A Magyar Nemzeti Múzeum jelenkori vegyes gyűjteményeiben az ideológiai emléktárgyaktól a tejkiöntőn át a Fecske cigarettáig megtalálunk szinte mindent, ami az elmúlt évszázad tárgykultúrájában kuriózum volt, vagy éppen ellenkezőleg, a lehető leghétköznapibb tárgynak számított a boltok polcain vagy a szüleink, nagyszüleink konyhájában. De valóban meg tudunk-e, és meg kell-e őriznünk mindent? A tárgyakhoz és időhöz való viszonyunkról, az elmúlt harminc év tárgyáradatáról és a múzeumi gyűjtemények kihívásairól Kuti Klárával, a Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusával beszélgettünk.
Te felelsz a Magyar Nemzeti Múzeum jelenkori vegyes gyűjteményeiért, név szerint a Vegyesháztartás II., Üveg és Kerámia II., valamint a Legújabb Kori Bútor és Berendezés Gyűjteményekért. Milyen háttértörténete van ezeknek a gyűjteményeknek? Milyen gyűjtési stratégia szerint állt össze az elmúlt évtizedek során a múzeum által birtokolt tárgyanyag?
1949-ben merül fel egy párttörténeti múzeumi gyűjtemény gondolata, melyet önálló intézményként először Legújabbkori Történeti Múzeum (későbbi nevén Magyar Munkásmozgalmi Múzeum) néven hoznak létre 1955-ben, ennek anyaga adja az általam kezelt gyűjtemények alapját. Az ideológiai tárgyakat magában foglaló gyűjtemény azt a jelent próbálta dokumentálni, amit a kommunista ideológia meg akart alkotni. A Magyar Szocialista Munkáspárt a saját előképét megteremtő szándékkal fordult a negyven évvel azelőtti Tanácsköztársaság felé, így például tele van a gyűjtemény olyan üveg- és kerámiatárgyakkal, amik az évfordulóra készültek, de Rákosi arcképével ellátott vázák vagy éppen Kádár János tárgyai is a gyűjtemény részei. Emellett ekkor kerültek be az iparosodás lendületét elkapott települések munkásrétegének feleslegessé váló tárgyai is: cserépfazekak, mozsarak, fa háztartási tárgyak… a raktár ezen részét látva akár azt is hihetnénk, hogy a Néprajzi Múzeumban járunk.
A hetvenes évektől erősödik a munkás életmód kutatása, és tárgyi lenyomatainak gyűjtése. A múzeum hozzákezd a munkáskultúra gyűjtésének, begyűjti például egy háromgenerációs család komplett háztartását, amely jobban megnézve sokkal inkább a kispolgári ízlésről árulkodik, semmint a munkások tárgykultúrájáról. Ebben az időszakban uralkodik az a szemlélet, miszerint a társadalmi hovatartozás meghatározza az életmódot és annak tárgyait. A paraszti, polgári és a munkásréteg tárgypalettáit gyűjtik – úgy tűnik, már azelőtt megvan egy tárgy helye a gyűjteményben, még mielőtt az bekerülne.
Mintha a gyűjtemény egy puzzle lenne, és a múzeum keresné a hiányzó darabokat.
Ezek aztán gyűjteménybe kerülésük után mintha már nem is a társadalmi réteg szerint rendeződnének, hanem tárgytípusonként… például számos különböző stílusú és korú kávéfőző sorakozik egymás mellett a raktár polcain.
Ez arra a gondolatra vezethető vissza, miszerint egy tárgytípust akkor tudunk a maga teljességében megismerni, ha minden variációját ismerjük. Ezért vannak a gyűjteményben bizonyos tárgyakból elképesztően hosszú sorozatok. Ekkoriban úgy gondolták, hogy ha egy tárgytípusból sok variációt begyűjtünk, azokból ki fog rajzolódni a tökéletes kávéfőző vagy kávédaráló. Sokáig úgy kezelték a tárgyakat, hogy szinte nem számított, hogy kihez tartozott és hogyan használta, a lényeg, hogy a típus bekerüljön ebbe a fejlődési teóriát alátámasztó tárgyuniverzumba.
Hogyan változik a rendszerváltás idején a fogyasztás növekedésével a tárgyakhoz való viszonyunk, mit mond el erről a gyűjtemény?
A kilencvenes évek végén jön egy fordulat: mintha megszűnne a módszeres rendre való törekvés, elkezdenek beömleni a tárgyak. Ezt valóban a rendszerváltással összefüggésben lehet csak értelmezni, és azzal, hogy a tárgyak sokasága mellett a fogyasztás vonzó és szinte parancsoló ereje is megjelenik a társadalomban. Az adományozók erre úgy reagálnak, hogy elkezdik felajánlani a gyűjtemény számára azokat a dolgokat, amik még az utolsó pillanatban megvannak.
A gyűjtemény tehát nem is a tárgyakat, sokkal inkább az időt és az időhöz való viszonyunkat őrzi. A múzeum az elveszített múltat és egyben a bizonytalan jövőt kezdi el dokumentálni, és páni félelemmel fogadja be a tárgyakat azzal a mottóval, hogy ami a múzeumban van, az biztonságban van.
Kitől jött ekkoriban ez az erős igény a tárgyak megmentésére? Az utca embere akarta megőrizni a tárgyakat vagy a múzeum?
A gyűjtemény egy komplex entitás, az adományozók, a muzeológus és az intézmény egyaránt felelős az összetételéért. Az elmúlt harminc évben bekerült tárgyak jelentős része olyan adományozóktól származik, akik vagy közvetlenül vagy ismerőseik által közvetve kapcsolódnak a múzeumhoz. Döntően budapesti és kisebb mértékben vidéki adományozók ajánlottak fel olyan tárgyakat, amelyekre már nem volt szükségük.
