimális anyagi fedezettel, hogy máshol kezdjenek új életet. Már 2011 óta tart az elvándorlás növekedése, mely az idei háború miatt soha nem látott méretet ölthet. Ez, azt hiszem jól jelzi Oroszország elzárkózásának, vagy mondhatjuk elszigetelődésének mértékét is.
Vlagyimir Zsirinovszkij még 2021 december 27-én mondta a következőket: „Azt szeretném, hogy a 22-es év békés legyen, de igazat szoktam mondani, 75 éve ezt teszem. Ez nem lesz békés év. Ez egy olyan év lesz, amikor Oroszország ismét nagy országgá emelkedik, és mindenki befogja a pofáját, és tisztelni fogja a hazánkat”. Mennyiben válhat nagyhatalommá Oroszország a jelen körülmények között?
Folyik most egy vita arról, hogy a nyugati szankcióspolitika mennyire eredményes, ehhez pro és kontra hoznak fel tényszerű adatokat. Ugyanakkor ennek a háborúnak sokkal hosszabbtávú és sokkal mélyrehatóbb hatásai lesznek Oroszországra nézve, mint ami csak a gazdasági adatokkal kifejezhető. Moszkva húsz éve tartó putyini időszakának ugyanis fontos része volt Oroszország „visszatérése” a regionális és globális politika porondjára. Az, hogy az orosz történelemszemlélet szerint mennyire nem megalapozatlan, vegyük figyelembe, hogy legalább 300 éve nagyhatalomként, és a második világháború óta globális hatalomként tekintenek magukra. Az, hogy a Szovjetunió felbomlásával meggyengült és visszaszorult az orosz állam, igazából kivételes időszaknak számít. Putyin első két elnöki ciklusa alatt meg is volt több olyan adottsága az országnak, amivel elkezdődött egy belföldi konszolidáció, amivel párhuzamosan megjelentek képességek is, melyekkel a nagyhatalmi ambíciók elérhető közelségbe kerültek. A 2008-9-es gazdasági válság, majd ironikus módon Putyin 2012-es visszatérése, a 2014 óta folyamatos, de semmilyen komoly hosszútávó előnnyel nem járó háborúja Ukrajnával már csökkentették a képességeket, miközben az ambíciók szintjén nem igazán történt változás. Egy teljesen nyílt és elhúzódó háború, amit február 24-e óta látunk, azonban a maradék adottságokat is elégeti. Kezdve azzal, hogy Oroszország katonai imázsa javíthatatlan csorbát szenved, miközben szövetségesei inkább semlegességüket hangoztatják. Ezzel párhuzamosan a legfőbb kihívónak tekintett Nyugat, azaz az EU és a NATO Moszkvából nézve a korábbiakhoz képest elképzelhetetlenül egységes, sőt Finnország és Svédország csatlakozása a katonai szövetséghez Oroszország számára további kihívást okoz. Globális szinten pedig elmarad a kézzelfogható ázsiai partnereinek támogatása: se Kína, se India nem tud igazi alternatívát nyújtani se az orosz energiahordozók felvásárlójaként, se igazából a gazdaság egésze szempontjából. A Kreml jelenleg elveszíti azon képességét, hogy bármilyen komoly, regionális együttműködési alternatívát tudjon felmutatni, globális szinten pedig már tényleg csak a nukleáris elrettentésével és az ENSZ BT tagságából fakadó vétójogával vehető számításba. Jelen pillanatban én úgy látom, hogy fontos regionális szereplő marad Oroszország, de a jelenlegi politikai vezetés nagyban csökkenti a bizalmat, még a legfőbb partnerei irányából is. Az viszont igaz, hogy a globális politikai térben, mely Moszkva szempontjából eddig egypólusú volt, a jövőben egy Oroszország nélküli többpólusú modell fog létrejönni. Ezt a szerepet maximum elbábozni fogja a Kreml különböző hadgyakorlatokkal például Dél-Amerikában, az említett ENSZ BT vétózással, illetve főleg a harmadik világ béli nyugat-ellenes vezetők támogatásával.
Sok esetben kiemelik az orosz néplélek erősségét, amely átvészel minden megpróbáltatást és szankciót. A szankciók nagy része az átlag oroszt nem érintik, azonban mégis felvetődik a kérdés: milyen állapotban van a társadalom és mit hoz számára a jövő, ha az elszigeteltség továbbra is fennáll?
Nem vagyok szociológus, de eléggé szembeszökő volt a kivándorlás mértéke már az elmúlt évtizedben is, ami február óta idén becslések szerint 400,000-nél is több lehet – ezzel abszolút rekordot beállítva. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Szovjetunió felbomlása óta csupán két év volt, amikor nőtt a lakosságszám, láthatjuk, hogy folyamatos lejtmenetben van a társadalom. Sokkal jobban tűri az oroszországi lakosság a gazdasági válságokat a nyugatiakhoz képest, de saját újratermeléséhez nincs kellő ereje. Ezen még egy győztes háború sem változtatna. Sőt, Alekszej Roksa, orosz szociológus szerint az idei évben várhatóan olyan alacsony lesz a születésszám, aminél csak 1943-44-ben volt rosszabb a mutató. Egész egyszerűen tragédiának látom, ami az orosz társadalommal történik. Ha pedig a politikai vezetés sem változik a következő elnökválasztáson, 2024-ben, akkor a politikai szabadságjogok hosszú távon is, tartósan tovább fognak szűkülni ennek minden további hatásaival és következményeivel.
Vigóczki Máté György magyar Oroszország-szakértő, a Pécsi Tudományegyetem doktorandusza, a budapesti MCC Geopolitikai Műhelyének Oroszország-kutatója.
Grafika: Molnár Roland Hypeandhyper
A világ legveszélyesebb motorversenyének pillanatait láthatjuk a TELEP Galériában
Szingapúr közösségi asztalai felülről