A történeti gyűjtemények esetében a tárgyak gyakran azon a határon lebegnek, hogy halálra ítélésük pillanatában a szemétbe kerülnek vagy a múzeumba.
Több olyan tárgy is végül a múzeumban kötött ki, amelyekről elsőre nem gondolnánk, hogy itt a helyük: bontatlan konzervek, mosószerek, gyógyszerek sorakoznak a polcokon. Meg lehet-e őrizni ezeket? Miért őrizzük egyáltalán?
Az állományvédelem összetett feladat, mely során a tárgyakat nem csupán a külső környezettől, hanem egymástól is kell védenünk. Ugyanakkor nagyon nehéz meghúzni a határt aközött, hogy csak a csomagolása miatt őrzünk valamit vagy a tartalma miatt is. A dekoratív fémdobozok vagy fadobozok esetében egyértelműnek tűnik, hogy a csomagolás miatt őrizzük őket, de például egy nem túl régi papírcsomagolású terméknél már felvetődik a kérdés: kell-e olyat őriznünk, amit a boltban akár ma is megvehetünk?
Ha a csomagolásban benne van a tartalom is, valóban felmerül a szerves anyagok őrzésének dilemmája. A gyűjteményben található egy fogamzásgátló, melyet a csomagolás jelzése alapján a periódus napjai szerint kellett volna szedni, azonban a tárgyról könnyen leolvasható, hogy a tulajdonosa nem rendeltetésszerűen használta azt. Egy másik izgalmas példa a háború előtti, tizenkét darabos bontatlan kölnicsomag, melyből az idők során a kölni java elillant. Az intézmény dönthetne úgy, hogy biztonsági okokból megválik a szerves anyagoktól, és csak a fogamzásgátló tartóját vagy a kitisztított kölnisüvegeket őrzi tovább, de akkor éppen a tárgyak használatának történetét hagyná maga mögött.
A gyűjteményben a papír reklámszatyroktól a 2016-os foci EB emblémájával ellátott Coca-Cola flakonig megbújnak olyan, eredetileg inkább eldobásra, mint őrzésre szánt tárgyak is, amelyek kifejezetten a fogyasztói társadalom hétköznapjainak egy-egy apró mozzanatát mutatják. Mit árulnak el a gyűjteményről ezek a tárgyak?
Az elmúlt húsz évben a gyűjtemény az elveszett időt kereste, így olyan hétköznapi tárgyak kerültek be, melyek mindenkinek megvoltak vagy – egy másik értelmezés szerint – bárkinek meglehettek. Jelenlétük azt a kilencvenes években népszerű elméletet tükrözi, miszerint még mindent sikerülhet begyűjteni, ma azonban be kell látni, hogy erre nincs lehetőség. Ezt a nyugat-európai múzeumok egy része már felismerte, és a jelenkor tárgykultúráját szondáztatni kezdték bizonyos stratégiák szerint, például csak a társadalmi-politikai aktualitásokhoz kötődő tárgyakat gyűjtik (ilyen például a londoni V&A ún. Rapid Response Collecting gyűjteménye – a szerk.), vagy esetleg az adott ország életében egy emblematikus nap tárgyait. A mi gyűjteményünk esetében még kérdéses, hogy mi lehet az a stratégia, ami kapcsolatot ápol a korábbiakkal, ugyanakkor fenntartható is.
Ennek a gyűjteménynek a sajátossága az időhöz való viszony, ami a tárgyakban csapódik le – azt kell megragadnunk a gyűjtemény darabjaival, hogy most éppen milyen az emberek múlthoz és jövőhöz való viszonya.
A Magyar Nemzeti Múzeum tárgyai közül talán kevésbé ismertek az imént említettek, miközben úgy tűnik, az általad kezelt gyűjtemények azok, amelyek tartalmához a mai látogató személyes élményei által talán a legerősebben tud kapcsolódni. Várható-e a közeljövőben, hogy –akár egy kiállítás keretein belül – a nagyközönség elé kerül a gyűjtemény reprezentatív válogatása?
Amikor a gyűjtemény egy-egy tárgyát közzéteszem Instagramon vagy a Facebookon a #raktárszerda sorozatot írom, a bejegyzések valóban erős közösségi reakciót váltanak ki, hiszen a bemutatott tárgyak a mai generációk élő emlékezetének részei. A legfiatalabbak elsősorban a szüleik vagy nagyszüleik háztartásából ismerik őket, a többiek meg a sajátjukból. Az általam kezelt gyűjtemények hosszú megnevezését jelenkori vegyes gyűjteménynek rövidítem, és ilyenkor a jelenkor alatt nem egy évszámhoz köthető korszakhatárra gondolok, hanem a jelenkori emlékezettel elérhető tárgyakat értem alatta. Ez körülbelül három generációt átfogó időszakot jelöl. Az én olvasatomban ez a gyűjtemény az emlékezet gyűjteménye, azonban a ma élő generációk élő emlékezete jelenleg nem tartozik a hazai múzeumok kiállításpolitikájának a palettájába – kevés olyan múzeum van, amelyik fel tudja vállalni, hogy a jelenkori generációk emlékezetével konfrontálódjon. Ennek a gyűjteménynek még kell néhány év, hogy megmutathassa magát, miközben a közösségi oldalak csoportjait és aktivitásait látva jól érzékelhető, hogy az embereknek lenne igénye beszélni ezekről a tárgyakról és korszakokról, hogy megoszthassák saját emlékeiket.
Fotó: Sebestyén László
Magyar Nemzeti Múzeum | Web | Facebook | Instagram
Minden Megvan | Instagram
Ókori átriumházak modern átirata Csehországból
Gáz van, nincs gáz? – Régiónk energiastratégiája I.
